Shock!

Kétségtelenül a megafesztiválok korszakát éljük, amelyek minden áldásos hozadékuk ellenére is a bevétel-maximalizálás szándékával feszegetik évről évre saját határaikat, gyakran éppen az eredendően kiszolgálni kívánt közönség kárára (intő példája volt ennek a logisztikai katasztrófába torkolló idei Rock In Vienna fesztivál). „Pár" kilométerre Bécstől, Salzburg városa és a salzkammerguti tóvidék közé ékelődve, egy egészen más típusú élmény várja a nyári napforduló környékén az érdeklődő keveseket. A Speckjaga közösség által ebben a formában idén utoljára megszervezett Funkenflug egy hamisítatlan underground fesztivál/rituálé, amely kivételes hírének köszönhetően idén is olyan csemegéket tudott színpadára csábítani, mint Svartidauði, az Aluk Todolo vagy az igazi nagy dobás, a norvég In The Woods...

A háromnapos esemény helyszíne bőven 1000 méteres magasság felett, egy hegygerincen található, ahol a színpad az ott álló faház „terasza", nézőtere az annak előterében elhelyezkedő legelő, vizet pedig jobb híján egy patak elterelésével nyernek az itteniek. Adottságainak megfelelően a rendezvény úgy 500 embernél több résztvevőt nem tud és nem is akar kiszolgálni, a jegyek zöme az idei megmozdulásra is egyetlen délelőtt alatt kelt el. A szervezők maximálisan kitesznek magukért, és a millió kihívást rejtő produkciót úgy képesek abszolválni, hogy az minden apró részletében a fellépőkről és a vendégekről szól, akik egyként érzik és nem is kívülálló mivoltukat ezen a tényleg világvégi helyen, ahol az ég közelebbinek tűnik az első lakott településnél. Az egyetlen színpadon mindeközben maximális hatásfokkal pörög le a program, az átszerelésekre nagyjából 20 perc jut, a megszólalás változó, de technikailag minden adott egy első osztályú produkcióra, ha az adott fellépő képes erre.

A nyitó csütörtöki napot (annak headlinereként minden osztrák büntetőbrigádok legpusztítóbbjával, a Belphegorral) teljes egészében ki kellett hagynom, így a terület és a helyi lehetőségek felfedezése a pénteki napra maradt számomra, hogy aztán a szombat már tényleg csakis a zenéről szóljon. Az igazán nagy fesztiválok olykor banális hibákat halmozó szervezőit kenterbe verve, ezen a szó szerint szürreális terepen igazából nem szenvedtünk hibát semmiben – az egyetlen tényleg kiszámíthatatlan tényező, az időjárás azért megmutatta, hogy mire is képes mindennek ellenében. Ami magát a zenét illeti, a tulajdonképpeni második nap nyitánya (a felső-ausztriai Kringa, a görög Shibalba és a berlini Albez Duz társaságában) minden tekintetben vegyesre sikerült. Akadt itt minden az ősprimitív proto-blacktől a sátáni rituálékat idéző ambienten keresztül a dallamos doom/goth dolgokig, ami ha nem is minden pillanatában volt élmény számomra, de mindenképpen érdekesnek bizonyult.

Az izlandi Svartidauði volt az első olyan fellépő, akikkel kapcsolatban már tudtam, hogy mire számíthatok, és bár a Primordial előtt nem bizonyultak túlzottan meggyőzőnek, ide tökéletes választásnak tűntek. Meglepő módon sokkal jobban szóltak itt, mint a Barba Negra nagyszínpadán, végre a gitárok is kellő súllyal szerepeltek. Azt ugyan érteni vélem, hogy itt egy bizonyos hangulat megteremtésén és annak fenntartásán van a hangsúly, valódi fogódzót nyújtó témák hiányában mindez az én figyelmemet továbbra is nehezen tartja ébren. Ahogy lassan ránk szállt az éjszaka a hegytetőn, a feketére mázolt/fedett arcú „ősemberek" produkcióját megsokszorozta a rendkívüli atmoszféra, a 10 fok alá süllyedő hőmérséklet mellé pedig az egek ezt a pillanatot választották arra, hogy megöntözzék a vidéket, így aztán ez az ősi erőket idéző black metal tényleg „tökéletes" körítést kaphatott.

A Grenoble-ból érkezett Aluk Todolo koncertjére azután már szó szerint ömlött ránk az eső, és az, hogy összeszorított fogakkal még ekkor is a színpad közelében maradt a közönség nagy része, mindennél többet elmond arról, hogy milyen szinten műveli a muzsikálást a francia trió. Eleve bizarr gondolat egy instrumentális zenét játszó brigád headliner pozícióba emelése, mégis: az elképzelés ezúttal nem csupán papíron, de a gyakorlatban is tökéletesen működött. A Voix című új lemezének hírét terjesztő három fickó elképesztő intenzitású, mégis elsőre is követhető ritmusú muzsikálást folytatott, amelynek alapját a doom és a black metal ötvözete jelenti ugyan, az erre húzott felépítmény viszont a maga kiszámíthatatlanságával, disszonáns megoldásaival valami egészen különlegeset nyújt. Az avatatlan szemlélőnek ez talán csupán egy végtelenített dob- és gitárszólónak tűnik (végtére is itt tényleg nincsenek alárendelt hangszerek), aminek ugyanakkor hatalmas lelke van, és meg is győz sokakat. A pénteki történések itt el is érték számomra csúcspontjukat, az este utolsó fellépője, a szintén maximálisan respektált norvég Vemod helyett engedtem a teljes kimerültség hívó szavának, és csendben visszatértem Abtenau városába.

A szombati nap nyitányaként egy újabb hatalmas vihar söpört végig a hegyeken, így lélekben és öltözetben a lehető legrosszabbra is felkészülve vágtunk neki buszunkkal a második menetnek. A helyszínre érve azonban az esőnek már nyomát is alig láttuk, ez pedig szerencsés módon az egész este folyamán így maradt. Egy utolsó pillanatos helycserének köszönhetően a brit A Forest Of Stars lett a nap első fellépője, és adott egy szavakkal nehezen körbeírhatóan nagyszerű koncertet. Beware The Sword You Cannot See című friss albumukat tavaly ugyan meghallgattam, de különösebb hatást akkor nem váltott ki belőlem, ellenben ez a szűk órányi muzsika a nappali világosság ellenére is maximális hatással volt rám. Zeneileg ugyan alig van köztük kapocs, mégsem tudom elkerülni az Arcturushoz történő hasonlítgatást, hiszen amit játszanak, az nem akar a legsötétebb, legsúlyosabb valami lenni, hangulatában azonban párját ritkítja, ráadásul itt is rendkívüli dobolást hallhatunk, ha erre is oda tudunk figyelni. A legjobb értelemben vett pszichedelikus black metaljukban a szólógitáros megoldásokat gyakran a hegedűslány hangszere hozza, frontemberük pedig olyan elképesztő beleéléssel hozza magát, hogy a dalok között konkrétan magához kell téríteni a kábulatból. Tudom, a drog az rossz, itt azonban újra bebizonyosodott, hogy a zene a maga tisztaságában is képes hasonló hatást kiváltani.

Ezek után a türingiai Mosaic trve black metalja nem szögezett már a színpad elé, igazhitű rikácsolásukat jobbára a konyhasátorból hallgattam, felkészülve egy várhatóan nagyon hosszú és roppant tartalmas éjszakára. A Forest... honfitársai, a Winterfylleth kvartettje következett, és őket már határozott érdeklődés övezte a közönség részéről is. Három éve, az Enslaved előtt láttam őket legutóbb a Dürerben, ami semmilyen szempontból nem volt egy szerencsés találkozás, elsősorban a színpadi kiállásuk csapnivalósága miatt. A manchesteriek következetesen kétévente adnak ki új lemezt, és ezeket rendesen turnéztatják is, tehát színpadi rutin terén sokat javult náluk a helyzet, a baseballsapkás, épp-csak-beszaladtunk-ide-játszani-egyet kiállás azonban továbbra sem győz meg, ahogy a zene is inkább az a négy fal közötti elmélyülésre alkalmas fajta. A másodvonal egyik legmegbízhatóbb zenekarának szerepére azonban okkal pályázhatnak, ami ezeknek a jómunkásembereknek szerintem meg is fog felelni hosszabb távon.

Ha valami, hát a cseh Cult Of Fire gyertyafényes, okkult szeánsza tökéletes felvezetésnek tűnt az esemény betetőzéséhez, a hatalmas csuklyák árnyékában bevonuló arcok pedig külsőségeiben el is követtek mindent ahhoz, hogy pozíciójuknak megfelelően szerepeljenek. Védikus rituálénak megfelelő körítéssel elővezetett műsoruk zenei része korántsem volt ilyen „izgalmas", nagyjából össze is folyt az egész, de ha egészen őszinte vagyok, ekkor már lényegében csak az járt az eszemben, hogy nemsokára valami olyan részesévé válok, amiről húsz éve csak a legmerészebb álmaimban reménykedhettem. A telihold fényében egy húsz fős csapat fáklyákkal a domboldal tetejében álló máglyához sétált, majd ünnepélyesen meggyújtották azt – hát ilyen körítéssel köszöntötte a Funkenflug stábja, végtelennek tűnő erdők tövében az In The Woods... fellépését.

Nagyjából két évtizeddel ezelőtt, amikor az Emperor, az Arcturus és az ItW... örökre bebetonozta magát személyes kedvenceim dobogójára, nagy bizonyossággal kijelenthettem, hogy ezeket a zenekarokat élőben sohasem láthatom majd. Ehhez képest mára csupán Ihsahnék maradtak ki számomra, ami önmagában csodaszámba megy, az említett trió legvalószínűtlenebb résztvevője azonban ez a kristiansandi csapat, akik az ezredforduló környékén egyetlen szempillantással váltak kámforrá. Másfél évtizeddel később azonban újra lendületbe jött a Botteri-ikrekből és Anders Kobro dobosból álló kreatív mag, és ahogy tavalyi interjúnkban is elhangzott, nem csupán egyszeri kísérletnek szánják az újjáalakulást. A számukra legkényesebb, frontemberi poszton új embert (a multiinstrumentalista James Fogartyt) bevető norvégok nem csupán új lemezt (ami Pure címmel nemsokára meg is jelenik) készítettek azóta, de a színpadra is bátran kiálltak.

Az első sokkból felocsúdva, objektív szemmel ez a koncert inkább egy sok sebből vérző történet volt, ahol a lényegi problémát a dalszerző Christian „X" Botteri gitárjának állandó technikai gondjai jelentették, amit egy hosszabb instrumentális rögtönzéssel, majd némi humorral próbált áthidalni a brigád. A hangzás sem volt túlzottan a barátjuk, de a lényeg azért átjött, ez pedig megfelelt a Kobro által elmondottaknak, aki a jelen irányvonalat valahol az Omnio és a HEart Of The Ages ősmasszívumok metszéspontjában jelölte meg. Érdekes színfoltként üzemelt a beugró gitáros posztján Kåre André Sletteberg, aki amúgy slashesen, kalapban, szájában cigivel, Les Paulját a térdénél lógatva kísérte a Botteriket, a szólókat is szívesen és bátran bevállalva. Elhangzott az új album címadója, és még pár tétel az első két lemezről, hogy hirtelen véget érjen minden, és már csak a tűz ropogása hallatsszon a hegyen.

Ha már gigafesztiválokkal való összevetéssel kezdtem a mondandómat, legyen ez a zárszó is. Minthogy a közönségét azok és az itt említett underground kezdeményezések is bőven megtalálják, nem kétséges, hogy mindkettőnek jut bőven hely a Nap alatt. Aki azonban nem a tömegben sodródva űzné az adrenalint, hanem inkább a természet adta érzékeit élesítené újra, annak a Funkenflughoz hasonló események jelentik az igazi élményt. Tűnjön bármennyire is patetikusnak, több jött belőlem haza, mint amivel ennek a hosszú útnak nekivágtam.

Fotók: Sunvemetal, undergrounded