Shock!

A Machine Head új lemeze már itt van a kanyarban, és mivel a színtér egyik roppant népszerű csapatáról beszélünk, nem kérdés, hogy Robb Flynnék 2014 egyik kiemelten fontos megjelenésén dolgoznak. Az utóbbi bő évtized sikersorozata közepette ma már némileg feledésbe merült, micsoda hullámvölgyeket élt át a zenekar az ezredforduló időszakában, a kezdeteket azonban valószínűleg örökké emlegetni fogjuk, még akkor is, ha a mai tábor jelentős része már az utóbbi két-három albummal szegődött a banda mellé. Ez azonban érthető: a zenekar húsz évvel ezelőtt kiadott bemutatkozó lemeze, a Burn My Eyes nemcsak a valaha megjelent egyik legjobb debütáló album, hanem a metal műfaj egyik abszolút csúcsalkotása is.

A Machine Head a '90-es évek elején alakult Oaklandben Robb Flynn jóvoltából, aki a '80-as évek első fele óta a thrash-színtér állandó szereplője volt: alapító gitárosként bábáskodott a Forbidden – pontosabban akkoriban még Forbidden Evil – születésénél (még a banda 1988-ban kiadott debütálásán is szerepelt három dal, amelyben társszerző volt), majd a Vio-lence hathúrosaként igyekezett minél magasabbra törni, de csak mérsékelt sikerrel. Még ezekben az időkben ismerkedett meg egy Adam Duce nevű basszusgitárossal, akivel egy idő után természetesen adta magát a zenélés gondolata.

A formálódó új zenekar korai időszakával összekapcsolódott urbánus, agresszív imázs nem a semmiből jött, és nem is divatlovaglás volt. Az eleve balhés természetű Robb esetében a Bay Area thrash másod-harmadvonalához tartozó Vio-lence eredményei nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy megmentsék az utcától, Adam pedig a legkülönfélébb korrekciós iskolákat, javítóintézeteket megjárt, problémás gyerekként huszonéves korára szintén alaposan megtapasztalta a dolgok sötétebbik oldalát. Olyannyira, hogy a Machine Head konkrét kezdeteit szintén egy csúnya ügy jelentette. Duce: „16 éves koromban ismertem meg Robbot egy barátomon keresztül. Összehaverkodtunk, egy idő után ugyanabban a bérházban laktunk, majd hamarosan szobatársak is lettünk. Sokat lógtunk együtt, buliztunk, piáltunk, otthon pedig akusztikus gitáron játszottunk, szóval együtt ütöttük el az időt. Ő ekkoriban még a Vio-lence-ben játszott. Aztán egy este elég súlyos balhéba, egy hatalmas bunyóba keveredtünk bele Oaklandben. Hárman voltunk Robb-bal meg egy másik sráccal egy csapat fekete fickóval szemben, és az lett a vége, hogy közülük hárman is kaptak egy-egy szúrást, a cimboráik meg persze megtorlást ígértek. A klub, amelyikből kimentünk az utcára lerendezni a dolgokat, egyből ki is tiltott minket, mert nem akarták, hogy ott nyírjanak ki bennünket, a csávók ugyanis tudták, hogy Robb a Vio-lence-ben játszik. Ő meg azt mondta: na, hát akkor ez itt egy kurva jó alkalom a kilépésre, mert úgy legalább nem tudnak megtalálni és lelőni... És nagyjából ekkoriban kezdtünk el komolyan gondolkodni egy közös bandán. Ez a nagy utcai verekedés jelentette a katalizátort."

Robb már korábban is gondolkodott a Vio-lence otthagyásán, így a kényszer-alkalom tényleg kapóra jött: „A Vio-lence-nek ugyanaz volt a baja, mint a Bay Areából származó bandák többségének a '80-as évek végén: mindenki azt nézte, hogy milyen népszerű a Metallica meg a Testament, és őket próbálták másolni. Mi sem voltunk mások ebből a szempontból: a többiek egy idő után már állandóan, egyből leszavazták a brutálisabb ötleteimet. Amikor elkezdtem gondolkodni az új zenekaromon, az volt a kiindulópont, hogy elég volt ebből a dallamosabb, metallicás-testamentes vonalból, mert valami nagyon extrém, zajos, kegyetlenül brutális dolgot akarok csinálni." Az új zenekar 1992 júniusában bontott zászlót Duce kölyökkori gitáros haverja, az alapító pároshoz hasonlóan problémás természetű Logan Mader, illetve Tony Constanza dobos csatlakozásával, első felvételeik ebben a felállásban készültek. A kép azonban a banda tulajdonképpeni ötödik tagja, Joseph Huston menedzser csatlakozásával lett teljes. Huston: „A Forbidden-korszak óta ismertem Robbot, és 1992 második felében keresett meg azzal, hogy van egy új bandája. Egy rakás kérdése volt a gyakorlati dolgokról, így aztán pár beszélgetés után elkértem tőle a felvételeiket, hátha tudok nekik tanácsokat adni. Az anyag kicsit nyers volt, de a dalok... Azt mondtam: hűha! Akkoriban mindenki félt metalt játszani, a kiadók szórták ki a bandákat, és úgy tűnt, az embereket sem nagyon érdekli már a műfaj, ez a demó viszont valami újat, valami frisset mutatott: az agresszív metal következő szintjét. Egyből felhívtam Robbot: oké, Flynn, benne vagyok a buliban, csináljuk!"

A zenekar tagjai nagyjából ekkoriban kezdték el felszámolni korábbi zűrös mindennapjaikat. A legkomolyabb változásokat magának Robbnak kellett eszközölnie: „Nem egyszerűen bajkeverők voltunk, hanem egyenesen bajmágnesek. Elképesztő érzékünk volt ahhoz, hogy anélkül keveredjünk komoly balhékba, hogy igazából bármit is csináltunk volna az adott helyzetben... Rengeteg bunyó, rengeteg drog. Speedet árultam, és amikor az emberek a kilencedik ébren töltött napjukon beállítottak hozzám, hogy adjak még, mindig azt mondtam: nincs több. Ők meg: dehogynincs! És persze volt is, de ezeknek az arcoknak inkább már hazudtam: bocs, haver, vége a bulinak, menj és aludd ki magad. Lélekben én magam is nehezen birkóztam meg ezzel az egész életvitellel, aztán elérkeztünk arra a pontra, hogy már nagyon sok cucc ment el a kezeim alól. A beszerzési forrásom azt mondta: tud hozni komolyabb mennyiségeket is. Ezek a szállítmányok már tényleg nagyon sötét alakoktól érkeztek volna, én pedig tudtam, hogy útelágazáshoz értem: ha igent mondok, lehet, hogy soha az életben nem keveredem ki többet ezekből a körökből. Márpedig soha nem akartam ilyen életet élni: csak azért másztam bele ebbe az egészbe, hogy a saját cuccomra meglegyen a pénzem, de aztán kiderült, hogy sok lóvét tudok csinálni belőle. Ezen a ponton viszont megálltam, abbahagytam az egészet, és azt mondtam: innentől fogva száz százalékosan a Machine Headre koncentrálok, mert ennek egyszerűen működnie kell. Nem volt B-tervem, mint ahogy soha máskor sem. Akadtak ilyen-olyan melóim, amiből fizettem a számláimat, de igazából 15 éves koromtól fogva mindig zenélni akartam. Nem is értek máshoz."

A Machine Head hangzása ekkoriban még némileg formálódott, de mindenképpen elkanyarodott a tipikus észak-kaliforniai thrashpanelektől. Robb: „A Bay Areában, a thrash aranykorában nőttem fel, így rengeteg fantasztikus és rengeteg szar zenekart láthattam élőben. Aztán ahogy egyre több szar metal bukkant fel, úgy kezdtem el más dolgokat is hallgatni: punk rockot, hardcore-t, rapet meg mindenfélét. Akkoriban kicsit úgy gondolkodtunk, mint Beavis és Butthead: valami vagy fasza volt, vagy szar. És elsősorban azt néztük, megvan-e az adott zenében a megfelelő szellemiség, a megfelelő hozzáállás. Látszott, ha valaki hitt abban, amit csinált, és valami újat, valami eltérőt szeretett volna megalkotni." Ennek megfelelően a csapat az első perctől fogva jóval durvábban és modernebb módon szólt az Öböl csapatainak nagyrészénél, és mivel a '80-as évek thrash-mozgalma ekkorra nagyjából el is sorvadt, azon vették észre magukat, hogy San Francisco vonzáskörzetében nem nagyon akad velük egyívású kihívójuk. A régi nagyok pedig ekkorra vagy elérhetetlen magasságokba léptek (mint a Metallica), vagy feloszlottak (mint a Death Angel), vagy küzdelmes időket éltek (mint a Testament, az Exodus vagy a Forbidden). A zenekar tudatosan nem is akart rájátszani a gyökereire: Flynn például már az egészen korai promóciós anyagokon sem szerepeltette saját érintettségét a Forbiddenben és a Vio-lence-ben, pedig Frisco környékén mindez bizonyosan hozott volna nekik néhány plusz érdeklődőt.

A csapat felállásában történt utolsó változás az év végén következett be, amikor Constanza helyére Chris Kontos került. Az 1993 márciusában, 800 dollárból rögzített első, ténylegesen profi demón hat dal szerepelt, amelyek később kisebb-nagyobb változtatásokkal mind felkerültek a banda debütáló nagylemezére is: a Death Church, az Old, a The Rage To Overcome, az A Nation On Fire, az (Intro) Real Lies és a Fuck It All. Huston kapcsolatainak köszönhetően a felvétel számos kiadó érdeklődését felkeltette, köztük a Roadrunnerét is, ahol a kiadó legendás A&R-főnöke, Monte Conner egyből ráharapott a csapatra. A Machine Head ennek köszönhetően az egyik legbefolyásosabb metalkiadó égisze alatt kezdhette meg a munkát a bemutatkozó lemezen Colin Richardson producerrel és Vincent Wojno hangmérnökkel, kezdő csapathoz mérten igen korrektnek nevezhető 50 ezer dolláros büdzsével. A banda maximalizmusa ugyanakkor már ezekben az időkben sem ismert határokat. A Carcass Heartwork albumának köszönhetően éppen befutott Richardsonhoz képest a szakmában ekkor még kis túlzással senkinek számító Flynn elégedetlen volt az első keveréssel, és simán átmixeltette a teljes anyagot 1994 tavaszán.

Mivel Robb semmiben sem volt hajlandó engedni a negyvennyolcból, maga a megjelenés is csúszott, így a banda még lemez nélkül találta magát az év nyarán egy csaknem negyven állomásos amerikai turnén a Napalm Death és az Obituary vendégeként. Ez a körút ugyanakkor nem éppen azt vetítette elő, hogy túl sok babér terem majd nekik a színtéren, pedig egyszerűen csak zeneileg nem passzoltak annyira a két veterán hörgős bandához. Robb: „Mi voltunk a furcsa srácok a turnén... Chicagóban mindössze ketten tapsoltak a nyolcszáz fős közönségből, Denverben meg egyenesen azt üvöltözték a grindcore-fanatikusok, hogy takarodjatok vissza Oaklandbe, hip hop-köcsögök! A végén majdnem a teljes közönséggel összeverekedtünk..." Adam: „Végig söröspoharakkal dobáltak minket, mert a Sütiszörnyre voltak inkább kíváncsiak, nem a Machine Headre. Így aztán a végén szétkaptuk a dobcuccot, mindenki magához vett pár eszközt, és lementünk előre: oké, akkor aki szarságokat üvöltözött, most nyugodtan jöhet és elismételheti! Senki sem szólt egy szót sem. Meg sem moccantak. És persze akkor már senki sem dobált..." Miután pedig 1994 augusztusának elején megjelent a csapat első lemeze, a Burn My Eyes, vélhetően a korábbi dobálók egy jelentős része is revideálta a nézeteit...

A lemez kezdése helyből elementáris: a Kontos hatalmas pörgetésével induló Davidian egyből a banda első számú himnuszává vált, és nem véletlenül. A csapat elsöprő lendülettel nyit az összekeverhetetlen, „vijjogó" riffelésből kibontakozó még agresszívebb témák hátán, és nem is igazán tudom érzékeltetni, mit éreztem, amikor 14 éves fejjel először szembesültem ezzel a dallal a Headbanger's Ballban. („A keservit! Ez aztán kemény, mint a szar!", hogy a hazai klasszikusokat idézzem...) A verzék végén a legtökéletesebb pillanatban robban az emblematikus „Let freedom ring with a shotgun blast!" sor, hogy aztán a második kiállás után még tovább fokozzák az agressziót a kapkodós „Scarred / Pour the salt in the wound" résszel – a végén zúzó, doomosan gonosz riff pedig valószínűleg az egyik legaljasabb, legkegyetlenebb gitártéma, amit csak valaha is lemezre álmodtak. Akárhogyan is gondolkodom, nem tudok ennél erőteljesebb albumkezdést mondani: a Machine Head már az első szűk öt perc alatt megrágja, majd kiköpi a hallgatót. (A dal egyébként az 1993-as, tragédiába torkolló wacói szektadrámáról szól, amelynek során az FBI csaknem két hónapig nem tudott mit kezdeni a radikális, több szempontból is törvénysértő módon működő Dávid törzse felekezettel, akik elbarikádozták magukat egy texasi birtokon: a dolog vége totális letámadás és tűzeset lett, több mint nyolcvan halottal.)

A csapat kapcsán a legtöbben ekkoriban elsősorban a Panterát meg a Sepulturát kezdték el egyből emlegetni, ami a felszínen talán állt is: a mélyebbre hangolt gitárok, a '90-es években nélkülözhetetlen staccato riffek és az üvöltősre vett énekhang egyaránt ezeket a párhuzamokat erősítette. Emellett a szövegvilágot, illetve a csapat kiállását – szembe húzott sapka, harcikutya a videóban ésatöbbi-ésatöbbi – sem volt nehéz rokonítani az ekkortájt szintén igen jól futó hardcore/metal vonallal. Nézőpont kérdése, mennyire volt mindez tudatos: a banda későbbi pályafutásának ismeretében hajlok rá, hogy valamennyire biztosan, hiszen Robb Flynn mindig is előszeretettel építette be a zenéjébe az épp trendinek számító elemeket. Ilyen tűzzel azonban nem lehet pózból játszani, márpedig a bandát fűtő pokoli düh és energia csak úgy áradt a lemezről. Azokkal a vélekedésekkel pedig messzemenően nem értek egyet – és nem is értettem soha –, amelyek szerint a Burn My Eyes csupán egy volt a jobb Pantera-ívású lemezek közül. Aki ilyet mond, az egyszerűen nem ismeri eléggé a '80-as évek Bay Area thrash alapműveit: már a Davidianben is teljesen egyértelmű, hogy a kiindulópontot valójában ez a vonal jelentette (Flynn múltja alapján hogy is érkezhettek volna máshonnan?), de a másodikként támadó Oldban még nyilvánvalóbb a hatás. A zajos felvezetést lezáró, gyilkos aooooow üvöltés utáni riff a maga epikus ízével leplezetlen Forbidden- és Testament-emlékeket idéz, csak éppen az összkép sokkal modernebb, brutálisabb. A verzetéma, a lemez egyik leggyilkosabb riffje szintén ezeket az ízeket ereszti össze a '90-es évek-beli, groove-osabb súlyossággal, a szimpla, ám roppant hatásos dallamos refrén elől pedig nincs menekvés. Amit hallunk, az bizony thrash, csak éppen a '80-as évek vezető underground brutál irányzatának korszerűsített megfelelője, amibe a hardcore-os elemek mellett adott esetben a hip hop-alapú groove-ok vagy az indusztriális zenék ihlette, de élő hangszerekkel előadott zajos, disszonáns átvezetések is simán belefértek. Ezt az elegyet bizony egyetlen zenekar sem játszotta ütősebben a korai Machine Headnél.

A kifejtős intróból bevaduló, súlyos váltásokkal operáló A Thousand Lies szintén egyértelműen az Öböl levegőjében fogant, bár a málházós verzeriff és a szövegmondós ének itt is sokkal modernebb köntöst ad a számnak. Ha egy szóval kellene jellemeznem az összképet, alighanem a SZIGORÚ lenne az, bár a refrén itt is roppant fogós, és az album első hagyományosabb gitárszólója is itt hallható – nem valami túlpörgetett villanás, de tökéletesen passzol a dalba. A None But My Own torzítatlanul indul, de már a kezdés nyomott hangulata is elárulja, hogy túl sok kímélet itt sem várható a bandától: a csikorgó, ismét vijjogó riff darabokra szaggatja a látszólagos nyugalmat. Robb: „Ezek a riffek a csodálatos véletlenek közé tartoztak: amikor gitározni kezdtem, a papám havi 45 dollárért bérelt nekem egy Aria Prót, amihez egy kis erősítő is járt, de ezekkel nem nagyon lehetett betorzítani. Ültem a magnó mellett, és játszottam a Paranoidot a Black Sabbathtól, a D.R.I. nótáit, meg a Morbid Tales lemezt a Celtic Frosttól. Ezekben mind akadtak riffek, ahol hirtelen abbamaradt a betonozás, és jött ez a magas ííííííííííí-vijjogás a feedback révén. A kis erősítőn nem volt feedback, konkrétan azt sem tudtam, mi az, szóval az üveghangokat kerestem inkább, mert azt hittem, a Celtic Frost is ezt teszi. Később persze rájöttem, hogy távolról sem, viszont akkorra már ráálltam erre a módszerre, és tetszett is, ahogy szóltak ezek a témák. Így aztán idővel be is építettem a hasonló megoldásokat a riffjeimbe."

A dallamosabb, de végig robbanásponton egyensúlyozó verzék gitárjainak hullámzásában szolidan ott rejlik némi doomos íz is, hangulatilag és zeneileg azonban az album egyik legsúlyosabb szerzeményéről beszélünk, ami a végén überbrutális, kétlábdob-taposó zúzásba torkollik. Ezt követően jó folytatás a The Rage To Overcome, a lemez talán legnehezebben emészthető darabja, ahol Kontos lüktető kalapálására érkeznek a beteg gerjesztések, gitárzajok, az eredmény pedig egy újabb kifejezetten nyomasztó, cseppet sem nyilvánvaló szerzemény gyilkos gitárokkal, hatalmas dobtémákkal. Chris az egész albumon fantasztikusan ízesen játszik, ez a dal azonban kétségtelenül az egyik csúcspont ebből a szempontból: egyetlen pillanatra sem áll meg, végletekig kiszámíthatatlan és hipnotikus, miket üt. A Pantera itt egyébként valóban eszébe jut az embernek, de nem feltétlenül direkt zenei hasonlóságok miatt: a pár hónappal korábban kiadott Far Beyond Drivenen szerepeltek ehhez foghatóan eszement, kíméletlenül durva, mégis nagyon-nagyon okos és zenei megoldások. Hagyományos dalszerkezetről persze senki se álmodjon, de hát nincs is rá szükség, az eredmény anélkül is letaglózó...

A Death Church a banda egyik első szerzeménye és a demó nyitódala volt: a lemez talán legsúlyosabb, leglassabban menetelő témája, újabb mestermű. „Well I look at justice in a different light / I been to jail, it didn't make me right", énekli Robb, és az emberben valahogy nem merülnek fel kérdőjelek a szavak mögöttes valóságát illetően... Az A Nation On Fire valamelyest a None But My Own párja: itt is finomabban indítanak, és eleve dallamosabb is az összkép, hogy aztán a hangulat mesteri fokozásával teljesen eldurvítsanak mindent, végül mindig a legmegfelelőbb ponton visszafogva az elszabadulni készülő vadállatot. Ami aztán a végére csak kitör a ketrecből, és újabb üvöltős, kétlábdobos zárásban szaggat szét mindent maga körül. Ma már nem emlegetik annyit, pedig meghatározó nóta a banda karrierjében: több későbbi szerzeményük is elég leplezetlenül utalt vissza ide pár téma, hangulat vagy szerkezet tekintetében a The Frontlinestól kezdve a Silveren át egészen a Blank Generationig.

A Blood For Blood a Burn My Eyes legegyértelműbben thrashes témája: tika-tikás durvulat nem kevés slayeres és korai testamentes ízzel, a már sokszor említett ezredvégi hangulattal, bár a nagyon fogós, lassabbra vett középrésszel azért némi extra csavart is dobnak bele. Ezután nem is jöhet más, mint az album kvázi-balladája az I'm Your God Now képében: a roppant hatásos, egy barát droghalála ihlette szöveget persze nem valami tipikus líra fogja keretbe, hanem a Kontos katonás témáira épített, dallamos verzék és a zseniális riffelésre épített üvöltős refrén. A vége pedig ismét kavargó, ám mesterien felépített pusztítás – a dal a végére egészen hatalmas ívet ír le, tényleg igazi mestermunka. A mai napig nem értem, mit hallgattak azok, akik szerint ez a lemez szimpla Pantera-kópia volt... A végén pedig jön a pár remekült eltalált riffre és a rájuk nyomatott hírbevágásokra épülő Real Eyes. Realize. Real Lies, illetve az abból kibontakozó Block kettőse: a demón ugyebár a refrén alapján ez még a Fuck It All címet viselte, de ezen egy kicsit finomítottak a kiadó kérésére. A szám mindenesetre a lemez legelőremutatóbb, legmodernebb megközelítésű darabjai közé tartozott a maga kissé mechanikus riffelésével. És hát ugye ezzel a kórussal azt is magában hordozta, hogy az egyik legmegbízhatóbb koncertsláger lett... A lemez hangzása egyébként mai füllel is elsöprő: a gitár- és dobhangzás gyilkos, ráadásul az összkép teljesen mentes attól a sterilitástól, ami mára általánossá vált a színtéren, de már ekkoriban is megjelentek a csírái.

A Burn My Eyes Európában olyan iramban vált az év egyik legnagyobb szenzációjává, ami még magát a zenekart és a kiadót is meglepte. Az MTV Headbanger's Ballja egyből ráharapott a Davidian videójára, a metallapok pedig szuperlatívuszokban írtak az albumról: sokan egyből a Slayer, a Pantera és a Sepultura egyenrangú partnereként, a műfaj leendő királyaként emlegették a bandát, és nem maradtak adósok a dicséretekkel a zenészkollégák sem. Az Egyesült Államokban nem nagyon mozdult rájuk a média vagy a közönség, Európában azonban tényleg hetek kellettek ahhoz, hogy a zenekarnak komoly kultusza alakuljon ki: a lemez fel sem került a Billboard Top 200-ra, a brit listákon azonban egyenesen a huszonötödik helyig jutott. Jól jellemzi a zenekar fogadtatását, hogy amikor egy speciális akció keretében egész Angliában rendkívül kedvező feltételek mellett lehetett visszacserélni a lemezt, ha valaki esetleg elégedetlen volt vele, egyetlen vásárló sem élt ezzel a lehetőséggel...

A kontinens másik nagy piacán, Németországban szintén valóságos őrület bontakozott ki a zenekar körül, így aztán amikor a Slayer – konkrétan a lemezre egyből rákattanó Kerry King – személyes kérésére novembertől Európában is bemutatkozhattak, már korántsem számítottak ismeretlennek. Robb: „Sosem felejtem el, amikor Kerry King azt mondta: gyertek el a turnéra, és ha lemostok minket minden este, megérdemeljük! Ez még akkor is hatalmas elismerés volt, ha tudtam, hogy túlzás, hiszen nem ismerek olyan csapatot, amelyik élőben felvehetné a versenyt a Slayerrel. Aztán átmentünk velük Európába, ami megdöbbentő élménynek bizonyult, és nemcsak azért, mert mindig istenítettem őket, és mindig arra vágytam, hogy velük turnézhassak, hanem azért is, mert Európa iszonyatosan gyorsan ráharapott a Burn My Eyesra. A turné első állomása Dublinban volt, és azt hittem, rosszul hallok: már a buli előtt is zúgott a Machine Fucking Head kórus, aztán amikor a nyitó Davidian refrénjéhez értünk, a többezer néző teli torokból üvöltötte velem a Let freedom ring with a shotgun blast! sort. Életem egyik legszebb napja volt! Már tudtuk, hogy megérte annyit szenvedni. Mindenki azt mondta, hogy no de srácok, ugye nem gondoljátok komolyan, hogy ezzel a zenével ma talpon lehet maradni? De mi nem foglalkoztunk ezzel, csak mentünk a saját fejünk után, és az idő minket igazolt."

Ennek a turnénak emlékezetes módon magyar állomása is volt: 1994. december 1-jén az Olimpiai Csarnokban koncertezett a Divine Intervention albumot bejátszó Slayer és a Machine Head. A hihetetlen fogadtatásnak köszönhetően Kingék januártól vitték tovább a csapatot Észak-Amerikában is, igaz, itt már a Biohazard is beékelődött közéjük. A Machine Head odahaza – és a világ egyéb tájain – is jó visszhangokra talált, de igazi terepüknek továbbra is Európa bizonyult: 1995 tavaszán már önálló európai turnét kötöttek le nekik a Meshuggah és a Mary Beats Jane vendégeskedése mellett, és ekkor már nem egyszer önállóan is lazán megtöltötték azokat a csarnokokat, amelyekben alig fél évvel korábban még a Slayer vendégeként játszottak. Nyilvánvaló volt, hogy a kontinensen a banda révbe ért. Ezzel nagyjából párhuzamosan egyébként kihoztak két exkluzív felvételt is: a My Misery című dallamosabb saját szerzemény a Tales From The Crypt: Demon Knight filmzenealbumon jelent meg, a Poison Idea Alan's On Fire című dalának feldolgozása pedig a Burn My Eyes speciális, digipak kiadásán. Az eindhoveni Dynamo fesztiválon, a kontinens akkortájt legfontosabb metalfesztjén a zenekar szabályosan beledöngölte a földbe a nézősereget, és körülbelül ezzel párhuzamosan hozták nyilvánosságra, hogy az azévi headliner Metallica meghívására Doningtonban, a Monsters Of Rockon is ott lesznek augusztusban.

Ekkorra a Burn My Eyes már közel 500 ezer példányban kelt el világszerte, amivel a Roadrunner addig kiadott legsikeresebb debütáló albuma lett (és öt évig, a Slipknot első lemezének áttöréséig őrizte is ezt a pozícióját). Robb: „Annyi volt a célunk, hogy eladjunk világszerte úgy húszezer lemezt, amit korrektnek és elérhetőnek tartottam, és persze jó lett volna egy bulin a Slayer előtt játszani Oaklandben. Úgy álltunk hozzá, hogy amennyiben ezeket sikerül megvalósítani, mi leszünk a világ királyai. Aztán ehhez képest a lemez berobbant, és elment belőle több mint félmillió, mi meg öt hónapig nyitottunk a Slayernek a világ legváltozatosabb helyein, köztük Oaklandben is. Nem tudom, készen álltunk-e erre. Tudtuk persze, hogy jók vagyunk, és azt is, hogy különbözünk a zenekarok többségétől. Az elejétől kezdve rendelkeztem egy határozott vízióval azt illetően, miként kell szólnia a csapatnak, meg arról is, hogyan adjuk elő magunkat. De senki sem gondolta volna előzetesen, hogy ennyire beindul a szekér. Egyikünk sem." Az 1995-ös lemeztermésben már tisztán érezhető volt az album hatása, ami a következő időszakban egyébként a magyar színtéren is meghatározónak bizonyult. A legnyilvánvalóbb példa erre a Replika, akik konkrétan és teljesen visszakövethetően, leplezetlen pofátlansággal a Burn My Eyes dalaiból, riffjeiből ollózták össze az országos ismertségüket meghozó Testek demó legjavát, de az ekkortájt startoló Strong Deformity is rengeteget tanult a lemezről. A Moby Dick visszadurvulós Indul a boksz albumán szintén tapintható volt a Machine Head befolyása.

Miközben lángra gyújtották maguk körül a színteret, a banda egysége sajnálatos módon megbomlott: a fesztiválszezonban Chris Kontos egy vírusfertőzésre hivatkozva Walter Ryannek adta át a helyét – ő játszott a csapattal Doningtonban is –, majd az év második felében a Machine Head bejelentette, hogy már a dobos nélkül állnak neki a második album munkálatainak. A hivatalos nyilatkozatok szerint Kontos esetében a Monsters Of Rock lemondása jelentette a pohárban az utolsó cseppet, és a betegség csak a dolgok egyik része volt: a háttérben emberi problémák álltak. „Háromszor jártuk körbe a világot a lemezzel, beleértve ebbe néhány kisbuszos amerikai turnét is", emlékezett vissza hosszú évekkel később a dobos. „Ezeken a turnékon töltöttünk együtt először igazán huzamos időt, és hirtelen teljesen megváltozott a hangulat a csapatban: mindenki önmagáért, akkor már ez volt a jelszó... És úgy huszonkét hónap alatt tele lett a tököm a kisebbségi komplexusokkal, a drogos szarságokkal meg azzal, hogy hajmeresztő pénzeket vertek el baromságokra. Meg persze azzal is, hogy közben mindenki igyekezett hátbaszúrni mindenkit. Az utolsó öt hónapban ráadásul bekaptam egy komoly vírusfertőzést is, és Japánból haza is kellett utaznom egy kisebb műtétre. Aztán visszatértem a csapatba a dél-amerikai körre, ahol megint lebetegedtem. Emiatt kellett kihagynom Doningtont is, és nyugodtan elhiheti mindenki: senki sem volt csalódottabb nálam emiatt. Ők azonban nemhogy támogattak volna, hanem kirúgtak a zenekarból! Előtte pedig folyamatosan ostoba baromságokon marakodtunk egymás között. Robb arca hatalmasra nőtt, és a menedzserünkkel együtt folyamatosan gyártották a grandiózus terveket a csapat számára, minket azonban mindenből kihagytak. Adamnek egész nap parancsokat osztogattak, Logan meg az idő legalább felében nem is volt magánál..."

A zenekar utólag már beismeri: ekkortájt roppant nehéz korszak kezdődött náluk, és noha a doboskérdés Dave McClain csatlakozásával pár hónap után megoldódott, még rögös út vezetett a The More Things Change... című második album megjelenéséig. Kontos távozásával ugyanakkor valami mindörökre megváltozott. Logan: „Ami az első felállást illeti, egyértelmű, hogy a zenekari összhang és az időzítés egyaránt a lehető legtökéletesebb volt: rejlett valami nagyon természetes és erőteljes abban a négyesben. Sikeresek akartunk lenni, de nem volt rajtunk nyomás meg határidő: a Burn My Eyes dalai még akkor születtek, amikor kiadónk sem volt, tényleg a metal szeretete meg a zenélés öröme hajtott bennünket. Utána egyik lépcsőfok vezetett a másikhoz, ahogy a zenekar hirtelen szürreálisan népszerűvé vált. Számomra később nem is bizonyult könnyűnek visszailleszkedni Robb és Adam közé a dalszerzésben, mert akkor már éppen a sikereink miatt komoly nyomás helyeződött ránk."

Ez a bizonyos nyomás egyébként utólag sem enyhült: nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Burn My Eyes akkora árnyékot vetett, ami a későbbiek folyamán legalább akkora átkot jelentett a zenekar számára, mint áldást, hiszen hiába csináltak bármit, a debütálást igazából soha többé nem sikerült felülmúlniuk. A Machine Headnek számos kritikus időszakon, zenei, emberi, illetve üzleti hullámvölgyön kellett keresztülverekednie magát, mire végül mégis sikerült nekik a nagy attrakció: pár kacskaringó után a 2003-as Through The Ashes Of Empires a '94-es alapokra építkezve nyitott új korszakot a banda karrierjében, a 2007-es The Blackening pedig újradefiniálta a bandát. Ez a lemez, illetve folytatása, a 2011-es Unto The Locust egy újabb generációt hozott Robbéknak, így ha valaki elmegy egy mai bulijukra, a saját szemével-fülével győződhet meg arról, amit korábban senki sem nagyon valószínűsített: sokaknak ma már inkább ezek az anyagok jutnak elsőként eszébe a Machine Headről, nem pedig a debüt.

Az én generációm hozzáállását és beidegződéseit ez már persze nem változtatja meg: nagyon szeretem az újabb dolgaikat is, de számomra már örökre a Burn My Eyes marad „A" Machine Head-lemez. És természetesen maguk a tagok, illetve ex-tagok is pontosan tisztában vannak az album kiemelt fontosságával. Adam: „Tele voltunk energiával, és nem ismertük a félelmet. Ez a nincs-vesztenivalónk-attitűd tisztán hallatszik is az albumon. Üvöltött belőle, hogy nem fogadjuk el válasznak a nemet, ezek vagyunk mi, és tartósan itt leszünk. Egy csapatnyi éhező kölyök berúgta a zeneipar ajtaját, és onnantól kezdve nem éheztek tovább." Robb: „A Burn My Eyes egy csomó mindent megalapozott, ami a mai napig jellemző a színtérre, és ez annak köszönhető, hogy csak a saját dolgunkat csináltuk. Ha meghallgatod az Oldot, ott vannak benne a nagyon súlyos verzék meg a dallamos refrén, jóval azelőtt, hogy mások tömegesen ilyesmiben utaztak volna. Rengeteg banda kezdett el másolni minket egyből: ugyanolyan erősítőket vettek, ugyanúgy hangoltak, elkezdték követni az általunk rendszeresített formulákat. A korunk előtt jártunk azzal az albummal: úgy is mondhatom, hogy definiáltuk vele a modern metalt."

Utóbbi kijelentés némiképp talán túlzó, hiszen a Pantera, a Sepultura vagy a Fear Factory szintén elég sokat tett hozzá mindehhez. Abban a véleményemben viszont soha senki nem fog megingatni, hogy a Burn My Eyes nemcsak a '90-es évek egyik legfontosabb underground metallemeze, hanem a műfajban valaha született legkerekebb, legütősebb mesterművek egyike is. A hatás húsz év elteltével is elementáris: ha a Vulgar Display Of Power volt a '90-es évek Reign In Bloodja, a Chaos A.D. meg mondjuk a Master Of Puppets akkori megfelelője, ez az anyag csakis az éra Peace Sells... But Who's Buying?-ja vagy Among The Livingje lehet. Vagyis a korszak szellemiségét alapvetően meghatározó, megkerülhetetlen alapmű.