Shock!

A távoli szemlélő számára úgy tűnhet, a norvég In The Woods... éppen teljes erővel visszatérésének sínre helyezésén ügyködik, a folyamat működőképességének friss bizonyítékát pedig éppen a tavalyi Cease The Day album adhatná... mi mégis múlt időt használunk, és emlékezünk a kristiansandi legendák klasszikus felállásban legutoljára rögzített lemezének apropóján. Számos olyan – akár nevesíthető – tényező hiányzik ugyanis a mai ItW...-ból, ami a folytonosság érzetét megalapozhatná. Anélkül, hogy az aktuális produkcióval összevetnénk a múltat, idézzük fel a két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott Strange In Stereo álomvilágát, amelynek elkészítésekor aligha sejtette bárki is, hogy a csillagok felé vezető útnak valójában sosem lesz folytatása a zenekar számára. Amilyen fájdalmas azonban a hirtelen ébredés, olyan nagyszerű mindaz, amit a zenekar az előző évezredben ránk hagyott.

Bár az elképesztően belterjes norvég extrém metal szcénában elkerülhetetlen összefonódások itt is adottak (eleve egy Green Carnation spin-offból kel életre a banda), az ItW... csillaga létezése első pillanatától kezdve önmagában, érintetlenül, megközelíthetetlenül áll az északi égbolton. A norvég black/death metal klasszikus korszakában, amikor az alapbandák egymásra licitálva próbáltak meg még
gonoszabb/gyorsabb/gyűlöletesebben megszólaló lemezeket a világra szabadítani, az ItW... (az Arcturusszal és még néhány hasonlóan gondolkodó alakulattal egyetértésben) az ellenkező irányba fordult. Extrém hatásaikat fokozatosan vetkőzték le, ezzel együtt pedig nemhogy nem vesztettek eredendő különlegességükből, de egyenesen láncait vesztett üstökösként száguldottak az éjszakában, amíg a lendület kitartott. Míg a Heart Of The Ages debüt idején nagyjából lekövethető volt még a hatások (Bathory!) mibenléte, az Omnio már egy tökéletesen saját stílussal rendelkező zenekart mutatott, amelynek puszta műfaji besorolása is komoly feladatot jelentett.

What is addiction with absence of drug
What is grey without the presence of white
Days remain hollow with absence of night

Az ItW... zenéjének alapját a Botteri-ikrek által megteremtett, semmihez nem hasonlítható, felfogásában talán leginkább a doom metal felől megközelíthető atmoszféra adja. Nem véletlenül nem riffekről vagy egyéb kézzelfogható paraméterekről beszélek itt, hiszen a részek összessége esetükben valóban sokkal többet jelentett számtannál és ritmusképleteknél. Csodálatos, egymásba forduló, majd a röpke kézfogó után százfelé szaladó harmóniák jellemzik ezt a zenét, olyan énekteljesítménnyel megkoronázva, amely (mint azt éppen saját példájuk igazolja legfényesebben) mindörökre megismételhetetlen. Synne Soprana és Jan Transit egymást tökéletes egésszé kiegészítő párosa minden bizonnyal az Omnión alkotta a legnagyszerűbbet, azonban Synne énekének tanári tisztasága és Jan elképesztő tűzzel fűtött, bárdolatlan süvöltése a Strange In Stereón is egy új dimenzióba emeli lávaként áradó dalokat. Bár az ItW... minden albuma más és más, a záró fejezet a kacskaringós fejlődési ív dacára is igazi csúcspont.

When I fell into my absence and knew not what to do
I made a can of coffee - smoked a cigarette or two
This is like a hunger - this day is like a feast
A last supper to materialize the wasted, slumbered beast in the closet

A különös, ellentmondásos személyiségű Botterikről elnevezett harmadik album elkészítése különösen nehéz szülésnek bizonyult a zenekar számára. Ez viszont nem a közelgő vész előszele volt még, különféle magánéleti problémák tartották zárva ekkor a tagok kreatív csatornáit. Mire cselekvésre kerülhetett a sor, gyorsan rá is kellett ébredniük, hogy gyakorlatilag semmijük sincs. Nem maradtak a fiókban korábban fel nem használt ötletek, és Christian Botteri gitáros témái, amelyekre korábban magabiztosan támaszkodhattak, sem érkeztek be a rendelt időben. Minden bizonnyal ezzel magyarázható a végeredmény hatványozottan eklektikus jellege, amely pontosan az ellentéte a végtelenbe fókuszált, minden rétegében konzisztens Omniónak. Egyrészt ennek, másrészt a későbbi események okán a főkolomposoknak nincsenek felhőtlen, kellemes emlékeik a lemezfelvételről. Az alapötletek ezúttal zömmel akusztikus gitáron születtek meg, és már csak a lírai megközelítés miatt sem lehetett a Strange In Stereót a múlt kiterjesztésének tekinteni.

She lives in the attic
- A floor in between
My room and the comets -
Of chaos and dreams

Azok számára, akik képesek voltak megbirkózni az alapvető változásokkal, az extrém metal helyén afféle prog rockba ütköznek, a Bathory helyét pedig Nick Cave és a Devil Doll vette át az alkotók meghatározó inspirációinak polcán. Az album „nyelvezete" viszont lényegesen univerzálisabb annál, minthogy ilyen egyszerűen vissza lehessen fejteni, a szűz fülek számára ezúttal is maximum közvetett támpontokkal szolgálhatok. A leginkább árulkodó a rendszeres időközönként kiadott 7"-es kislemezeken feldolgozott zenekarok névsora lehet, és ezeken rezzenéstelen tekintettel jutnak el a hölgy és az urak a Jefferson Airplane-től a Pink Floydon át a King Crimsonig, mindössze négy év leforgása alatt. Az extrém ének idővel magától értetődő természetességgel kopik ki a repertoárból, hiszen a friss témák nem igénylik már ezt a megközelítést. Ami viszont továbbra is extrém marad, az a metaforákban bővelkedő szövegvilág, ahol az absztrakt, égbe kiáltó gondolatok helyét sosem látott módon személyes, lelket lecsupaszító hatású sorok veszik át, ami szintén egyenesen következik az előzményekből.

I'm awaiting the crack of dawn - the smell of morning
- where the sound of her footsteps can comfort and cure

Az ötök – kiegészülve új gitárosukkal, Christer-André Cederberggel – pályafutásuk legnehezebben megfejthető dalait írták meg a Strange In Stereóra. Az Omnio hangfolyamával ellentétben ezúttal jól elkülöníthető tételekben gondolkodó brigád talán nem alkotott olyan meggyőző alapkoncepciót, mint legutóbb, a témákat mégis összeköti valamiféle elvont vezérfonal. Számomra a nap végének stációit jelenítik meg ezek a képek, ahogy az aktív ébrenlét szinte észrevétlenül folyik át az álom peremterületeire, majd azon is túl... Ennek megfelelően az első hat dal mintha egy kísérleti rockot játszó csapat válogatáslemezéről szólna, míg a lemez második fele inkább hasonlít az Omnio függönyszerű hangulatzenéjére. A nyitás rögtön roppant meglepő az elektronikus ritmusokra épülő, szokatlan hangszínnel beszélő Closing Innel, amely egy sosem látott világban instant slágerré válhatott volna, míg a záró By The Banks Of Pandemoniumban legfeljebb a színek árnyalatai ismerhetők csak fel, a „szabályos" dalszerkezeteknek pedig hírmondója sem marad.

It takes quite a while to get things in perspective
A bleak, coloured tile upon the wall - so pale and objective
But how would I gain from this knowledge
When I know not where to go

A korabeli ItW... egyike volt a színtér kvázi-anonimitásba burkolózó csapatainak: interjúkat nemigen adtak, promoképeket is csak ekkoriban kezdtek el készíttetni magukról, azt is a maguk módján... Az underground legmélyebb bugyraiban megkötések nélkül pancsoló brigádot ekképpen különösebb elvárások sem nyomasztották a villámgyorsan kult státuszig masírozó Omnio után. Ez a zenekar sosem ismételte önmagát, de valószínűleg kényszer hatására sem tudtak volna másról és máshogy írni, mint ami aktuálisan inspirálta őket. Apró, fanatikus táboruk mindeközben tiszteletteljes, néma figyelemmel követte a híreket, hogy mivel rukkolnak elő legközelebb Transiték, és miben áll majd a következőkben megfejtendő ItW...-talány. A Strange In Stereo a maga módján ismét e rendkívüli pályafutás kikezdhetetlen alapművévé lett, mígnem amilyen gyorsan fellobbant, olyan hamar el is hamvadt a tűz. A Botterik és Anders Kobro már javában írták a soron következő lemez anyagát, amikor egy hosszabb dél-amerikai kiruccanásról visszatérve Transit bejelentette, hogy részéről elfogyott az inspiráció, és kiszáll.

At noon I woke and wondered of beds and dirty sheets
Accompanied by the playground and the children in the street
A weather-beaten symbol from the cradle to the grave
will slam the doors I opened for the leaves that blew away

Az ItW... első korszakát mégis sikerült méltóképpen lezárni a 7"-es kislemezek dalait egybegyűjtő, azokat pár friss témával még kiegészítő Three Times Seven On A Pilgrimage válogatással (a norvég avantgarde egyik tökéletesre csiszolt gyémántja), illetve a kristiansandi Caledonien Hallban, az összes valaha volt ItW-zenész részvételével megejtett, később lemezen is kiadott búcsúkoncerttel. Lehetett volna esetleg új énekes után nézni, a bandát ez a kérdés azonban ekkor már nem motiválta, talán úgy gondolták ők is, hogy létezésük kilenc esztendeje alatt máris megalkottak egy befejezettnek is nyilvánítható életművet, amelyet különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül hagyhattak ezen a ponton magára. Ma már tudjuk, hogy nem ez volt a vég, és tizenöt évnyi hallgatás után újra feléledt az ItW... – mint ahogy azt is sejtjük ma már, hogy valami igenis véget ért a Strange In Stereóval, és égbe vágyó vikingjeinket sosem látjuk már viszont ebben a formában a horizonton. Nem azért, mert fizikailag ne volna lehetséges, hanem mert ez a lelépő így volt tökéletes.

She lives in the attic
- A floor in between
My room and the comets -
Of chaos and dreams