Shock!

Másfél évvel ezelőtt azzal zártam a Machine Head koncertjéről szóló beszámolómat, hogy legközelebb alighanem a Burn My Eyes környékén kell majd buherálnia a zenekarnak, ha hosszabb távon vissza akarja állítani a renoméját a Catharsis után. Ezután nem sokkal két alapember is távozott Robb Flynn mellől, a főnök pedig gyakorlatilag az egyetlen olyan lépést húzta meg, ami szóba jöhetett ebben a helyzetben: még a vártnál is jobban elkezdett a Burn My Eyes környékén buherálni. És ugyan a mostani koncert így természetesen elsősorban a klasszikus debütről, illetve Chris Kontosról és Logan Maderről szólt, a jövőt is sikerült felvillantani, amivel máris túlléptünk a puszta nosztalgiázáson. Ismétlem: nem mintha Robbnak lett volna nagyon más választása...

Robb Flynnről sok mindent gondolhat az ember, tesz is érte bőven, hogy sokan sokfélét gondoljanak róla, egyvalamit azonban nem lehet tőle elvitatni: a faszi nagy játékos. Rengetegen örökre leírták őt és zenekarát a Catharsis lemez után (persze korábban is előfordult már ilyen), Phil Demmel és Dave McClain távozásakor meg főleg, de nekem meg sem fordult a fejemben ilyesmi. A szólógitáros és a dobos lelépése után egyből teljesen logikusnak tűnt, hogy ebben a helyzetben tényleg csak az első felállás reaktiválható részének visszarángatása, meg a kerek évforduló miatti Burn My Eyes-retroturné következhet. És lám, Flynn Logan Mader és Chris Kontos elővarázslásával valahogy hirtelen egyből megint átfordította a közbeszédet a csapat kapcsán. A kényszeres össze-vissza megmondásokból mondjuk ezzel együtt sem tud visszavenni a főnök, ez valami szerepzavarral keveredett kapuzárási pánik lehet nála, vagy nem tudom, de voltaképpen mindegy is. Nyilván nekem is ugyanaz a véleményem az Edsel Dope felé irányuló, halálosan felesleges és gyermeteg támadásról, majd az ezt követő kötelező kanosszajárásról meg a hasonló akciókról, mint mindenki másnak. Viszont nem vagyok már lánglelkű 16 éves, aki naivan bálványozza a zenészeket, vagy ideológiákat gyárt a műfajhoz, így különösebben nem érdekel a körítés, ha emellett élőben hallhatom minden idők egyik legjobb metallemezét, ráadásul az azt rögzítő felállás háromnegyedével. A zsúfolt teltházak előtt zajló körút visszhangja pedig azt mutatja, hogy a közönség többsége ugyanígy gondolkodik. Persze mindez csak a hab volt a tortán, előbb még a koncert első blokkja következett a zenekar 1994 utáni korszakaiból válogató műsorral, a két új emberrel.

Wacław „Vogg″ Kiełtyka gitáros és Matt Alston dobos leigazolása nagyjából szintén a papírformát követi. Én a magam részéről legalábbis meglepődtem volna, ha a bandát egyre inkább Mustaine-módra igazgató Flynn önálló márkanévnek számító – így sakkfiguraként nehezen mozgatható – vén rókák, mondjuk Craig Locicero és Dave Lombardo leigazolását jelenti be. Viszont mint a mellékelt ábra is mutatta, nincs is erre szükség. Tulajdonképpen már a nyitó Imperium – Take My Scars – Now We Die hármas alatt bárki levonhatta a nyilvánvaló következtetést, hogy zeneileg nem lehet fogást találni az új Machine Headen. Alston teljesítményét például nehezen tudnám más jelzőkkel érzékeltetni, mint „lehengerlő" vagy „elképesztő". A fiatal angol srác nemcsak brutális erővel és metronómszerű pontossággal dobol, hanem kellően ízesen is – mindebben máris eltér Dave McClaintől, akinek imádom a stílusát, de mégis más iskolát képviselt a maga hullámzóbb, groove-osabb, lélegzőbb játékával. Vogg szintén száz százalékig meggyőző teljesítményt nyújtott, a szólókat konkrétan szebben, ízesebben hozta, mint Phil Demmel, akár szentségtörés ez, akár nem. (Az önálló gitárszólóját mondjuk így is feleslegesnek éreztem, akárcsak a hasonló megnyilvánulások 99 százalékát akármilyen koncerten, de a Floods-idézgetés azért szépen ült benne.)

Megkockáztatom, technikai szempontból az új jövevények a Machine Headben valaha megfordult legképzettebb muzsikusok, ennek köszönhetően a banda a hagyományokhoz maximálisan hűen, mégis újszerű, friss húzással dörrent meg a program első felében. Nem látom sok értelmét belemenni ezen a ponton egy „a gitáros gitározott, a dobos dobolt"-típusú beszámolóba, mert a lényeg tényleg ennyi. Legyen szó régebbi darabról, mint a Ten Ton Hammer, középkorszakos tételről, mint a From This Day, netán a 21. századi Machine Head olyan alapvetéseiről, mint a Beautiful Mourning, az Aesthetics Of Hate, a Locust vagy az I Am Hell (Sonata In C#), minden úgy szólt a négyes kezei alatt, ahogyan azt a nagykönyben megírták. A borzalmas szövegű, zeneileg maximum középszerű új darab, a Do Or Die – Béccsel ellentétben – nálunk szerencsére kimaradt, viszont ismét rácsodálkoztam, mennyire jól működik élőben a méltán szidott legutóbbi lemez címadója. Ugyanígy az Is There Anybody Out There is nagyot ütött ezzel a kicsit megvariált refrénnel.

Vagyis az első blokk önmagában is simán elment volna perfekt koncertnek, és a java még hátravolt. A Burn My Eyesról elég sok mindent leírtunk már ezen az oldalon, ezeket nem ismétlem – az album egyértelműen kora legfontosabb darabjai közé számított a műfajban, negyedszázaddal később pedig méltán emlegetjük minden idők egyik legjobb metallemezeként. Ilyen kultusz mellett legfeljebb akkor lehetett volna elhasalni ezzel az egésszel, ha a speciális nosztalgiakörre visszarángatott arcok látványosan formán kívül vannak. Viszont mint írtam, Robb okos machinátor, és aligha vállalja be a dolgot, ha nem bizonyosodik meg a működőképességéről. Így aztán előre is sejtettem, hogy itt nem lesz hiba, és az első turnévideók után maga a koncert is igazolta a várakozásokat.

Az ősfelállás az itt intróként használt Real Eyes. Realize. Real Lies után, tulajdonképpen mindenféle különösebb cécó nélkül lépett színpadra: a dobemelvény tetején beköszönt Chris Kontos, a rendezői balon elősétált Logan Mader, és máris tolták a Davidiant. A közönség lelkesedésével eddig sem volt gond, ám sokan érezhetően azért tartogatták az energiájukat a '94-es nótákra. Hallottam már elég durva „Let freedom ring with a shotgun blast!" kórusokat, de ez kábé minden eddigit überelt... És ahogy haladtunk előre a műsorban, úgy vette le a teltházas klub az összes klasszikus riffet, refrént, üveghangos vijjogtatást, Kontos-pörgetést. A dobost illetően felmerülhettek kételyek, hiszen viszonylag régen nem zenélt komolyan, de elég alaposan felszívta magát. Nem mondom, hogy erőben, technikában felveszi a versenyt a jóval fiatalabb Alstonnal, játékának jellegzetes íze viszont mit sem kopott. A Burn My Eyes dobtémáit a mai napig méltán isteníti mindenki, és Chris szépen hozott is mindent, amit annak idején felnyomott a stúdióban. Összekeverhetetlen futamai, cinezései ma is fület gyönyörködtetőek.

Ami Logant illeti, fizikailag 49 éves korát meghazudtoló, elképesztő formában van a tag, gitárilag pedig szintén egyaránt lemezhűen hozta a riffeket, szólókat, klasszikus atmoszférikus hangulattémákat, beteg gitárzajokat. Szólómunkája szintén rendben volt, de a korai Machine Headet még kiegyenlítettebb munkamegosztás jellemezte ezen a téren a mainál, a lemezen is Robb játszott egy csomó markáns szólót (például az egyik kedvenc A Thousand Liest is), ezeket természetesen itt is ő vezette elő, méghozzá teljesen flottul. Emellett hálistennek most sem dumált sokat – az első etapban, a Darkness Within előtt akadt csak egy rövidebb szónoklata, de ennyi –, viszont határozottan jókedvűnek és felszabadultnak tűnt, ami fokozottan igaz Jared MacEachernre. Utóbbi alarcból vált a csapat második számú emberévé, és láthatóan érezte is ennek súlyát, sokkal jobban kivette a részét mind a színpadi akcióból, mind a közösséggel folytatott kommunikációból, mint korábban. Emellett vokálfronton is besegített a főnöknek, amire szükség is van, lévén Robbnál a tiszta ének elég problémás tud lenni élőben.

Mivel a Burn My Eyes az örökranglistám egyik előkelő helyezettje, nem tudok és nem is szeretnék kiemelni róla semmit csúcspontként, főleg, hogy a közönség itt tényleg minden egyes sort teli torokból ordított a zenekarral. Viszont mivel a dalok egy részét soha nem hallottam koncerten, számomra értelemszerűen ezek a különlegességek jelentették a legkomolyabb csemegét: a The Rage To Overcome, az A Nation On Fire, az I'm Your God Now vagy a Block. Utóbbi elé pedig még egy kis feldolgozós blokkot is beapplikáltak Battery- és Thunder Kiss '65-részletekkel, illetve egy majdnem komplett South Of Heavennel, amit ugye a Burn My Eyes önálló turnéján is rendszeresen játszottak.

A Machine Headnek akadtak kisebb-nagyobb hullámvölgyei, de élőben mindig gyilkos teljesítményt nyújtottak. Tényleg ember legyen a talpán, aki bele tud kötni ebbe a több mint háromórás, mégis végig érdekfeszítő, egyszerre vérprofi és szórakoztató koncertbe. (A keverő előtti részen ráadásul tök jól is szólt az egész, különösen az első felvonás.) Akármilyen bénán sült el a legutóbbi lemez, és akármilyen mélynek tűnt a belső válság, ezzel a turnéval megint fordítottak egyet a szerencséjükön. A két új emberrel és a friss élő tapasztalatokkal felvértezve biztos vagyok benne: a következő album elég rendesen zárójelbe teszi majd a Catharsist. De ebben a pályaszakaszban ennek már talán nincs is akkora jelentősége. A lényeg annyi, hogy annak a zenekarnak, amelyik ilyen koncerteket képes adni, egyszerűen mindig lesz helye a színtéren. Akkor is, ha a frontember közben baromságokat posztol az Instára.

Koncertfotók: Réti Zsolt (a Rockstation engedélyével)