Shock!

Ha valakikre rá lehet sütni azt az elcsépelt közhelyet, hogy főnixmadárként támadtak fel, a Deftones egészen biztosan sokak eszébe fog jutni – még ha ez a feltámadás nem is egészen a halottaikból történt. Ismerjük a történetet: szürkébb lemezek sora, tagok közti folyamatos és kibékíthetetlen ellentét, majd egy baleset, amelynek következtében Chi Cheng kómába esik. Ennek már négy éve, ami alatt a többi tagnak is volt elég ideje átértékelni a saját életét. Elkészült egy „visszatérő” lemez, amiről most sem tudok mást mondani, mint amit a megjelenésekor megfogalmaztam. Néhány ottani dallal azóta is szimpatizálok, a többség azonban nem lett a kedvencem az azóta eltelt időszak alatt sem. Az új album kapcsán nagyjából hasonló szintet vártam, ám Chino Moreno-éknak sikerült komolyan meglepniük.

A Koi No Yokan ugyanis egyszerűen hibátlan. Már elsőre éreztem, hogy ez most más, de mégis vegytiszta Deftones. Lüktet, él, formálódik a kezed alatt, ráadásul végre eltűnt az a végtelenül nyomasztó hangulat, ami a Deftones zenéjét a kezdetek óta jellemezte. Mindezt úgy, hogy közben semennyire nem veszítették el egyéniségüket. Ha valaki nagyon akar, azért találhat magának szenvednivalót, de a Koi No Yokan igenis egy életigenlő, pozitív energiákkal teli lemez. Még akkor is valahogy mindenütt ott van benne az optimistább életszemlélet, ha Chino ma sem az élet napfényes oldaláról énekel.

Az utóbbi években egyre ritkábban fordul elő, hogy egy lemez elsőre és azonnal beüt, a Koi No Yokannal mégis ez történt. Meghallgattam egyszer és nem hittem el, hogy tényleg ilyen jó. Ráfogtam, hogy biztos csak üdítő volt két teszteset között Deftonest hallgatni Slayer helyett. Aztán meghallgattam ismét és ismét, és ez így folytatódott elég sokáig. Nemhogy ráuntam volna a dalokra, de a kritika megírásának napjáig újabb részleteket fedezek fel, és tengernyi pontot találtam már, ami éppen az adott pillanatban a legjobban tetszik. A Deftones észrevehető módon tágította a határait, mégis pontosan és kifogástalanul önmaga maradt a csapat, és így a szinte leheletfinom újdonságok miatt lett jóval sokszínűbb, izgalmasabb a lemez, mint – kimondom bátran – akármelyik korábbi. Ha öndefiniálásnak szánták volna, annak is tökéletesen megállná a helyét. Sőt.

Súlyos a mostani Deftones, de ez alatt ne a korai időszak zabolátlanságát értsd, hanem kifinomult, mondhatni rafinált, de ízléses súlyosságot képzelj el. Az elszállós részekkel sem spóroltak, de szerencsére nem arra mentek rá az ilyen jellegű számoknál, hogy kizárólag betépve mondjanak valamit. Ötvenegy percen keresztül tart a 2012-es utazás, és egyáltalán nem volt olyan érzésem – ami szintén ritka mostanában – hogy valamelyik dalt szívem szerint kukáztam volna. Egytől-egyig mindnek helye, értelme van.

Így év vége felé eluralkodik rajtunk a listamánia, így én is listaszerűen emelem ki azokat a számokat, amelyek számomra a csúcspontokat alkotják: a nyitó, pulzáló riffel indító Swerve City azonnal a kedvencemmé vált, a Leatherstől konstans libabőrök nőttek a hátamra, akárcsak a hipnotikus, fátyolszerű Alice In Chains hatást rejtő Tempesttől. Hosszasan sorolhatnám, melyik számot miért kedveltem, meg, de hadd legyek közhelyes: ha szereted a Deftonest, nem fogsz csalódni a lemezben, ha pedig fogalmad sincs a zenekarról, tökéletes kiindulópont a Koi No Yokan. Másrészt betűket spórolok magamnak, és nem csak azért, mert nem egyszerű kiemelni bármit is, hanem mert kivételesen VALÓBAN úgy érzem, hogy nincs töltelék a Koi No Yokanon. Ez ritka erény.

Ugyan a tavalyelőtti szigetes koncertet fáradtság miatt nem néztem végig, ha valami fura véletlen folytán újra erre tévednének, képtelen lennék kihagyni akár egy percet is a műsorukból. Mestermunkát tettek le az asztalra. A Diamond Eyes-nál hiányoltam a katarzist, most bőségesen kárpótoltak: noha két évet kellett várnom erre, de megérte. És csak annyit tudok ehhez hozzáfűzni: jól van ez így.