Shock!

Amikor a Where Greater Men Have Fallen című, legutóbbi Primordial-album megjelenésének környékén legutóbb láthattam az énekes Alan Averill Nemtheangát, ő éppen Dread Sovereign álnéven, egy sokkal kisebb helyen, sokkal kevésbé hangzatos felvezetés mellett tett tanúbizonyságot arról, hogy bőven van élet számára az anyabandán túl is. Hiperaktív hősünkből azt azonban mégsem néztem volna ki, hogy a mai napig adós marad azzal, hogy (saját személyét is) meghatározó zenekarát teljes fegyverzetben újra hozzánk vezesse. Ahogy ez most végre megtörtént, abban egyaránt benne volt egy fáradt hakni és egy dicsőséges „visszatérés" lehetősége is. A Ghosts Of The Charnel House alcímen futó turné szerencsére maximálisan az utóbbit hozta el.

A Heroic és a Ketzer táborától kérem a „szokásos" megértést, ha azt mondom, hogy lekéstem őket, azzal még csak féligazságot közöltem. Nem kimondott rajongóként, a hétfői munkanap végén egy nettó négy órás szeánszot végigállni/-ülni nekem soknak bizonyult, így tehát az este számomra az izlandi Svartidauði színpadra érkezésével kezdődött. Az északi kvartettet vastagon övező kultikus tisztelet okán én is tettem korábban pár bátortalan lépést irányukba, de az a hangulat, ami ennek a muzsikának a befogadásához kell, engem még sosem talált fejen. Mindettől függetlenül a zenekar szép ívű karriert futott be az elmúlt években az undergroundban, és itt is látható volt, hogy sokan már kifejezetten rájuk voltak kíváncsiak az este felhozatalából. Ugyan teljes értékű sorlemezük eddig csupán egy jelent meg, az is még 2012-ben, de náluk mindig akad valami újdonság, most éppen egy EP (a két tételt tartalmazó Hideous Silhouettes Of Lynched Gods) képében.

Egyetlen hétköznapi megközelítésben sem nevezném „normálisnak" az izlandiak előadását, de tőlük körülbelül erre is számítottam. A szájuk előtt kendőt viselő, némi fekete festéket is magukra applikáló fazonok eleve szokatlan hangzással dörrentek meg, amelyből az éneket és a dobot lehetett egyértelműen kivenni, a húros hangszerek zömmel a háttérben zsizsegtek. Zenéjükben a maguk módján egyaránt merítenek a black és a doom metal megközelítéséből, határozottan tömegpusztító hangulatot keltve. Összességében inkább találtam ellenszenvesnek a szeánszot, ami egy kisebb helyen, testközelből üthetett volna (ki) igazán. A két kopasz, nevezetesen a bőgőt is kezelő frontember és a rendezői jobbon álldogáló gitáros kiállása minden szempontból megfelelt a kívánalmaknak, a kapucnis felsőbe burkolózó másik elveszett bárdista lelket látva azonban inkább csak elmosolyodott az ember, majd egy diszkrét tapsot azért megeresztett, hiszen látható volt, hogy ezek az arcok még valakit bántani akarnak ma este. Bocsánat az iróniáért, nyilvánvalóan nem nekem szólt ez az előadás.

A Primordialt látni szintén különleges élmény, pozitív várakozásaimmal pedig ekkorra már lényegesen több (de még így sem kiemelkedően sok) emberrel tudtam osztozni. Benne volt a levegőben a tábor kiéheztetettsége is, hiszen bár jó párszor láthattuk már Nemtheangáékat hazai színpadon, bőven itt volt az ideje egy rendes szereposztásban lenyomott koncertnek (headlinerként utoljára bő évtizede, az Orphaned Land társaságában üdvözölhettük őket), nem beszélve arról, hogy legfrissebb stúdiólemezüket is másfél év késéssel „mutatták be" nekünk ma este. Az írek utóbbi anyagai továbbra sem lettek kedvencek nálam, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, a Spirit The Earth Aflame kivételével egyik lemezüknek sem vagyok feltétlen híve, esetükben az élő előadás mégis valami egészen felemelő élményt kínál.

Az itthoni szokásjogtól eltérve ráadásul az egész hadművelet briliánsan szólalt meg, a légió egyetlen gyenge pontját a mindenféle rongyokba csomagolt frontember megfázása jelenthette volna, de ezt némi program-átvariálással sikeresen hidalták át. Utóbbinak köszönhetően a Dark Horse On The Wind intró után mindjárt a Spirit... első dala, a Gods To The Godless indította el az estét, amelynek hatását minimum megvalósult álomként tudnám leírni. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Simon O'Laoghaire dobjaitól kezdve Pól MacAmlaigh Rickenbackerén át a csodás összhangban csilingelő gitárokig tényleg fület gyönyörködtető volt a teljes műsor, a statikus kiállású hangszereseket pedig bőven túlmozogta a továbbra is leplezetlen szereplési viszketegségben szenvedő Nemtheanga, már amikor éppen nem a monitorkeverősöket instruálta.

Az egészen korai éveket mindössze a koncert elején sziklába karcolt The Calling idézte meg, a program gerincét egyértelműen az utóbbi három album adta. A 21. századi munkáik közül a közmegegyezéses (?) csúcspont, a To The Nameless Dead volt terítéken legnagyobb számban (négy dal erejéig), a magam részéről viszont szívesen hallottam volna többet a szépemlékű The Gathering Wildernessről is, amit egyedül az elhagyhatatlan The Coffin Ships képviselt, amely közben Alan Averill minden este meghalhat kicsit. Nálam ez a pillanat a koncert vége felé, a The Soul Must Sleep képében jött el (kell-e mondjam, melyik lemezről?). Tudván, hogy minden este elhangzanak, Sartre itt megidézett szavai most mégis csakis erről a percről szóltak: „Tengereken keltem át, városokat hagytam magam mögött, folyókon hajóztam végig, erdőkben kóboroltam, s mindig új és új városokba igyekeztem. Nőket hódítottam meg, férfiakkal verekedtem; és soha, de soha nem bírtam visszakozni, mint ahogy egy lemez sem foroghat fordítva. És mindez hová vezetett? Ide, ebbe a pillanatba..."

A – nomen est omen – a Heathen Tribes-szal elköszönő csapat jóval többet hagyott maga mögött egy szimpla megmutatkozásnál. Napjaink egyik legnagyszerűbb koncertzenekarát hallottuk.

Fotó: Horváth Jani