Shock!

Mint ahogy oly sok minden mással is, a norvég Green Carnation alapítói által életre hozott In The Woods... nevével is a Metal Hammer hasábjain találkoztam először, még valamikor a ′90-es években. Az ottani pozitív kritikának, a lemezborítónak, a zenekarnévnek, de legfőképpen a kíváncsiságomnak köszönhetően, nem sokkal a megjelenést követően, ott figyelt nálam egy másolt kazettán a zenekar közmegegyezésileg is legklasszikusabb lemeze, az Omnio. Akkoriban még annyira sem rajongtam a melankolikus szomorúmetál-zenékért, mint manapság, de abban a lemezben mégis volt valami megfoghatatlan atmoszféra, ami nagy hatással volt rám, és azóta is folyamatosan markolássza a lelkemet. A progresszív zenékre jellemző terjedelmes dalszerkezetek és a tengernyi ízléses akusztikus betét szerintem minden olyan zeneőrültet képes volt elvarázsolni, aki egy kicsit is fogékony volt az ilyesmire.

A zenekarról nem lehet elmondani, hogy túlságosan megerőltették volna magukat harmincéves (!) fennállásuk alatt, hiszen ha csak a sorlemezeket számoljuk, akkor a Diversum is csupán a hatodik a sorban, de nem is baj ez. Még csak az kéne, hogy a mennyiség náluk is a minőség rovására menjen... Persze gyorsan tegyük is hozzá, hogy a harminc esztendő alatt volt tizennégy inaktív év is, mielőtt még 2015-ben visszacsepegtették volna magukat a bizniszbe az újraformálódást követő Pure és Cease The Day albumokkal.

Ilyen hosszan tartó szünettel, ennyire nagy léptékű időintervallumban az sem meglepő, ha a muzsika stílusa is változásokon megy keresztül. Már az Omniónál is tapasztalható volt ez: a korai avantgarde-, pagan-, gótikus-, progresszív- és black-elemeket szép fokozatosan felváltották a közérthetőség felé tett első lépések, amelyeket az újraindulás környékén megjelent anyagoknál lehetett leginkább érzékelni, de közel sem olyan mértékben, mint ennél a legfrissebbnél. Az efféle transzformáció nekem kissé hasonlít a Pain Of Salvation vagy a Soen muzsikájának átalakulásához is, akiknél szintén előtérbe kerültek a lehetetlenül ragadós melódiák a legutóbbi műveken, amelyek nem kizárólag a szélesebb rétegekhez való eljutást hivatottak elérni, hanem egyértelműen bizonyítják a dalszerzői fejlődést is.

A Diversumra rögzített muzsika ugyanakkor mégsem fordult át unszimpatikus, csöpögős érzelmi kavalkádba, pedig az elsőnek érkező The Coward's Way karakteres, többrétegű refrénjére akár még ilyesmit is rásüthetnénk. Azonban a dal összességében mégis megőrzi azt a fajta befogadhatóság versus rétegzene-kettősséget, ami mondjuk a Borknagar szerzeményeire is jellemző. S ahogy haladunk tovább, a Momentsre például már annyira nem is pecsételhetjük rá a sláger jelzőt, viszont a kompaktabb végeredmény alapján nem hallgatható el a tény, miszerint az egyéniség némileg háttérbe szorult ezen az anyagon. Ugyanakkor a csapat összetétele is gyakorlatilag teljes mértékben kicserélődött a kezdetek óta: a bárdokat kezelő, lényegében a zenekar szívét-lelkét jelentő Botteri tesók már nincsenek itt, énekfronton pedig a James Fogartyt váltó Bernt Fjellestad is vadonatúj összetevőként mutatkozik be a Diversumon. Egyedüli alapító tagként mindössze Anders Kobro ütős ül magabiztosan a fedélzeten, illetve a legutóbbi anyagot összerakó gitárosok, Kare André Sletteberg és Bernt Sorensen is jelen vannak még.

A fenti tények miatt több csapat neve is beugrott hasonlatként, ahogy belemerültem az anyagba: a roppant zenei We Sinful Converge és a The Malevolent God például pontosan olyan, mintha a késői, szintén nagyon dallamos Anathemát hallgatnám. Az elképzelhetetlenül fogós melódiákkal felfegyverzett A Wonderful Crisis pedig mintha csak ráerősítene az előbbi gondolatokra, sőt, itt mintha nem is a kezdetekben megismert, éteri momentumokban gazdag zenekart hallanánk – ami történetesen így is van –, ezt azonban távolról sem panaszkodásként hozom fel, mert nekem így is nagyon bejön, amit hallok. A melankolikusabb, sötétebb elemeket tartalmazó Humanity kis ábrándozást hoz a tömény dallamorgiával szemben, viszont a lemezt levezető Master Of None-ban és a Your Darkban ismét olyan fincsi vaníliakrémet olvasztottak a markáns rétegek közé, hogy attól mindenki nyála kicsordul.

Ha képes vagy elfogadni, hogy a Diversumot teljesen új felállás készítette, és ha zenekarnév már nem teljesen azt fedi, ami egykor a rengetegben tett séta zenei aláfestését jelentette, működni fog nálad is a dolog. A lényeg, hogy szó sincs hatásvadászatról, ez itt egy méregerős dalokkal jelentkező, teljes vérfrissítésen átesett csapat minőségi produkciója. A névváltoztatás nyilván náluk is lehetne vitatéma, de ennek megfejtésébe most nem bocsátkoznék bele, inkább jól felhelyezem a tavalyi top húszas listámra ezt a lemezt is, mert ott a helye!