Shock!

Közhely, hogy a jelen koncertdömpingben, amikor élőben látni sosem remélt zenekarok is színpadok felé veszik az irányt, mennyire kiemelt jelentőséggel bírhat egy hazai Enslaved koncert. Nem csupán azért van ez így, mert a tavalyi RIITIIR album annyira méregerősre sikeredett, de több, ezt megelőző magyarországi fellépésük ismeretében tudható volt, hogy a maga terepén az egyik legjobb, leghatásosabb fellépéseket produkáló horda teszi újfent tiszteletét nálunk. Az idei Húsvét a fagyról, a megáradt folyókról és Odin seregéről szólt. A Valhalla ezúttal a Dürer nagytermében idéztetett meg.

Az angol Winterfylleth, az este külföldi bemelegítője mindenesetre sokra nem ment a hangulatteremtés terén. Az általuk művelt atmoszférikus black metal amúgy sem vihető zökkenőmentesen színpadra, aki azonban ezen a turnén beléjük botlik, a fenti következtetésig talán el sem jut. A négy manchesteri legény az egyetemista hobbizenekarok minden bájával vágott bele saját blokkjába, egyszerű fekete pólóban, minden karizmától mentesen szemlélték az előttük gyülekezőket. Színpadi kiállásuk, mint olyan, nem létező, a kásás csörömpölésben pedig az eleve visszafogottan adagolt muzikális finomságok is elvesztették ízüket. Maradjunk annyiban, hogy az egyébként közel meggyőző lemezes teljesítményhez és jelen pozíciójukhoz élőben még messze nem sikerült felnőniük, az egész hajcihőben a dobos fazon felfelé pödört bajsza volt egyedül említésre méltó.

Az Enslaved még 2006-ban, a Ruun album megjelenésének környékén járt nálunk, ez a tény pedig a remek új albummal megtámogatva egy vaskos teltház esélyét hordozta magában. Ehhez képest a félház is szellősen jött össze most a Dürerben, ám a dolog még éppen nem volt vészes, és legalább mindenki kedvére helyezkedhetett. A brigád az intro alatt magától értetődő természetességgel lakta be a színpadot, hogy az új lemez címadójával az első sorok arcába robbanjon. Ebben pedig semmi túlzás nincs, itt még a visszafogottan viselkedő főnök, Ivar Bjørnson is vonzza a tekinteteket, bár ebben nyilván tekintélyes körméterének és szakállának is szerepe van. Az Enslaved másik meghatározó fele, az énekes/basszer Grutle Kjellson amolyan szikár David Vincentként (Morbid Angel) mutatkozott, kevesebb pózzal, de hasonlóan ellentmondást nem tűrő, markáns frontemberi attitűddel. Ha pózokra volt szükség, azt a szólógitáros Arve „Ice Dale" Isdal amúgy is tokkal-vonóval hozta, aki kidolgozott és előszeretettel közszemlére tett felsőtestével bizonyára a bugyikban is könnyeket fakasztott.

Persze azzal együtt, hogy Grutle és társai a minimál színpadtechnika ellenére is valódi előadást prezentálnak, a lényeg a zenén van, ami élőben talán a lemezes teljesítménynél is döbbenetesebb. A fölényes magabiztosság és az ihletettség süt minden zenészből, a másfél órát közelítő műsorban szereplő dalok pedig összetett mivoltuk ellenére is slágerdarabok. Más országok közönségével ellentétben mi nem kaptunk Led Zeppelin feldolgozást (az Immigrant Song hangzott el néhány korábbi turnéállomáson), helyette az As Fire Swept Clean The Earth került a setlistbe, egyedüli hírmondóként a számomra felülmúlhatatlan, idén éppen tíz éves Below The Lights albumról. Kell-e mondjam, lelkesedtem.

A dalok zord, mégis mérhetetlenül zenei üzenetét annak ellenére is sikerült teljes egészében átadniuk, hogy Herbrand Larsen billentyűs mára meghatározóvá vált tiszta éneke eléggé hátul szólt. Grutle, Ivar és Herbrand bizonnyal rengeteg időt töltött a vokál összepróbálásával, a trió szinte minden szükséges összetevőt lemezminőségben hozott, ami hatalmas fegyvertény. Hasonló mondható el a gitármunkáról, Ivar és Ice Dale valószínűtlen párosa talán a jelenkori extrém zenei paletta legjobbja. Cato Bekkevold dobosról pedig külön meg kell emlékeznem. Elképesztően szikár, húzós, olykor eszelősen technikás műsort hozott a keveset méltatott ütős, és bár a visszajövetelt követő, poénra vett dobszóló szokás szerint indokolatlan volt, beillesztése a repertoárba jelzésértékű.

Tömény, hangulatos, hiteles programot nyomott az Enslaved, a közönség pedig szépen vette a lapot, hogy itt a műélvezet mellett zúzni is lehet. A végeredmény egy páratlanul forró hangulatú klubbuli lett, ahol a Fenris/Isa záró orgiája söpört el végül minden kétséget. A szép szál norvégok egy atombomba lökéshullámával egyenértékű hatást generáltak ezen az estén (ismét), olyasmit, ami alól józan akarattal egyszerűen nem vonhattad ki magad. A zenekar és közönsége egyaránt fülig érő szájjal, az elemeket maximálisan feltöltve távozott. Kolosszális élmény volt, az első perctől az utolsóig.

Fotó: Noctophoto