Shock!

A death metal az általánosan elfogadott nézet szerint rétegzene, undergound, valami, ami rusnya, zord és kompromisszummentes. E sztereotípiák nagyrészt fedik is a valóságot, ám azért e morcos fémzene világában néha akadnak anomáliák, amiket szinte lehetetlen megmagyarázni. Mert mi értelmeset lehet mondani akkor, amikor egy hollywoodi sikerfilm egyik jelenetében azt látjuk, hogy a Cannibal Corpse épp egy klubban reszeli el a Hammer Smashed Face-t? Vagy amikor a 2012-es londoni olimpiai játékok nyitóceremóniáján a Napalm Death az angol királynő és az egész világ előtt eltolja You Suffer című epikus dalát? Na jó, utóbbi csupán egy jó poén volt, amit az Earache eszelt ki, ám az már cseppet sem vicc, hogy a death metal, s így az extrém zene egyik pillérének számító Morbid Angel 1993-ra leszerződött a garázskiadónak cseppet sem nevezhető Warnerhez, s ezzel belépett a mainstream elvből utálandó világába, amivel – debütáló lemeze, az Altars Of Madness után – ismét rockzenei történelmet írt.

Miután a Morbid Angel a '80-as évek második felében karöltve a Death-szel (Scream Bloody Gore) és az Obituaryvel (Slowly We Rot) lefektette a death metal szilárd talpazatát, a Trey Azagthoth vezette csapat megállíthatatlanul masírozott tovább egy olyan zenei irányzatban, amely temérdek lehetőséggel kecsegtetett. A lehetőségek között persze egyáltalán nem szerepeltek olyanok, mint a világhírnév vagy anyagi gazdagság, de ez így volt jó, hiszen a lojális rajongótábor mélyen megvetette a csillogást és harsányságot képviselő hajbandákat, s szemükben kedvenc stílusuk épp ennek volt egyfajta ellenpólusa. Mindezt persze maguk a zenekarok sem bánták, hiszen ők is egyszerű rajongók voltak, akik ekkoriban, pályájuk elején még nem is akartak mást, mint felmutatott középső ujjukat minél gyilkosabb zenével megtámogatni. A Morbid Angelnek is összejött, ami a másik két alapbandának: második lemezükön képesek voltak fejlődni, s tovább tökéletesíteni stílusukon. Az 1991-es Blessed Are The Sick kimagasló munka, ahol érezhetően elkezdte térhódítását az a fajta fenyegetőn magasztos belassulás, amely aztán a zenekar egyik védjegyévé vált.

1992-ben két fontos dolog is történt a csapat életében. Egyrészt kiszállt soraikból a kezdetek óta tagnak számító Richard Brunelle gitáros, másrészt pedig próba-szerencse alapon Trey Azagthothék gondoltak egy merészet, és elküldték harmadik lemezük demóját annak az Irving Azoffnak, aki a Warnerhez tartozó Giant kiadó nagyura volt. Tán örökre rejtély marad, hogy Azoff pontosan milyen logika alapján szerződtetett le egy death metal csapatot a grunge korszak és a hip hop tündöklése közepette, mindenesetre a floridai trió százszázalékig ki is használta a nem indennapi lehetőséget, s a Covenant képében sikerült leszállítania nem csak a világ első nagykiadós death metal albumát, hanem pályája talán legjobb lemezét is.

A zenekar eredetileg csak egyetlen lemezre szóló szerződést írt alá Azoff-fal, sikeres eladások esetén viszont további öt album is benne volt a pakliban. A Motbid Angel afféle fekete báránynak, vagy még inkább kis zöld marslakónak tűnhetett a Giant sok r&b formációja között, s azon rajongók, akik idáig nem kaptak még szívinfarktust, joggal tarthattak attól, hogy a nagykiadós kezek majd valamiféle mainstream-förmedvényt gyúrnak hőn szeretett csapatukból. Gunter Ford, a banda menedzsere azonban addig ügyeskedett, még ki nem harcolta ügyfelei számára a totális alkotói szabadságot. A nagyobb volumenű kiadói háttérrel a szabadságon túl több pénz is járt, amit a stúdiózásra lehetett fordítani. A csapat harmadik lemezéhez a Morrisoundot választotta, amely amellett, hogy megannyi remek korongot adot a világnak, csupán pár percre volt található a bandatagok lakásától, ez pedig nem elhanyagolható tény, ha munkába járásról van szó. A lemez hangzásáért az a Flemming Rasmussen felelt, aki többek között a Metallica három klasszikusán (Ride The Lightning – Master Of Puppets – ...And Justice For All) is dolgozott. A '92 vége és'93 eleje között felvett Covenant hangzása egészen egyedi lett, ahol főleg a dob szól valami eszméletlenül telten. A lemez címe (titkos szövetség, egyezség) és az okkultista könyveket és iratot ábrázoló borító is mind a Trey Azagthoth / David Vincent páros okkultizmus iránti vonzódását mutatja. Maguk a dalok is ezt a sötét, misztikusan dohos szagot árasztják, s a lemez általános légköre talán annak is köszönhető, hogy a trió javarészt éjszaka dolgozott a stúdióban.

Amikor a rajongók 1993 júniusában először kézbevették a Morbid Angel harmadik nagylemezét, szívük valószínűleg hevesebben vert, mint egy versenylónak a futam vége felé. Az acélosabb idegzetűek viszont már a Rapture első hangjaiból megállapíthatták, hogy félelmük alaptalan volt. A klipesített nyitódalban gyakorlatilag mindent megtalálni, amitől a Morbid Angel az egyik legjobb death bandának számít: Trey Azagthoth fantáziadús riffjei és drámai szólói, David Vincent jellegzetesen öblös hörgése és Pete Sandoval már-már emberfeletti dobjátéka adják a zenekar legfőbb eszenciáját. A Pain Divine ha lehet, gyorsaságban még egy fokozattal feljebb kapcsol, de csak a bevezetőben, aztán enged egy kis teret Azagthoth riff-szörnyeinek és Vincent acsarkodásának. A főtéma olyan pofátlanul gonosz, hogy már szinte dúdolható, s a gitárbűvész itt is elhint egy kicsit tipikusan elmebeteg gitárnyúzásából. Hogy a zenekar mindig is mestere volt a dalszerkesztésnek, azt már az Altars Of Madness óta tudjuk, mégis kalapot kell hogy emeljek a World Of Shit (The Promised Land) előtt. Lassú méltósággal indít a darab, Vincenték szépen megterítenek, aztán jön a nagy zabálás: a pokol kapui kitárulnak, a trió pedig innentől nem fogja vissza magát. Ennél a dalnál is meg kell említenem Azagthoth horrorisztikus témáit, a fickó le sem tagadhatná, hogy H. P. Lovecraft fanatikus rajongója, riffjei, de még szólói is mintha a megnevezhetetlen, elképzelhetetlen Öreg Istenek hangjegyekbe ölt képmásai lennének.

Hagyományosabb tétel a Vengeance Is Mine, vagyis feszes és kíméletlen. Vincent saját szerzeménye a Lion's Den, egy kimértebb, modorosabb darab, de nagyon is morbidangelös. Erős váltásokkal tarkított csapás a Blood On My Hands, amely tökéletesen megmutatja, hol is volt zeneileg 1993-ban az együttes. Az utána érkező Angel Of Disease régi ismerős: ezt a dalt a csapat még 1986-ban vette fel először egy Abominations Of Desolation című koronghoz, amely a maga idejében végül a fiókban maradt, ám az azon szereplő dalok később aztán sorra felbukkantak a banda lemezein. Ez a dal ki is lóg kicsit a sorból, hangulatilag és zeneileg egyaránt, némileg feloldja a lemez többi részének mogorva tónusát. Ellenben a Sworn To The Black már egy vérbeli covenantes szerzemény. Sandoval cinvarázslása mesteri, Azagthoth pedig itt még tappingelést is bevet cseppet sem egysíkú repertoárjából. Aztán egy rövid szintetizátoros átvezető, a Nar Mattaru után egy olyan dal érkezik zárásként, amely nemcsak a Morbid Angel, de a teljes extrém zenei paletta egyik legzseniálisabb tétele.

Ha létezne tökéletesség, és nem csupán csak egy lenne a sok ember alkotta illúzió közül, akkor a God Of Emptiness minden bizonnyal a tökéletes dalok nem túl népes táborát gyarapítaná. Magasztos darab, nyomasztó súlyú, mégis valami bizarr módon vonzó, és folyton arra csábít, hogy újra és újra meghallgassa az ember. Az első részt voltaképp Vincent túlvilági „Lies!" bődülése nyitja meg, hogy aztán bugyborékolva kántálja éjsötét sorait. A dal egyébként nagy hasonlóságot mutat az eggyel későbbi Domination album Where The Slime Live dalával, mind a bugyborékolós vokált, mind pedig a szerzemény világát illetően. Sandoval töredezett dobolása remekül mélyíti a szám groteszk hangulatát, Azagthoth gitározása pedig itt a legbetegebb. A második rész egyszerűbb szerkezetű, afféle levezetés, ahol Vincent úgy énekel, mintha épp valami szektagyűlést vezetne. A dalhoz készült klip pedig ha lehet, csak még tovább fokozza a szerzemény bizarrságát.

A Covenant könnyen jelenthette volna a Morbid Angel halálát, ha hallgatnak a népszerűség és siker szirénénekére, de ilyenkor derül ki igazán, ki gondolja komolyan, és ki az, aki csak az olcsó hírnévre vágyik. Trey Azagthothék ahelyett, hogy kihasználva a szélesebb terítettséget, kiadtak volna egy vértelen és kiherélt anyagot, inkább bezárkóztak a stúdióba, és elkészítették történetük egyik legnehezebb és legjobb lemezét. És bár a Covenant a mai napig a legjobban fogyó death metal lemeznek számít – világszerte több mint 500 ezer példány ment el belőle –, a csapat utána sem engedett le. A Giantnél kijött még következő, szintén erős Domination albumuk, aztán a Warner leányvállalata csődbe ment, s a zenekar visszatért korábbi kiadójához, az Earache-hez. Az azóta megjelent lemezeik között nem igen találni gyengét, de olyan meghatározó művük, mint a Covenant, valószínűleg már nem lesz több.