Shock!

Tetszik vagy sem, egy tucat, korántsem jelzésértékű sorlemezzel a háta mögött a norvég Enslaved is egyike immár az extrém metal élő klasszikusainak – ami egyfelől egy jól hangzó frázis, másrészt beszédesebb bármilyen dicsérő szónál velük kapcsolatban. A bergeni kvartett által megalkotott és tökélyre vitt, komplex rendszer ugyanis mára képessé vált ugyanarra, amire kizárólag a legnagyobbak: hatásaikból egy csak rájuk jellemző, saját világot teremtettek, és mindezt mesterhez méltó kidolgozottsággal interpretálják. Ugyanígy helytálló lehet az a bennem minden friss albumuknál megtelepedő gondolat is, hogy ez a zenekar sosem fogja elkészíteni a Tökéletes Lemezt. Az utóbbi kiadványaik hallatán azt gyanítottam, ehhez az Isa/Ruun párosnál közelebb talán sosem jutnak – de most itt a RIITIIR, amely egyszerre cáfol és erősít meg minden hozzájuk kapcsolódó vélekedést.

Az igazán nagyok ligájának zömével szemben az Enslaved zenészei nem születtek zseninek, az ő titkuk az elhivatottságban és a következetességben rejlik, megtoldva mindezt azzal a szinte megfoghatatlan, körülírhatatlan északi gondolkodásmóddal és fantáziával, amely vezérfonalként viszi végig a hallgatót az életművükön. Páros év lévén, mondhatni menetrendszerűen érkezett az új lemez, de hogy a brigádnak bőven van mostanság mondanivalója, az is jelzi, hogy 2011-ben két EP-vel (The Sleeping Gods és Thorn címmel) is megkínálták közönségüket – márpedig efféle mutatvánnyal a kultikus, a vérrokon Emperorral közös spliten megjelent Hordanes Land óta nem jelentkeztek. A csapat felállása 2004 óta változatlan, mégis most érzem első ízben, hogy a puzzle darabkái a tökéletes helyükön vannak: az alapító Grutle Kjellson/Ivar Bjørnson páros mellé a leginkább hard rockban utazó Audrey Horne-ból ismert Arve Isdal szólógitáros és Herbrand Larsen billentyűs/énekes is teljes mellszélességgel felsorakozott. A Red Harvestből igazolt Cato Bekkevold is évtizede itt püföli már a dobokat, az Enslaved egészének pedig immár mindannyian esszenciális részét képezik.

Bár a dalszerzői magot itt megingathatatlanul Grutle és Ivar alkotja, különösen a tiszta vokálért felelős Herbrand szerepét nem lehet eléggé kiemelni a jelenkori Enslavedben. Hangja nem mondható sem különösebben képzettnek, sem extravagánsan markánsnak (ami nyilván Grutle ráspolyos károgására ugyanígy igaz), és mégis – talán éppen ezért is – azt a természetességet erősíti, ahogy a zenekarból ezek a nagyszerű témák, minden görcs nélkül előgördülnek. A RIITIIR nyolc grandiózus, epikus tételt tartalmaz, bő órányi terjedelemben, és bizony, mind részenként, mind egészében végletekig kiérlelt, villogásmentesen áll-leejtő produkcióról beszélünk. Alámerülve felfedezhetjük a legkülönbözőbb műfajok hatásait a '70-es évek krautrockjától kezdve a Bathoryig, a progresszív metal klasszikusaitól a hamisítatlan, skandináv black metalig, mindezeket azonban saját rendszerében tökéletesen megemésztve és saját képére formálva. Mert mégha az Enslaved ma is úgy szól, ahogy csak az Enslaved tud és tudott, a korai évek viking harciassága ma már inkább csupán a mentalitásban érhető utol. Annak átlátásához pedig, hogy ez a mentalitás mennyi apró finomságot és intelligenciát rejt, érdemes figyelmesen tanulmányozni – a banda Facebook oldalán is elérhető – jegyzeteket az album dalairól.

Elképesztően nehéz közhelyek nélkül érzékeltetni a lényeget a jó norvégok jelen teljesítményének fényében, és én nem is akarok sokkal többet hozzátenni az elmondottakhoz annál, hogy fülig érő szájjal jelenhetem ki: az extrém metal műfaj egy újabb megkerülhetetlen alapvetést pöfögött ki a rendszeréből. A RIITIIR iskolát teremt, hiányt pótol – de mindenekfelett: ott ragad meg, ahol arra a legjobban vágysz.