Shock!

Hakni – látszólag szimpla és egyértelmű jelentésű szó, mégis rengeteg mindent takarhat. Mert ahhoz ugye nem nagyon férhet kétség, hogy amit David Vincent és Tim Yeung, illetve két gitárostársuk az I Am Morbid nettó nosztalgiaprogramjában elővezet, az bizony klasszikus értelemben vett hakni. A valódi Morbid Angelnél mindenképp kevesebb ez a sztori, és hosszabb távon is kevesebb marad, hiszen pont az agytröszt hiányzik belőle. Viszont tribute-nál már csak a két főhős miatt is alapból több, és aki lejött az idei tavasz utolsó estéjén a Dürerbe, alighanem abban is egyetért velem: zeneileg ebbe a produkcióba elég bajosan lehetne belekötni.

A kaliforniai Helsótt elég korán kezdett, így lemaradtam róluk, de a visszajelzések és az itt-ott csekkolt vélemények alapján nem veszítettem sokat. A Necrophagia viszont roppant kellemes csalódást jelentett. No, nem mintha bármi bajom lenne az amerikai ős-deathrasherekkel, de ha létezik a földön kultikus banda, azok Killjoyék, és mivel bevallom, nem néztem tőlük előzetesen aktuális koncertvideókat a neten, arra számítottam: maga a produkció is leginkább kedvesen kultikus lesz. Ehhez képest viszont lecsavarták a fejemet, és ebben nincs túlzás. Baromi hangosan, de tisztán szóltak, a tavaly igazolt Serge Streltsov gitárosnak köszönhetően pedig egyetlen hangszerrel is úgy dörrentek meg, mint mások kettővel sem, és ez a tény, illetve Killjoy mániákus színpadi munkája helyből eladta a show-t. Valahol persze vicces, hogy Serge alighanem még meg sem született, amikor a miniatűr – és ezt most értsd szó szerint, mert kábé 160 centi magas – frontember először összehozta a bandát, de hát ez már csak így megy...

A Necrophagia nyilvánvalóan nem számít a világ legkifinomultabb muzsikái közé, viszont tényleg nagyok voltak ezen az estén, és hiába képviseli egyedül Killjoy a régi felállásokat – a többiek mind az utóbbi hét-nyolc évben csapódtak hozzá –, a fellépésük alapján tökéletesen érthető volt, mitől hatott ez a banda olyanokra, mint a Mayhem vagy Phil Anselmo (aki ugye egy időben játszott is itt a frontemberrel). Még a levágott műfej és lábdarab is tökéletesen passzolt a pusztító erővel döngölő, szépen, feszesen nyomott riffekhez és Killjoy ordibálásához. Nyilván senki nem gondolja komolyan ezt a bohóckodást, de helye volt, elfért, illett a dologhoz. Serge fáradhatatlan riffelése közepette Killjoy egy pillanatra sem állt meg a deszkákon, tényleg eladta a bulit hibbant mozgáskultúrájával és örökmozgó egyéniségével, de a széttetovált fejű Jake Arnette basszer sem rossz fazon, és Shawn Slusarek dobosra is fel-felkaptam néha a fejemet. A legnagyobb ovációt természetesen a London (Demon Street 13) és a záró Cannibal Holocaust váltotta ki, de a közönség alapvetően az egész műsort hálásan fogadta. Bármikor szívesen megnézném őket újra, tök jók voltak.

Az I Am Morbid első turnéja nem született éppen szerencsés csillagzat alatt: Bielsko-Bialában Ira Black gitárost vitték be a lengyel zsaruk valami buta félreértés miatt, így épphogy sikerült megtartaniuk a bulit, Kassán pedig el is maradt a keddi koncert, de nem hatósági bénázások, hanem egy rút ételmérgezés miatt, amelynek következtében David Vincent és Tim Yeung is kórházban kötött ki. Mindkettejükön látszott is, hogy nincsenek a topon, Vincent már a buli első szakaszában is elnézést kért emiatt, és megígérte, hogy azért igyekeznek majd kihozni magukból a legtöbbet. David ugyan kicsit kevesebbet beszélt, mint szokott, és visszafogottabbnak is tűnt, mint általában, Timen pedig a nóták közötti megállókban látszott, hogy messze nem érzi még magát tökéletesen, zeneileg azonban bizonyosan nem hagyott nyomot a produkción a betegség.

Mint a bevezetőben is utaltam rá, nehéz lenne pontosan meghatározni, mi is pontosan az I Am Morbid. Valahol megértem azokat, akik már az első hírek felröppenésekor is szkeptikusan nyilatkoztak a formációról, hiszen ez itt gyakorlatilag egy Trey Azagthoth nélküli Morbid Angel-haknibrigád, akik ráadásul nem is igazán kockáztatnak, és elsősorban a csapat első négy, közmegegyezésesen imádott lemezéről szemezgetik össze a legnagyobb klasszikusokat. Viszont most komolyan, legyünk már őszinték: lehet ez rossz a műfaj egyik legkarizmatikusabb frontemberével és hangjával, a világ egyik legjobb extrémmetal-dobosával, illetve két olyan, elsőrangú gitárossal, mint Bill Hudson és az említett Black? Ne viccelődjünk már...

Számomra tehát előzetesen is egyértelmű volt, hogy ez a buli ütni fog, és ütött is. A csapat mindenféle különösebb rákészülés nélkül állt ki a Dürer kellemesen, de nem heringezősen megtelt középtermének színpadára – még háttérvásznuk sem volt –, és bő egy órában elővezették a Morbid Angel életművének legjavát. Mindez érdekes kontraszt az igazi bandával szemben, akik ugye ezekben a hetekben a tengerentúlon éppen csakis a visszatért Steve Tuckerrel készült albumok dalait játsszák. Azokat is nagyon szeretem – különös tekintettel a Gateways To Annihilationre –, de ez a csapat azért alapvetően az Altars Of Madness – Blessed Are The Sick – Covenant – Domination négyestől lett az, ami. Trey pótlása persze nem kis feladat, de a power metalos hátterű gitárduó szépen eleget tett a kötelezettségeinek. Egyikük sem játszik olyan túlvilágian, mint Azagthoth, kicsit szögletesebbek is nála, de összességében nem volt hiányérzetem sem Hudson, sem Black ritmus- és szólójátéka hallatán. (A hokizós gitárpárbajt mondjuk kihagyhatták volna, de az efféle parasztvakítást mindenkitől zsigerből utálom, szóval nem miattuk viseltem nehezen.)

A fő fegyver ugyanakkor természetesen itt is Tim Yeung, aki ételmérgezés után egy nappal is olyan teljesítményt nyújtott, hogy lehidaltam tőle. Nem kívánom elismételni megint, amit 2011-ben, majd 2012-ben már leírtam róla, egyszerűen zseniális a csávó, ebben a műfajban tényleg a világ egyik legjobbja, és pont. Vincentben pedig azt bírom, hogy miközben egyes nyilatkozatai, megnyilvánulásai alapján kimondottan ellenszenves arcnak tűnt a '90-es évek első felében (bár azért léteznek bizonyítékok arra nézve, hogy a híre sokkal rosszabb lehetett, mint amilyen ő maga ténylegesen volt), mára egy abszolút higgadt, pozitív kisugárzású, önmagával és a világgal kiegyezett embert látunk a fronton. Olyat, akinek nincsenek aggályai, ha countryt vagy rockabillyt szeretne játszani, és nem foglalkozik semmiféle külső elvárással.

Érdekes, hogy a csapat Budapesten kihagyta az orosz állomásokon még előszedett, egyetlen újabb keletű dalt, amely ráadásul a névadó számuk, és mellesleg hatalmas death metal sláger, de biztos megvolt rá az okuk. A programba mindenesetre így sem lehetett belekötni, és nem is nagyon akarom túlragozni ezt, mert itt csakis tízpontos, hibátlan alapvetések sorjáztak. Ugyan ki mondhatna nemet egy Blessed Are The Sickre, egy Rapture-re, egy Eyes To See, Ears To Hearre vagy egy Maze Of Tormentre, amennyiben értő kezek szólaltatják meg? Én aztán biztosan nem... Nem is beszélve a Where The Slime Live-ről vagy a God Of Emptinessről, amely továbbra is a világtörténelem egyik legsúlyosabb dala, és élőben valami leírhatatlan hatással dörren meg. Még a World Of Shit (The Promised Land) is csak levezetés tud lenni utána, pedig az sem éppen egy bárgyú darab...

Hosszabb távon bizonyára jót tenne az I Am Morbid respektjének, ha írnának saját dalokat is, de ezen a téren azért akadnak kételyeim velük kapcsolatban: Vincent a Morbid Angeltől távol töltött idejében nem nagyon csinált semmi értelmeset (a The Genitorturerst inkább ne tekintsük teljesítménynek), Black és Hudson pedig vérbeli zsoldosok, akik nem feltétlenül dalszerzői kvalitásaikról híresek, legyenek akármilyen megbízható muzsikusok is. Billnek ráadásul ott vannak emellett az Oliva-vonatkozású projektek, meg most már Udo Dirkschneider mindkét csapata is, szóval időbeosztást tekintve is neccesnek tűnik a dolog. Mindenesetre akárhogy is alakul majd a formáció további sorsa, nekem már ezért a turnéért megérte, hogy összejöttek. Ennél faszábban nem is köszönthetett volna be az idei nyár!

Fotó: Erdős Júlia