Shock!

Az idei év nagy underground visszatérője, a norvég In The Woods... abból a nem túl szerencsés alapállásból fut neki újra, hogy közmegegyezéses klasszikusukat mindjárt a második kísérletre, még 1997-ben elkészítették. Az Omnio árnyéka azóta is követi a kristiansandi brigád minden lépését, pedig már akkor, két évtizeddel ezelőtt is sejthető volt, hogy ez a zenekar sosem lép kétszer ugyanabba a folyóba. Valamennyi kiadványuk saját világgal, egyedi megközelítéssel és hangzással rendelkezik, nem mellesleg mindegyik nagyszerű munka. A Pure szinte beláthatatlan, tizenhét (!) éves szünet után követi a legutóbbi sorlemezt, a Strange In Stereót, és egyértelműen nem lett újabb Omnio.

Ahogy az Anders Kobro dobossal készült interjúnkban is olvasható, az ItW... kreatív magját immár huszonöt éve ő és a Botteri-ikrek alkotják – a folyamatosság és a jelen felállás hitelessége tehát megkérdőjelezhetetlen. Kiesett azonban időközben a gépezetből egy nagyon fontos fogaskerék, illetve ha úgy vesszük, mindjárt kettő is, hiszen sem a lánglelkű vizionárius Jan Kenneth Transeth, sem „társa", Synne Larsen nincs már a fedélzeten, és a Kobro-Botteri mag az elmúlt pár évben mindenekelőtt azzal foglalkozott, hogy utódjukat a frontemberi posztra megtalálja. Ha nem is első nekifutásra, de végül a brightoni James Fogarty leigazolásával sikerrel vették ezt a komoly akadályt, így nagy sokára megszülethetett a negyedik ItW...-album is.

A Pure-nak – már csak az eltelt idő okán is – hatalmas elvárásokkal szemben kell megfelelnie, ugyanakkor elviekben adott volt Kobroék számára az a szabadság is, hogy mindent elölről, tiszta lappal kezdhessenek újra. Ahogy az említett interjúból és a Funkenflugon látott fellépésük alapján is kiderült, az „új" irány kezdettől fogva egyfajta visszarendeződési igény volt a két évtizeddel ezelőtti állapotokhoz, a Heart Of The Ages debüt és az Omnio világába. Az új anyagban tagadhatatlanul ott kísért azonban a Strange In Stereo létezés határai feszegető, végtelenbe révedő hangulata is, jóval egyértelműbben azonosítható, és számos ténylegesen „átmentett" zenei utalás képében köszön vissza azonban az első két album öröksége.

Bár az első perctől fogva nyilvánvaló, hogy az ItW-soundon az eltelt idő nem ejtett csorbát, a Fogarty által hozzáadott érték szintén hasonló könnyedséggel nyomozható le. Mr. Fog nem „csupán" énekesként, de szövegíró-gitáros-billentyűs minőségében is jegyzi a Pure-t, és a legkevésbé sem bújik meg a háttérben. Igen, hiányzik a női ének, hiszen annak jelenléte is a múlt évezredbeli ItW lényegét képezte, az itt zenélő kvartett azonban mindent megtesz annak érdekében, hogy ne legyen komolyabb hiányérzetünk. A szinte direkt módon fülbemászó címadó és az egyáltalán nem evilági hangulatot árasztó, maratoni hosszúságú instrumentális tétel (Transmission KRS) között számtalan, finoman egymásba fűzött hangulati szálat találunk, olykor nyaktörőnek tűnő, a legnagyobbak modorában kivitelezett váltásokkal az egyes röppályák között.

Vezényszóként a pszichedelikus, progresszív, avantgarde jelzők most is megállják a helyüket, számomra azonban ez továbbra is egyszerűen doom metal ItW-módra, minden pillanatában eltéveszthetetlen Botteri-muzsika. Nem tagadom, hogy a csaknem 70 perces korongot hallgatva akad hiányérzetem, el is kalandozik olykor a figyelmem, viszont nem szívesen mondanék le egyetlen, úriemberhez méltó ünnepélyességgel kibontott témáról sem. Hasonlónak érzem a helyzetet az Arcturushoz, ahol Garm kiszállásával, majd Simen/Vortex érkezésével a varázslat ugyan nem veszett el, a lángok mégsem csapnak már a korábbi magasságokba. Beszédes tény, hogy minden igyekezet ellenére is a néhány gitárszóló erejéig visszatért egykori zenésztárs, Bjørn Hårstad momentumait érzem a legmaradandóbbnak.

Szó sincs persze arról, hogy a XXI. századi In The Woods... bajban lenne, hiszen az egyéni teljesítmények és a hangulati egység egyaránt kiemelkedő ma is, de a katarzis végül mégis elmarad. Amennyire a keverésért/masteringért felelős Patrick Guiraud nem volt magától értetődő választás, a végeredmény éppen annyira egy minden igényt kielégítő, valamennyi hangszert érvényesülni engedő, tágas, telt hangzás, amiben fejhallgatóval is igazi élvezet elmerülni. Sokat fogom még hallgatni a Pure-t, mert meghálálja a figyelmet.