Shock!

Szeptemberben, Philm nevű zenekarával ismét Budapesten lép fel Dave Lombardo, aki két éve újból megszakította kapcsolatait a Slayerrel, és csakis a saját ügyeivel foglalkozik. A metalszakma egyik legnevesebb dobosának sorsa nem először alakul így: a '90-es évek javarészét szintén kollégáitól távol töltötte, és egy saját csapattal készített kifejezetten erős, izgalmas lemezeket. A Grip Inc. első albuma éppen húsz évvel ezelőtt jelent meg.

Már évtizedekkel ezelőtt is mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Dave Lombardo, valamint Slayer-beli kollégái között nem felhőtlen a viszony, hiszen az überdobos már a Reign In Blood megjelenése után is otthagyta egy időre a csapatot. Ennek ellenére azonban 1992 egyik legnagyobb szenzációja volt, hogy ismét összerúgták a port, méghozzá úgy tűnt, véglegesen. Ma már tudjuk, hogy a közhely, miszerint a történelem ismétli önmagát, Dave és a Slayer relációjában többszörösen is igaz, de a '90-es évek elején még senki sem láthatta előre, hová fog vezetni a babaruha széttépése. Szilárd meggyőződésem, hogy tulajdonképpen mindkét fél jól jött ki a dologból, hiszen a Divine Interventionnel a Slayer egyértelműen bebizonyította, hogy van élet Lombardo után is, Dave pedig intenzíven építeni kezdte új életét, számtalan projektbe belevágott, amelyeknek köszönhetően létrejött egy különleges zenekar is, a Grip Inc. Addig azonban akadt még néhány vargabetű hősünk életében, amelyek közül a Voodoocult project első lemezét kell feltétlenül megemlítenünk, hiszen ennek köszönhető, hogy Dave és Waldemar Sorychta egymásra talált.

Bár Waldemar első körben a másodvonalas német thrashcsapat Despair gitárosaként és fő dalszerzőjeként vonult be a köztudatba, a '90-es évek elejére leginkább már producerként számított elismertnek. Mikor a Despair énekese, Robert Kampf megalapította a Century Media kiadót, kézenfekvő volt a dortmundi illetőségű, de lengyel származású Waldemart megtennie a cég házi producerévé, Sorychta pedig innentől kezdve olyan csapatokkal kezdett dolgozni, mint a Tiamat, az Unleashed vagy a Samael, később pedig a lista fokozatosan bővült többek között a The Gathering, a Sentenced, a Lacuna Coil és a Sodom nevével is.

A Grip Inc. megalakulása is annak köszönhető, hogy Waldemart a produceri szerepkör felé sodorta az élet. Történt ugyanis, hogy földije, egy bizonyos Phillip Boa, aki bandájával, az alternatív zenében utazó Voodooclubbal viszonylag nagy névnek számított, elhatározta, hogy szólólemezt készít, aminek producere Sorychta lett. Boa igencsak illusztris névsort álmodott meg a produkcióhoz, hiszen az 1994-es Jesus Killing Machine lemez közreműködői között találjuk Mille Petrozzát és Chuck Schuldinert is, a dobokat pedig Dave Lombardo játszotta fel. Waldemar: „Úgy indult minden, hogy producerkedtem a Voodoocult projekt első lemezén, ami Phillip Boa bandája volt. Ő akarta Dave-et dobosnak, és sikerült is rádumálnunk a melóra. Mikor dolgozom egy anyagon, szeretek meggyőződni róla: mindenki készen áll rá, hogy a legjobb formáját adja, hogy mindent beleadjon a melóba. Át is repültem Dave-hez, és három napot próbáltunk együtt a stúdiózás előtt. Kábé öt perce játszhattunk együtt, amikor feldobta, hogy kéne csinálnunk egy közös bandát. Nyilván nem gondolkodtam rajta sokat, úgyhogy igazán könnyen összeálltunk. Mivel Gus Chamberst már régóta ismertem, szóltam neki, és meg is volt a banda."

A csapat tengelye tehát hamar egymásra talált. A harmincas évei közepén járó Gary Kenneth „Gus" Chambers is ismert figurának számított angol punk körökben a The Squad és a 21 Guns révén, ettől függetlenül azonban a kezdeti időszak meglehetősen kusza volt, már ami a felállást illeti. Egy rövid ideig még az ex-Overkill bárdista Bobby Gustafson is velük muzsikált. Dave Lombardo: „Kezdetben azt sem lehetett tudni, hogy ki marad a bandában és ki lesz az, akinek mennie kell. Időközben megváltunk egy menedzsertől és Bobbytól is, de mire az első lemez megjelent, minden letisztult. Nyilván nem volt elvárható, hogy minden annyira olajozottan álljon össze, mint a Slayernél, hisz tíz év munkáját lehetetlen is lenne egy lemezzel behozni. Bobbyval sem zenei téren, sem emberileg nem illettünk össze, de el kellett telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy erre mindketten rájöjjünk." Az általában meglehetősen kendőzetlenül fogalmazó Bobby szerint azonban kicsit súlyosabb volt a helyzet, nem szimpla zenei és emberi nézeteltérések álltak a háttérben: „Épp San Franciscóban tartózkodtam, mivel úgy volt, hogy a Vio-lence-es Perry Stricklanddel felveszünk egy M.O.D.-lemezt. Valahogy összeakadtam Lombardo menedzserével, és ő mondta, hogy Dave össze akar hozni egy új bandát. Megvoltak a saját ötletei a gitárok, a riffek vonatkozásában is, de úgy gondoltam, hogy ezek nem igazán jók. Csak vesztegettem velük az időmet, az egész nem tartott sehová. Dave nagyszerű dobos, de emberileg sem jöttünk ki. Nagyon paranoiás volt, ami szerintem a drogoknak köszönhető, én viszont abszolút nem cuccoztam. A Grip nevet egyébként én találtam ki, Dave pedig azért tette mögé az Inc. toldatot, mert a fejébe vette, hogy be fogom perelni a használatáért. Végül kiléptem, a velem készült zenékből pedig semmi nem került fel később a lemezeikre. Mikor kijött az első korong, egyáltalán nem olyan volt, mint amit együtt játszottunk. Igazság szerint sokkal jobb volt annál, messze jobb, mint vártam. Ennek ellenére nem bántam meg a döntésemet, nem hiszem ugyanis, hogy sokáig bírtam volna Dave-vel és a feleségével."

A Slayer táborából sokan ma is vallják, hogy Dave leginkább felesége, Teresa kavarása miatt hagyta ott a bandát 1992-ben, a dobos verziója szerint azonban kilépésének legfőbb oka az volt, hogy a többiek nem akarták lemondani azokat a koncerteket, amiket fia születésének idejére szerveztek le. Még annak ellenére sem, hogy Dave közölte: ott akar lenni, amikor Teresa életet ad gyermeküknek. Bár utólagos nyilatkozataiból úgy tűnik, hogy Bobby G annak ellenére is szereti indokolatlanul ekézni egykori kollégáit, hogy ő maga évtizedek óta nem rukkolt elő gyakorlatilag semmivel, ha figyelembe vesszük azonban Dave egyes nyilatkozatait, a szőke üstökű gitáros szavaiban lehet némi igazság, már ami a paranoiát illeti. „A Slayer tagjai ki lesznek akadva, ha megjelenik a lemez", mondta a bemutatkozó album megjelenése környékén Lombardo. „Sőt, már most nagyon idegesek, hiszen már az a tény is idegesíti őket, hogy még mindig élek. Ők valószínűleg inkább holtan szeretnének látni engem. Igazán nem tudom, mi a bajuk, én tényleg csak a legjobbakat kívánom nekik."

A Grip Inc. felállása végül Jason Viebrooks csatlakozásával vált teljessé, és mivel a tagság a világ különböző sarkaiban élt, speciális munkamódszert kellett kidolgozniuk. Dave: „A dolog abszolút nem volt szándékos, de cseppet sem bánom, hogy így alakult. Igaz, a próbálás vagy a dalszerzés nem egyszerű így, de a Gripnél nem a lakhely számít, hanem a hangszeres tudás, a hozzáállás, a feeling. Waldemar Németországban él, Gus angol, Jason ohiói, én pedig Los Angelesben lakom. Ha egy bandában mindenki, teszem azt, New Yorkban lakik, akkor tuti, hogy mindannyian ideges, dühös emberek, nálunk viszont a heterogén személyi összetétel miatt folyton változik a hangulat, és ez a lemezanyagon is hallható." Waldemar: „Igazság szerint világ életemben kétgitáros felállással játszottam. Mikor Bobby kikerült a csapatból, elkezdtünk csak egy gitárral próbálni, én pedig szépen hozzászoktam, az ilyesmi ugyanis ad egyfajta szabadságot. Néha, ha két gitáros van egy bandában, az szülhet konfliktusokat, ebben az esetben ilyesmiről szó sem lehet. És ez őszintén szólva nagyon jó érzés."

Mivel a Grip Inc. nem hagyományos csapatként alakult, azaz nem tapasztalatlan fiatalok első szárnypróbálgatásairól volt esetükben szó (ekkora már Jason is túl volt egy rövid fejezeten a Heathen tagjaként), a szokásos metódus náluk megfordult. Nem koncertekkel kezdtek tehát közönséget toborozni, hanem felvettek egy háromszámos demót, és azzal házaltak a kiadóknál. Az ezen szereplő tételekből végül semmi nem jelent meg később, mivel a dalokat utólag visszahallgatva Dave is úgy érezte, hogy nem túl acélosak: „Amerikában egyedül a Metal Blade érdeklődött a banda iránt, a többi cég egyáltalán nem akart velünk foglalkozni. Európában szerencsére azért jobb volt a helyzet. Az viszont örömmel töltött el, hogy Brian Slagel, a Metal Blade főnöke már a demótól kezdve mellénk állt és bátorított minket, a demó ugyanis botrányosan szar lett! Akkoriban persze jónak tartottam és büszke is voltam rá, de ha ma összehasonlítom a kiadott lemezanyaggal, pontosan látom, mi volt vele a gond. Brian viszont ennek ellenére bizalmat szavazott nekünk. Tulajdonképpen a demóról alig maradt meg valami, gyakorlatilag mindent kihajítottunk a kukába. Összejöttünk úgy három hétre, és intenzíven írtuk a nótákat, valamint folyamatosan próbáltunk. Azután tartottunk két-három hónap szünetet, és ha megint mindenki ráért, újra találkoztunk három hét kemény munkára. Összesen talán négy ilyen háromhetes periódus volt, mire összeállt a lemezanyag. Az első lemezre felkerült összes dal ekkoriban született, kivéve a Heretic War Chantet, amit Waldemar írt, valamikor évekkel korábban."

A Power Of Inner Strength megjelenését megelőzően a Metal Blade megjelentette kislemezen az Ostracizedot, amelynek B oldalára egy ötven másodperces punk dal került, a Dragging Me Down. A single ezzel együtt sem haladta meg a négy percet, így épp csak némi ízelítőt jelentett. A Dragging Me Down később aztán a nagylemez japán bónuszaként is megjelent. Jason Viebrooks: „Ezt a szöveget Gus azután írta, hogy egyik nap halálra kínoztuk próba közben, szóval a dal abszolút nekünk szól, és eléggé egyértelmű is." Bár az Ostracized maxi még a Metal Blade szárnyai alatt látott napvilágot, az első nagylemezt már az SPV adta ki, a felvételek pedig a hageni Woodhouse stúdióban zajlottak 1994 október-novemberében, természetesen Waldemar irányításával. Dave: „Waldemar csodás dolgokat művelt a stúdióban. Mindent tökéletesen és tisztán lehet hallani, a keverés nem is lehetne jobb. Nem hittem volna, hogy egy német stúdióban ilyen eredményt tudunk produkálni. Mindenki azt mondta, hogy a hageni Woodhouse-ban kellene dolgoznunk, mert ott van a világ legjobb hangmérnöke, Ziggy, de nem nagyon hittem nekik. Szerencsére be kell látnom, hogy igazuk volt azoknak, akik ők javasolták. Még a Slayer lemezekkel összevetve sem kell szégyenkeznünk. Ha az ember feltekeri a hangerőt és összehasonlítja a mi anyagunkat valamelyik Slayer-albummal, érdekes dolgokat vehet észre."

Bár a Grip Inc. a többség emlékezetében Dave Lombardo bandájaként él, az igazság az, hogy a fő dalszerző egyértelműen Waldemar Sorychta volt, a szövegeket pedig kizárólag Gus írta. Bár a lemez intrójaként szolgáló Toque de Muerto („A halál érintése") Lombardo-szerzemény, ezen túl mindössze három dalban szerepel a dobos mint társszerző. A másfél perces indítás (amelynek rögzítésébe a veterán szakember, Siggi Bemm is besegített) mediterrán hangulatú, instrumentális őrület, ami tökéletesen vezeti fel az utána érkező negyvenpercnyi zúzást.

Noha az anyag megjelenésekor sokan vádolták azzal a csapatot, hogy pusztán csak a Slayert kívánják kopírozni, mindez nettó hülyeség volt: azon túl, hogy Lombardo játéka abszolút jellegzetes, illetve a Grip Inc. is lendületes, agresszív zenét játszott, a két zenekar között vajmi kevés volt a hasonlóság. Míg a Slayer alapvetően mindig is konzervatív, hagyományőrző, vérbeli thrash metal-esszenciának számított, addig a Grip Inc. zenéje frissebb, színesebb volt, sőt olykor akár a progresszív jelzőt is használhatnánk vele kapcsolatban. Mindez pedig elsősorban Sorychta totál egyéni, ötletes és korszerű gitárjátékának köszönhető. Waldemar: „Sokféle muzsikát hallgatok, de általában nem a zenéből merítek inspirációt. Ha hallok valamit, ami tetszik, sosem próbálom meg reprodukálni vagy felhasználni. Viszont ad egy csomó ötletet, ihletet, amik nyomán elindulok. Mondok egy példát: engem metalgitárosként tartanak számon az emberek, de igazság szerint a legnagyobb hatásom a spanyol flamenco, mert úgy gondolom, ez a legagresszívabb, leginkább érzelmes és legkifejezőbb gitározási technika, ami ugyanakkor kellően ritmusos is. Nagyon belemásztam ebbe a fajta zenébe, de ennek ellenére nincsenek hőseim, mint a legtöbb gitárosnak mondjuk Ritchie Blackmore. Szeretek sokféle dolgot hallgatni, de egyik sem adja azt, amit a flamenco. Ugyanígy vagyok a dalszerzéssel is. Hallgatok egy csomó dolgot, ami tetszik, de ettől még nem ülök le és gyártom le ugyanazt. Egyszerűen csak minden nap elkap egy csomó hangulat, haladok előre, fejlődöm, és ez ad elég ihletet a dalszerzéshez."

Sorychta esetében nem túlzás azt állítani, hogy ha a Grip Inc. nagyobb karriert fut be, akár generációja meghatározó gitárosa is válhatott volna belőle. Sajnos a csapat sosem tudott kitörni az undergroundból, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a lemezeiken hallható zene lélegzetelállító.A Savage Seas tökéletes példa minderre, hiszen riffje egyszerűsége ellenére is kiváló, egyben pedig iskolapéldája lehetne a kevesebb néha több kitételnek. Waldemar nem feltétlenül villantja szét a dalokat, de amit játszik, az minden esetben végletekig kidolgozott, kitalált és megkomponált. Mindemellett pedig ha van a csapatban egy Lombardo-kaliberű dobos, nyugodtan hagyhatjuk szellősebbre a gitárokat, Dave úgyis kitölti az űrt őrületes filljeivel. A dalban hallható gitárszóló szintén spanyolos hangulatú, ami erősíti azon véleményemet, miszerint az intro és az első dal gyakorlatilag összetartozik.

A kettes Hostage To Heaven az egyetlen tétel, amelynél igazán hangsúlyos Lombardo előző csapatának hagyatéka, riffelése ugyanis valóban meglehetősen slayeres. Ez talán a leghagyományosabb dal a lemezen, a refrén után érkező kétlábgépes téma pedig egy határozott középső ujj azoknak, akik szerint Dave ekkorra már vesztett sebességéből. Jobb szót nem tudok rá, egyszerűen pusztít! A Monster Among Us egy végtelenül felkavaró, zaklatott dal, amelyben Chambers alakít nagyot. Bár Gus sosem volt képzett énekes, hangja mégis egyedi, különleges és kifejező. Lehetőségei behatároltak, a suttogások, rekesztések és üvöltések tárházából azonban mindig megtalálja az adott dalhoz legjobban passzolót. Ahogy később az egyik lemezhez készült making of... videóban nyilatkozott, ennek oka az, hogy mindig komolyan is gondolta azt, amiről énekel: „Mindig olyasmikről írok, amik velem történtek, vagy olyan dolgokról, amik felidegesítettek. Igyekszem ezeket kreatív módon megközelíteni, és így kiadni őket magamból. Általában az élet sötétebb, depressziósabb oldaláról írok, de úgy gondolom, énekesként ez a legjobb módja annak, hogy megszabaduljak tőlük. Olyan ez, mint egyfajta terápia. Sok zenekar nem ás le ezekig a dolgokig, de én nem az vagyok, aki képes mondjuk autókról, sárkányokról vagy egyéb felszínes baromságokról énekelni. Szeretem beleélni magam a dalokba, ettől pedig nagyon személyes is lesz az egész. A szövegeim az élet széles spektrumát ölelik fel (vallás, politika, rasszizmus, belső démonok stb. – K.G.), valamint leírnak egy csomó tapasztalatot, amiket az életből szereztem."

A Guilty Of Innocence-ben Jason bőgője kerül kissé előtérbe, Waldemar gitárja pedig néha csak aláfest neki, valamint Lombardo finom cinezésének. Ezeket a részeket aztán mindig egy sodró, duplázós zúzda követi, és bár a riffelés itt is merít a Slayer világából, összességében mind a gitárjáték, mind maga az egész dal jóval modernebb Kingék dolgainál. A következő Innate Affliction aztán egy hullámzó, baljóslatú darab, kifejezetten felzaklató nyitó gitártémákkal, amik után szinte felüdülésként éli meg az ember a berobbanó riffeket. Bár furcsán hangzik, de mégis sokat ad a nótához, hogy a középrészbe egy basszuskísérettel előadott dobszólót is beépítettek.

Akusztikus témázgatás után robban a verzéiben vegytiszta thrash metal riffelésre és tika-tika dobra építő Colors Of Death, a refrénje azonban ennek is más hangulatú, illetve ezen túl is sikerült néhány meglepő finomságot építeni a dalba. Az Ostracized középtempón dohogó, ennek ellenére néha szintén szellős szám fogós refrénnel, a Cleanse The Seednek pedig az indítása roppant hatásos. Amikor a helyenként flamenco-hatásokat is felvonultató finom gitártémákra Gus egyszer csak beüvölti, hogy „Vulgar, parasite", egyszerűen gyönyörű. A Heretic War Chant az egyetlen, amely nem a Dave által említett dalszerzői periódusok során született, ennek ellenére nem lóg ki a lemezről. Végül a Power of Inner Strength záró tétele a lassú, vontatott és roppant súlyos Longest Hate, amely rasszizmus-ellenes mondanivalójával tökéletesen passzol a dalcsokor végére. Lezárásként a hangsúlyos samplerek remekül erősítik a rideg, elidegenedett hangulatot, így a dal a roppant súlyos korong méltó befejezése.

Bár egy felületes hallgató számára tényleg tűnhet úgy, hogy a Grip Inc. egyfajta Slayer-pótlék akart lenni, azonban ha odafigyelve hallgatod a lemezt, rögtön világossá válhat számodra, hogy ilyesmiről szó sincs. A csapatnak már első lemezén sikerült megtalálnia saját hangzását és stílusát, amelyben ugyan vannak slayeres elemek, a végeredmény mégis sokkal több szimpla thrashnél. Waldemar: „Sokan gondolták, hogy a Grip is csak egy projekt, de ez nem volt igaz. Az egész életünket beletettük ebbe a bandába. Míg a Voodoocult csupán arról szólt, hogy az ember lemegy a stúdióba, gyorsan feljátssza, amit kell, aztán megy a saját dolga után, addig a Grip volt életünk fő meghatározója, ami persze nem azt jelentette, hogy mással nem foglalkoztunk, hiszen én producerkedtem, Dave egy csomó stúdiómunkát vállalt, Gusnak meg ott volt a punk rock-bandája, de a prioritás mindenkinél a Gripé volt." Gus: „Egy csomó negatív szarságot mondtak rólunk, például, hogy másolni próbáljuk a Slayert. Ez persze hülyeség volt, de a kettes Nemesis lemezzel egyértelművé is tettük, hogy szó sincs ilyesmiről. Dallamosabbak lettünk, elkezdtünk ambientes hangulatokat is használni, hogy mélyebb, rétegzettebb legyen a zenénk. Mind különböző háttérrel rendelkezünk: más országból jövünk, más a kultúránk, más az ízlésünk, és amikor zenét írunk, annyit teszünk csupán, hogy mindannyiunkból beépítünk egy-egy szeletet a dalainkba. Aztán fogjuk és összesűrítjük ezeket, hogy jól szóljon. Szóval végül remélhetőleg egy kicsit különleges, egyedi lesz a dolog. A saját dolgunkat csináljuk, nem akarunk úgy szólni, mint az épp aktuális nagy durranás. Azt csináljuk, ami belülről jön, nem figyelünk a trendekre. A másik, amit mindig mondogattak, hogy a Grip csak egy projekt, de ez nem igaz! Waldemar és én vagyunk a fő dalszerzők, és komolyan mondom, hogy az egész életünket feltettük erre a bandára. Persze Dave is fontos része a gépezetnek, és azt is aláírom, hogy mivel ő sokkal ismertebb figura nálunk, vele azonosítják a bandát, de ettől ez még egy igazi zenekar. Azt hiszem, a zenénk magáért beszél."

Annak ellenére tehát, hogy a bemutatkozás iszonyú erősre sikeredett, kissé úgy tűnt, mintha a tagság a széllel szemben hugyozna. Hiába hangoztatták ugyanis, hogy ez a csapat élvezi az abszolút prioritást, mindenki folyton csak azt találgatta, mi lesz Lombardóval, és úgy tűnt, senki nem akar tudomást venni arról a tényről, hogy ő már nem a Slayer ex-dobosa, hanem a Grip Inc. ütőse. Noha a lemez több mint 100 ezer példányban kelt el világszerte, az igazán nagy áttörés mindezek következtében elmaradt, és bár a csapat az elkövetkező négy évben két lemezt is kiadott (az említett, 1997-es Nemesist, illetve az 1999-es Solidifyt), ezek még az undergroundban sem keltettek komolyabb viharokat, annak ellenére, hogy mindkettő kiválóan sikeredett. A Solidify után így parkolópályára került a zenekar, utolsó lemezük, az Incorporated pedig csak 2004-ben jött ki, amikor Dave már ismét a Slayerben játszott. Ezután pedig 2008-ban érkezett a szomorú hír Gus Chambers haláláról. Sokáig úgy lehetett tudni, hogy az énekes önkezével vetett véget életének, de később bizonyossá vált, hogy a régóta depresszióval küzdő Gus halála véletlenszerűen következett be gyógyszerek és alkohol végzetes kombinációja miatt. A sors szörnyű fintora, hogy halála után egy évvel fia, a 25 éves Nolan Gary Chambers valóban öngyilkosságot követett el.

Bár a Grip Inc.-nek nem sikerült igazán nagy rajongótábort kialakítania, akik anno megszerették a zenekart, a mai napig lojálisak hozzá, így természetesen időről időre felmerül egy esetleges újjáalakulás lehetősége, amit az egykori tagok hol kategorikusan kizárnak, hol pedig csak elvi szinten beszélnek róla. De hogy lesz-e vajon folytatás Gus Chambers nélkül? Waldemar húsz évvel ezelőtti mondatait olvasva aligha hinném: „Élvezünk minden egyes pillanatot, amit együtt töltünk. Minden hangot, amit együtt játszunk, és ez a legnagyobb dolog, amit egy zenekar csak elérhet."

Dave Lombardo és a Philm szeptember 9-én Budapesten koncertezik. További részletek itt.