Erőltetett, de bevezetésként megfelelő hasonlat: úgy vártam már ezt a koncertet, mint Izrael fiai a pusztában a mennyei mannát. Kezdetben el sem hittem a hírt, aztán féltem, hogy elmarad, előző éjjel lekéstem róla álmomban… De végül a buli napján 19.15 körül, másodmagammal átlépve a Wigwam küszöbét már éreztem, hogy semmi sem akadályozhatja meg, hogy korunk két kirívóan eredeti metal bandája (és persze előzenekaraik) alaposan lezúzzák a fejünket. Hacsak nem egy kiadós árvíz – azaz héberül mabool.
Rég nem láttam már a The Dethroners-t, így mikor óramű pontossággal fél nyolckor hirtelen szétváltak a színpadot addig takaró függönyök (nagyon tetszetős megoldás különben), azonnal érdeklődve figyeltem a történéseket. A bemutatkozó - és eddig egyetlen - lemezén az Ember Tragédiáját feldolgozó csapat előbandához képest meglepően jó hangzással és tisztességes hangerővel vágott bele rövid, de tartalmas műsorába.
Itt illik megemlítenem, hogy az egykor The Art of Dethronement néven, szimfonikus gótmetallal induló zenekar hegedűse, Tóth Ádám, kb. hat évvel ezelőtt a kezembe nyomott egy kazettát, amin az akkor még főleg csak bennfentesek által ismert Orphaned Land pár dala volt. Szóval neki köszönhetem első találkozásomat az izraeli csodacsapattal.
Természetesen az új névvel és az azóta nagyrészt kicserélődött tagsággal a zenei koncepció is egyszerűsödött, lényegre törőbb lett. A Dethroners ma egy húzós riffekkel, erőteljes énekkel és a hegedű révén elég egyéni megszólalással bíró modern metal csapat. A második dal után bekövetkezett húrszakadást is profi módon kezelte a társaság, gyorsan beiktatták a Judith-ot a Perfect Circle-től, ami ugye “gyárilag” is egygitáros téma. A slágeresen agyas nóta főbb szólamait Ádám hozta (azaz húzta), az utolsó akkordra pedig újra felbukkant a héthúros kolléga, így zökkenőmentesen folyt tovább a program, amiben a Madáchos lemezről két szín is szerepelt, Egyiptom (Ceasing Permanence) és Athén (Hypocrite Justice). Emellett kizárólag új témákat hallhattunk, amik alapján nagyon várom, hogy mivel rukkolnak elő a közeljövőben a Trónfosztók. Kitartásuk és elhivatottságuk már eleve dicséretes, Ádámnak pedig még egyszer gratulálok, hogy sikerült nagy kedvencei és példaképei előtt fellépniük.
Elmondásuk szerint immár tíz éve koptatja a hazai klubok deszkáit a Sear Bliss, és bár zenéjük nem igazán nyert meg eddig, mindenképp van egy sajátos atmoszférája a fúvósokkal megtámogatott süvöltős black témáknak. Régi demós nótától a legújabb lemez dalaiig ért a paletta, szóval a csapat rajongói elégedetten csettinthettek. A károgós-kiabálós hang és a tuka-tuka dobtémák viszont hosszútávon elég fárasztónak bizonyultak, így inkább az egyszer csak mellettünk termett Orphaned Land frontemberrel foglalkoztunk. A karakteres arc- és orrszerkezettel bíró Kobi Farhi nagyon közvetlen és intelligens embernek bizonyult, így felfokozott érdeklődéssel vártuk, hogy hogy fest majd a színpadon az Orphaned Land, és eleve, hogy milyen is lehet élőben a death/doom hatású progresszív zenét autentikus izraeli és arab folk-elemekkel keverő banda.
Kezdésként azonnal a Mabool lemez első klipnótája csendült fel, mégpedig arányosan és tisztán, legalábbis közvetlenül a színpad előtt állva mindent jól lehetett hallani. Az Ocean Land c. dal refrénjében Kobi barátunk - immár hímzett köntösű dervisként mozogva be a színpadot - lenyűgözően demonstrálta énektudását. A csodásan tekeredő-emelkedő dallam minden kis frazírja a helyén volt, Yossi (gitáros) és a gyermekarcú Eden (szintis és samplerfelelős) pedig precízen hozták rá a lemezről ismert szólamokat, közben hatalmas mosollyal és beleéléssel játszva a vérpezsdítő témákat. A borítón még Jákob rabbi-fejű, de most már szakáll nélkül virító Matti (Wackor Miki után egy újabb metal-ikon vált meg arcszőrzetétől, hehe!) inkább a zseniálisan pengető Yossi keze alá dolgozott, de azért volt pár kellemes szólója. A dobszerkó mellett álló kongás játéka pedig még tovább fokozta a hangulatot, olyan ellenállhatatlanul sodró elegyet alkotva, mint a csapat által sokszor megénekelt sivatagi viharok. Együtt szárnyaltunk a zenével, és Kobiék bebizonyították, hogy a régi lemezeik mai füllel kicsit erőtlenül megszólaló témái is szakítanak élőben. Számomra a prímet Yossi vitte, ahogy játékosan, teljes átéléssel pörgött, táncolt és énekelt, gitározás terén Joe Satrianit, mosolyával inkább Dieter Bohlent (Modern Talking, hehe) megidézve. Látszólag ő a csapat zenei lelke, határtalanul áradó dallamainak Kobi karizmatikus személye ad úgymond irányt és tartalmat, és ez rendben is van így. (“…és látá az Úr, hogy ez jó.”)
Igen ritka az a koncert, aminek minden percét élvezni lehet, de itt tényleg semmi zavaró közjáték, technikai vagy hangzásbeli gikszer nem volt. Talán csak az alacsony nézőszámba tudnék belekötni, bár ez annyiból pozitív, hiszen tényleg minden érzékszervemmel a színpadi történésekre összpontosíthattam, szinte karnyújtásnyira a frontemberkedő bal szárnytól (Kobi, Yossi és Eden) és senki nem akart fellökni, leönteni sörrel vagy a fülembe üvölteni. (Kivéve talán irgalmatlanul zúzó és tökéletes héberséggel vokálozó Kedvesemet, de neki elnézem. ) Másrészt viszont sajnálom, hogy a távolmaradók nem részesülhettek abban az “ajándékban”, amit a kb. 2-300 néző “hazavihetett”.
Számcímeket nem jegyzeteltem, de kb. fele-fele arányban válogattak régi anyagaikról és az új albumról, ami majdnem egy évtized kihagyás után jelent meg, eddigi legérettebb formájukat mutatva. Erről az Ocean Landen kívül a Kiss Of Babylon, a lemezkezdő The Birth Of The Three, a címadó Mabool és a koncert végén hatalmas hangulatot eredményező szintén klipes Norra El Norra hangzott el. Tessék elképzelni egy tradicionális népdalt, amit hőseink bedurvítottak, de a tüzes, pörgős alaphangulatot maximálisan megőrizték. Hihetetlen volt élőben hallani, főleg, hogy a végén a lemezverziónál tovább húzva, a zongoraszóló után jazzes-funkys témákat beleszőve tálalták. Persze előtte felszólítottak minden jelenlévőt, hogy ugráljunk velük, mert otthon azt szokták meg! Az elöl állókkal egyetemben természetesen szót fogadtunk, és akkorát halandzsáztunk a szövegre, hogy Kobiék lesápadtak volna, ha hirtelen elmegy az áram!
Tökéletes koncert volt, tényleg! Legyen szó deathes-hörgős zúzásról, kántálós héber nyelvű betétekről, gitárvarázslatról, vagy kongakiállásról. A limitált példányszámú akusztikus lemezt ismerve nagyon vártam ráadásként a The Beloved’s Cry-t, közönségénekeltetéssel. De sajnos a függöny bezárult és a tagok nemsokára már a klub hátsó szegmenségben álldogálva csevegtek, újra és újra megköszönve a részvételt, név szerint dedikálva a jegyeket és lemezborítókat. Példaértékű az a kedvesség, nyitottság és szerénység, ami sugárzott a srácokból. Abszolút megdöbbentett például, hogy az immár ereklyeként kézről kézre járó Mabool borító aláírása után egy órával Yossi egy mosolygós “Hello Tom”-mal üdvözölt, mikor újból összefutottunk.
Überelni nem lehetett az Orphaned Land produkcióját, így tudtam, hogy a Primordial ezek után max. egy jó koncertet adhat. Nem mintha nem szeretném az ír szabadságharcosok lemezeit, de ha Kobiék muzsikáját egy csodálatos intarziás faragmányhoz hasonlítjuk, akkor a Primordial zenéje egy baltával megmunkált totemoszlop. Bár ösztönös, repetitív riffjeik és aránylag egy tartományban mozgó, elnyújtott dalaik művészi értéke nem egetverő, de új albumukkal (The Gathering Wilderness) immár sokadjára bizonyították, hogy valóban egyéni hangulatot képesek teremteni és maradandó dallamokat írnak.
Nem kellett sokat várni és felcsendültek az írek szenvedős-szenvedélyes témái is. A. A. Nemtheanga, a mélységes szövegekért is felelős énekes felbőszült molnárlegényként robbant a színpadra (látszólag kipihente múltkori interjúmat, hehe), míg a jobb- és balkezes gitárosok egy-egy alabárdosként reszeltek a színpad két szélén. A szőke loboncú, Kelly Familysen nyájas arcú Ciarant sehol sem láttam, de mint a konferálások során kiderült, őt most Jerry helyettesítette egy baráti zenekarból. Az új lemezt kezdő The Golden Spiral aránylag hamar terítékre került, de hiába az ismerős dallamok és a harci indulószerű lüktetés, nem voltam annyira rájuk hangolódva, hogy a színpad elé küzdjem magam. Hátrébb a hangzást is kicsit tisztábbnak ítéltem meg, így onnan figyeltem a nagy lendülettel közlekedő frontembert, aki néha talán túl is játszotta szerepét. Egyéni teljesítményként talán még Pól, a klasszikusan robusztus Rickenbackeren néha vezérdallamot is játszó bőgős játékát említeném meg, bár az ő zenéjük végképp nem szólókról és virtuóz virításról szól, hanem tömören és fenyegetően nyomul, mint egy őszi viharfelhő, a porosz nehézlovasság vagy akár a Pest felé robogó traktorblokád.
De aztán felcsendült az a dal, amire kénytelen voltam újra a színpad elé robogni: az ír történelem legsötétebb periódusát, az 1845-49-es éhínséget és emigrációt megéneklő The Coffin Ships, ami egy fájdalommal átitatott elementárisan hömpölygő darab. “Minden nemzetnek megvan a saját tragédiája. Ez a miénk.” – konferálta fel Nemtheanga barátom, aki a kezdő akkordbontogatás alatt csak nagyokat sóhajtva kóborolt a színpadon a magukba burkolózva zúzó húrosok közt, de az erőteljesebben berobbanó versszaknál egyszerűen összeesett, könnyek között, szinte belehalva minden sorba… “where the animals lay down to die”. Borsózott a hátam, annyira átadták a téma súlyát és érzésvilágát. A Journey’s End lemez Autumn Ablaze dala ezek után már a hab volt azon a bizonyos tortán, kitörő dallamos énektémája ugyanolyan félhamisan-elcsuklón hangzott el, mint lemezen.
Érthető módon csonka felállásban nem tudtak teljes programot játszani, így is örülhettünk, hogy kisegítéssel is bevállalták és nem mondták vissza a koncertet. Nemtheanga a buli vége felé (ahogy fogyott a dobállványon tárolt üveg whiskey) egyre gyakrabban megtapsoltatta a srácot, hiszen Jerry nagyon jó ember, és biztosított minket, hogy mi mind a testvérei vagyunk. A legjobb beszólás a “hihettek nekem, hisz nem Joey DeMaio vagyok!” volt, a Manowar tagsága szerintem egyszerre csuklott fel a glóbusz másik oldalán. Primordialék a nagy ovációra való tekintettel azért egyszer még visszajöttek és elnyomták a blackes énekkel taroló To Enter Pagant, immár egy gitárral, aztán utolsó taps Jerry “Goodman”-nek és pár szívből jövő “brothers and sisters” után végleg bezárult a függöny.
Ritkán érzem azt, hogy elváráson felüli koncertélményben volt részem és még hetekkel később is a hatása alatt vagyok. Két unikumnak számító csapat jött el kis hazánkba, elhozva és a zene nyelvén átadva nekünk kultúráját, történelmét, mítoszait és hitvilágát. Életem egyik legkiemelkedőbb bulija volt az Izrael – Írország rangadó, és remélem, hogy nem egyedül vagyok így ezzel. Forever Orphaned – írta Yossi a neve mellé, ám bármikor jönnek is vissza, nem fognak magukban árválkodni!
