Shock!

Bármennyire is szeretem Glenn Hughest, nekem valahogy nem működött vele a Daisies. Nem volt persze különösebb gond a Holy Grounddal, sem a Radiance-szel, mégsem hozták számomra azt, amit a bandától vártam. Pár hónapja, mikor tematikus Deep Purple-műsorával itt járt, a Rock Hangja aztán maga is elismerte, hogy nem passzolt igazán a csapatba. Mindez azonban múlt idő, tavaly ugyanis megtörtént a visszarendeződés: Hughes ment, a százszorszépekkel 2015 és 2019 között három nagylemezt összehozó John Corabi pedig jött, újra. És érkezett vele együtt Michael Devin basszusgitáros is, azaz a csapat ismét öttagúra bővült. Hogy ne legyen akkora az idill, a bandában második regnálását töltő Brian Tichy dobostól idén tavasszal kissé furcsa körülmények között megváltak, azaz a Light 'Em Up-ot végül is a tök új Lowy/Aldrich/Corabi/Devin/Tommy Clufetos felállás rögzítette.

Szóval volt azért itt kavarás rendesen, de a lényeg a végeredmény, azaz, hogy 2024 szeptembere végre ismét elhozott egy olyan The Dead Daisies-albumot, amin John Corabi jellegzetes, reszelős hangja hallható. És ezzel helyre is állt a rend, a Light 'Em Up ugyanis mindent felvonultat, ami miatt olyan sokan rákattantunk anno a Revolución és a Make Some Noise anyagokra. Nincsenek nagy megfejtések, de tény, hogy a legutolsó corabis cuccot, a kissé szürkécske Burn It Downt sikerült megfejelni, az meg némi újdonságot jelent, hogy minden korábbinál vastagabbak a kórusok, illetve kifejezetten poposra, azonnal fülbe simulóra is keverték őket. Ez némileg lágyítja az összképet, de azért ebben a formában is kifejezetten dézizes. Ezt leszámítva a jól megszokott muzsikák köszönnek vissza a lemezen, azaz megint csak feelgood hard rock a játék neve, egy csomó '70-es évekbeli, amerikai és brit zenei hatással.

Az I'm Gonna Ride full AC/DC-s zenei világa is jól illeszkedik a lemezre, de a lassan málházó, súlyos Back To Zero is remekül működik, akárcsak a zeppelines indítású Way Back Home vagy az Aerosmithre hajazó refrénnel operáló Take a Long Line. Az olyan jellegzetes Daisies-nóták, mint a nyitó címadó, az I Wanna Be Your Bitch vagy a My Way And The Highway pedig gyalulnak, és még a kifejezetten negédes Love That'll Never Be is okés.

Mindösszesen 36 perc az egész lemez, ami így töltelékek nélkül pörög le, az embernek pedig kedve lenne akár rögtön újra feltenni. Bár a banda igazi ereje élőben mutatkozik meg, számomra nem kérdés, hogy a Light 'Em Uppal kerültek talán legközelebb ahhoz a Make Some Noise óta, hogy megmutassák, miért is lehet annyira szeretni őket, hogy az ember akár évente is boldogan jegyet váltson egy Daisies-showra. Szerencsére erre pár héten belül ismét lesz mód, hiszen november 15-én megint nálunk játszanak, ráadásul egy igen erős csomag részeként, Mike Tramp és a Beasto Blanco társaságában – igaz, Doug Aldrich (akinek innen is jobbulást!) frissen diagnosztizált torokrákja miatt Reb Beach gitározik majd a turnén.