Shock!

Elég régóta, elég sokat foglalkozom Nick Cave-vel – főleg ahhoz képest, hogy a zenéje zömében befogadhatatlan maradt számomra, legyen szó bármelyik korszakáról. Nem is áltatok senkit azzal, hogy legújabb könyve kapcsán bármiféle zenei párhuzam felállítására vállalkoznék, ezt a lehetőséget a maga helyén meghagyom Andor kollégának. A döbbenetesen találó Hit, remény és vérontás cím alatt futó munka esetében azonban már az olvasás egészen korai szakaszában felhorgadt bennem a megfelelő aláfestő zenére való igény. Az ám, Andor vajon mit hallgatna? Nem kellett megkérdeznem, a megfelelő rovatunkban ott a válasz, úgyhogy leslattyogtam szépen a lemezboltba, és a kosaramba helyeztem a Murder Ballads egy példányát. Aztán pár napig, gyakorlatilag az összes szabadidőmben csak ezt a könyvet olvastam, a félbehagyott, 900 oldalas Madonna-életműkötet pedig értetlenül bámult le rám a polcról.

„Miért tagadnék meg magamtól valamit, ami nyilvánvalóan hasznos, csak azért, mert nincs értelme?"

Szóval Nick Cave, az író érdekel engem, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című kötetétől annak idején konkrétan féltem, olyan mérgező, mélybe rántó sötétség gőzölgött fel a lapjairól, hogy azzal Clive Barker legjobb történetei sem vetekedhettek. A Bunny Munro halála volt a legutóbbi vendég nálam, hát az sem mostanában volt, és az sem volt egyszerű olvasmány, bérmennyire is tálcán kínálta az ún. „könnyű" szórakoztatást. A Hit, remény és vérontás az a könyv, ami egy szabályos életrajz helyett született meg, miután Cave leült a régi barát Seán O'Hagannel pár kötetlen beszélgetésre. Interjúkötet, de mégsem, a főszereplő rendszeresen semmibe veszi az interjúkészítés legelemibb szabályait is, ugyanakkor a hozzá közel álló személy jelenléte biztosítja a kellő mélységet és a szükséges konzisztenciát. A jelenleg 66 éves ausztrál zenésznek amúgy éppenséggel volt miről beszélnie, hiszen éppen csak kilábalt egy többszintű, gigászi válságból, mindeközben pedig kacskaringós életútján is végigbukdácsolhatunk vele.

„Hatalmas erőt nyerni a sebezhetőségből – számomra ez a zeneírás és a dalszerzés."

Ez a könyv a leghatározottabban csakis most íródhatott, a legutóbbi időkben ugyanis történt két olyan dolog, ami alapvetően átformálta Mr. Cave világlátását. Az egyik ilyen történés nyilvánvalóan fia, Arthur 2015-ös elvesztése volt, a másik pedig a covid-járvány, amely egy turné előkészületeinek közepén érte, majd valószínűtlenül hosszú időre otthoni szabadságra is küldte azt az embert, aki korábban soha nem vett ki hosszabb szabadságot. Hosszan beszél róla, hogyan fordította a maga javára ezeket a brutális töréseket, és bár jelenleg egy zen guru nézőpontjából beszél róla, a háttérben felsejlenek a kegyetlen részletek. Nem hiszem, hogy bárki meglepődik azon, hogy már a beszélgetés legelején rátalálunk a Bibliára, és tulajdonképpen végig a kezünkben is tartjuk. A főhős permanens istenkeresése, láss csodát, révbe érni látszik, ami egyfelől megadásként is értelmezhető, másrészt Cave még egy olyan megcsontosodott ateistát is meg tud győzni a maga „igazáról", mint amilyen én vagyok. Hiába, az egyik legnagyobb kortárs mesélővel van dolgunk.

„Megengedem magamnak, hogy higgyek ilyenekben, mert ez nekem jó."

Cave-et ma sem a térítő szándék vezeti, ahogy korábban sem folyamodott ilyen alantas eszközökhöz, egyszerűen a tőle telhető legőszintébben próbál válaszolni O'Hagan olykor kíméletlenül egyenes kérdéseire. Emberünk egyértelműen megváltozott, leginkább a fenti okok, kisebb részben pusztán a megélt évek hatására. Miközben mi azon gondolkodunk, hogy jó-e ez nekünk, megnyugtató azt olvasni egy ilyen zaklatott életet élt embertől, hogy rátalált a maga boldogságára. Roppant érdekes, ahogy a zenésztársakról beszél, én pedig ekként megismerem őket, még ha esetleg nem is hallottam őket zenélni. Felidéztetik Blixa Bargeld búcsúzóul elkiabált aranyköpése („Nem azért szálltam be a rock and rollba, hogy rock and rollt játsszak"), amivel tulajdonképpen elköszönt a Bad Seedstől, beszél a lelkiismeret-furdalásáról Mick Harvey kapcsán, és a nagyon sokat megtudhatunk az újjáépült, egészen egyedülálló alkotói kapcsolatáról Warren Ellisszel. Hát, csoda, hogy ezek után hallani szerettem volna a zenét?

„Megöregszel, és szabad leszel."

A zenésztársakon kívül pedig ott van még egy meghatározó személy, a feleség, Susie, akinek hatására Cave még a legkedvesebb játékszeréről, a heroinról is le tudott mondani, és aki ma már szinte elválaszthatatlan a férje művészetétől, mégis kimenti magát ebből a helyzetből, mondván „nincs időm arra, hogy bárki múzsája legyek. De gyakori látogató vagyok a férjem dalaiban, úgy tűnik, állandóan ki-be járkálok ezekben. A dalai vigyáznak rám. És ha múzsának kell lennem, akkor én az övé vagyok, ő pedig az enyém." Nem analizálom tovább a kötetet, és főleg nem spoilerezem még többet, engem ez a bő háromszáz oldal két vállra fektetett, a belbecs ugyanis éppolyan felkavaró, mégis letisztult képet tár elénk, mint a külcsín. Andor, ugye megyünk ősszel a Bad Seedsre?