Shock!

A tavaszi Epic kritikában Vltimas-koncertre vágytam, és őszre meg is kaptam, köszönöm szépen! A Morbid Angel egykori énekese által működtetett utazó cirkusz ugyan csak különleges vendég volt a Batushka névtől ezzel a körrel búcsúzó lengyel szeánszmetálosok turnéján, számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kik az este főszereplői. Emellett nyilván kíváncsi voltam a másik két brigádra is, akiket szégyenszemre kihagytam eddig élőben, ami különösen olyan veteránok esetében volt nehéz feladat, mint a holland God Dethroned, akik az elmúlt harminc évben szinte folyamatosan itt kísértettek a színtéren. Ellentétben azonban a turnétársakkal, az Vltimas valami kiszámíthatatlant hoz magával, pedig ha úgy akarnák, pusztán a résztvevők neve alapján is el tudnák adni magukat.

Hülye dolog, némileg érthetetlen is, de csupán a koncert előtt pár órával közzétett menetrendből értesültem róla, hogy egy negyedik zenekar is fellép aznap a chilei Ater személyében. Félórás műsorukat majdnem sikerült el is csípni, de aztán mégsem, elnézést! Hamar a színpadra kerültek a tényleges bemelegítő zenekar szerepét hozó hollandok, és muszáj azzal a közhellyel indítanom, hogy ha létezne a megbízhatóságnak mértékegysége, akkor dallamos death metalban az a God Dethroned lenne. Az idei The Judas Paradoxszal immár egy tucatnyi sorlemeznél tartanak, és ugyan egyiket sem hallottam teljes egészében, nagyjából el tudom képzelni az összeset. Henri Sattler énekes/gitáros bandája igazából sosem lengett ki semmilyen irányba, és most végre én is megállapíthattam, hogy élőben is ugyanazt a jó erős közepest hozzák, mint a stúdióban. Jelen kiállásuk teljesen meggyőző amúgy, a kopasz, joviális főnök mellett a két lóhajú gitáros szépen mutat, az egyik „új" szerzemény, Dave Meester pedig olyan ultradallamos virgákat hozott, hogy azt már túlzásnak is tartottam. Szűk háromnegyed órát kaptak, így még pont nem untattak.

Az Vltimas ugyan alapvetően David Vincent death metal legenda bandája, számomra legalább ennyire izgalmas a további játékosok személye. Rune „Blasphemer" Eriksenről a Mayhem kapcsán vannak a legszebb emlékeim, még ha utóbbi bő másfél évtizede lezárt sztori is. Fő bandája, az Aura Noir nem különösebben aktív manapság, így hát jelenleg Ruïm nevű (gyakorlatilag) szólóprodukciójával és az Vltimasszal foglalja el magát. Utóbbi harmadik oszlopa Flo Mounier dobos (Cryptopsy), aki hozzánk sajnos nem jött most el, a székére Paweł Jaroszewicz ült le, és nagyon valószínű, hogy dupla műszakot teljesített, hiszen elvben a Batushka soraiban is érdekelt. Ahogy az Epic kapcsán is meséltem már róla, az Vltimas újabban ötfős bandaként üzemel, Vincent átadta a bőgőjét a hihetetlen kinézetű Ype Terwisscha van Scheltingának (ex-Dodecahedron), és érkezett egy másodgitáros is, a portugál João Duarte a Corpus Christiiből, aki jobbára láthatatlan maradt számomra ezen a fellépésen. Sebaj, volt mit nézni egyébként is!

Vincent aktuális kinézetét mindenképpen időbe telt feldolgozni, az öltözék és hangszerének „elhagyása" egyaránt azt erősíti, hogy szimpla énekesnél több, afféle ceremóniamester ő itt, és szépen helyt is áll, az eredendően meglévő, de túl azért nem tolt ripacssága szépen csillog. Mindenkori ellentéte a zenei agy, Eriksen, akinek speciális gitárkezelési képességeire itt egyáltalán nincs szükség, és olyan elképesztően introvertált arc, hogy a színpadon töltött egy órában gyakorlatilag egyszer sem pillantott a közönségre (előtte álltam, figyeltem). A setlist a két LP-ről szemezgetett, lényegesen többet nyúlva az arculatfrissítést hozó újhoz, amelyről el is játszottak szinte mindent. Ahogy mondtam, Vincent meggyőző volt a veszélyesebb énektémáknál is, igyekezett nem túlvállalni magát, és közben folyton magára vonzotta a szemeket. A zenekar élőben hozzárakja azt a pluszt, amitől átlagon felüli lesz a produkció, és ezt nagyon jó látni (ahogy azt is, hogy dedikált cuccaikkal ők végre nem a pofátlan lehúzásra játszanak a merchpultban).

A koncert felvezetéseként furcsának hatott az is, hogy nem rögzítették egyértelműen, hogy a kettészakadt Batushka melyik fele játszik majd itt, bár nagyjából fél perces internetes kereséssel fel lehetett oldani a talányt. A Bartłomiej Krysiuk-féle Batushkáról volt szó egyébként, amely a jogi procedúra végeztével hamarosan átnevezi magát Patriarkhra (bár a szokásosan rosszindulatú és leegyszerűsítő internetes kommenteket olvasva a Faketushka jobban bejáratott velük kapcsolatban). Számomra nagyjából mindegy volt a dolog, amennyit a bármikori Batushkából hallottam, az alapján tudtam, hogy a banda nem nekem alkot, és ezen a duplázódás sem fog segíteni. Tagadhatatlan azonban, hogy érdekelt, miként fest ez élőben, jó párszor majdnem össze is jött már a találkozásunk, de csak most érkezett el a tűzkeresztség ideje. Felsorakoztak a takart arcok, minden négyzetméterre jutott egy-egy csuhás, és mivel a legtöbben zömmel csak lehorgasztott fejjel álltak, a doboson és a gitárosokon kívül nem igazán tudtam eldönteni, hogy ki nem biodíszlet a fellépők közül.

Végszóra megjelent Krysiuk is egy szupermolett szabású, fehér hacukában, és kezdetét vette az Áldás. A műsor kirakati elemeire nem is térnék ki, egyrészt nem is tudnám megmondani, hogy mi volt autentikus, és mi nem, másrészt – szokásom szerint – ezek a dolgok mindaddig nem érdekelnek, amíg a zene fel nem kelti a figyelmemet. Maga a zene pedig, nos, hát az kőegyszerű black metal volt, pontosan olyan, amelyre jó hangzással támogatva könnyen rá lehet hangolódni, a hajó pedig most sem okozott csalódást sound terén. Hogy ezen kívül mi jött gépről, és mi hangzott el élőben, azt nagyjából lehetetlen megfejteni a leplek okán, de ez talán nem is olyan fontos. Hatásos volt a dolog, pusztítottak rendesen a nyolchúrosok, majd hamar eljutottunk arra a pontra, amikor a zenekar elkezdte önmagát ismételni, és az ember egyre részletesebben kezdte tanulmányozni a rengeteg színpadra hordott kelléket, hogy elfoglalja magát. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy ne lett volna a maga módján az egész szórakoztató időtöltés, részemről pedig adott a feladat, hogy megnézzem majd a The True Batushkát is egyszer. Majd egyszer.

Ami még említésre méltó lehet, az a részvétel számosságának visszafogottsága a közönség részéről. Hogy ebben a Faketushka jelenség, az Vltimas név relatív bejáratatlansága, esetleg a God Dethroned középszerűsége játszotta a főszerepet, esetleg mindhárom, az rejtély, mindenesetre sokkal több emberre számítottam a hajó gyomrában. Kár, mert ahogy mondani szokás, megérdemelték és megszolgálták a srácok a figyelmet, kifejezetten erős, minőségi extrém metál esemény volt ez, egy szokásosan remek helyszínen.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)