Shock!

Még egy év sem telt el azóta, hogy Glenn Hughes nálunk járt. Noha tavaly egy motorosfesztiválon ő volt az egyik húzónév, ám vélhetően nem ment mindenki megnézni egy ilyen eseményre, akit amúgy érdekelt volna a Deep Purple-érát megidéző tematikus műsora. Egyébként őt bármikor, bármilyen programmal jó látni-hallani, így nem volt kérdés, hogy néhányunk újrázni ment a Barba Negrába, én meg, mivel nem láttam tavaly, „elsőztem" és egyben nosztalgiáztam is.

Kiváló nyárias időjárás és mindenfelé szálló, gomolygó nyárfavirágpelyhek fogadtak Csepelen, kora délután még egy kellemes beszélgetésre is alkalmunk nyílt a roppant barátságos Glenn Hughesszal, amit hamarosan olvashattok is nálunk. Némi várakozás után negyed nyolckor már színpadon volt a német Rook Road, akiket finoman szólva néhány lézengő ember nézett, ez pedig elég hervasztó látvány volt a Red Stage sátrában. Valami kommunikáció valahol félrecsúszhatott, mert nyolcra írták ki a kezdési időpontot, sokan akkora időzítették az érkezést, egy adag fotós le is csúszott róluk. Előzőleg furcsálltuk azt is, hogy Glenn Hughes elvileg negyed kilenckor kezdene a netes infók szerint, tízkor meg már „csendrendeletnek" kell lennie a városban, szóval karcsúnak tűnt a háromnegyed óra, de az előzenekar korábbi kezdésével végül minden másképp alakult.

Csak hát ennek a Rook Road látta kárát, akiket tényleg roppant szórványos érdeklődés fogadott. Nem is tudom elképzelni, mennyire kellemetlen lehet úgy játszani egy nagyobb színpadon, hogy egy sornyi embert látnak maguk előtt, pedig a dobos kölyök kivételével veterán arcoknak tűntek. Ennek ellenére rendben letolták a műsort, bár persze érződött, hogy a lendületből valamelyest visszafogtak, de hát a meló az meló, le kell játszani az estét így is. Nem hiszem, hogy sokan hallottunk eddig a zenekarról, lévén 2020-ban alakultak, egy lemezük jelent meg eddig, az SPV-hez igazolva az kapott egy újrakiadást, és év végén jön majd a második.

A ′70-es években gyökeredző hard rockjuk kellemesnek tűnt, Patrik Jost énekes elég jól tolta, néha kicsit gillanesnek tűnő torkában van erő, amit a koncert második felében szépen ki is eresztett. Hammonddal átitatott zenéjük sok újdonságot nem rejt, de elsőre rokonszenvessé váltak a dalok, helyenként fel is kaptam a fejem: a Romeo, a lírai Sometimes,a  Deny és a záró Talk Too Much (jó volt a rekesztés benne) be is ragadtak. Főleg a Sometimes tetszett, amiben elkaptak valami plusz energiát, és azt sikerült átadni a bátortalanul lelkes nézőknek. Túljátszott ez a műfaj is, de ha fogós dalokat kapsz, akkor már nyert a zenekar, és ebben az esetben ez történt. Meg fogom hallgatni a lemezüket, élőben meggyőztek, és még jól is szóltak.

Glenn Hughes is előbb kezdett, háromnegyed kilenckor, így megkönnyebbülten sóhajthattunk fel, hogy nem szűk háromnegyed óra lesz az este, bár nyilvánvalóan nem is lehetne annyi, főleg, hogy standard műsorral turnézik egy ideje. Aki látta tavaly, kábé ugyanazt kapta, kivéve a basszusgitár letevését, így nem volt Highway Star sem. Igazából nem is bánom, kevés ennél agyonjátszottabb hard rock dal létezik a világon, bár az is tény, hogy nehezen lehet megunni. Ahogy ellenben elindult a Stormbringer, a fejemben bekapcsolt a gyerekkori szalagos magnó (!!!), éles emlékként villant be, hogy annak idején a tesóm vette át valahonnan és hallgattuk egy korabeli Tesla szalagoson, szóval kicsit ijesztő is volt, hogy hány évtizede találkoztam először Hughesszal, legalábbis hangilag. A világ változik és valahol mégis állandó, legalábbis ilyen pillanatokban valahogy ezt érzem, mintha a tér-idő-kontinuum kicsit visszagörbülne önmagába.

Ha már hang, számtalanszor agyondicsértük Glenn hangi adottságait és tényleg valami égi áldás, hogy 72 évesen mikre képes, elképesztő tényleg. Nem egy sikolynál, hosszan kitartott hangnál elámultam, hogy ezt így mégis hogy, ráadásul fizikailag is tök jó formában van, remekül néz ki, nem „öreges", ha értitek, mire gondolok. Klasszikus rocksztár minden ízében, minden porcikájában és bizony tökéletesen megértem, hogy még mindig színpadra és közönségre, mosolygó arcokra-szemekre vágyik. Mindent meg is tett a közönség szeretetéért – a sátor időközben szerencsére a keverőig szellősen, de megtelt.

Nem hiszem, hogy bárkinek is magyarázni kellene a Deep Purple Hughes-féle éráját és az itt felcsendülő dalokat, illetve a medleyt, én egyfajta koronaékszerként tekintettem az estére, egy csodálatos pálya ezen szakaszának lezárására – legalábbis ennek a Burn-turnénak elvileg nem nagyon lesz már folytatása. Így aki látta – vagy másodszor látta –, a szerencsések közé tartozik. Számomra a főhős énekteljesítményén kívül a meglepetést Ash Sheehan dobos okozta, kimondottan szórakoztató, feelinges dobszólót tolt. Nem pörgette túl, pont annyira cifrázta szét, ami még ízléses. Egyébként is élvezetes volt figyelni az egyébként a hosszú szakállával öregemberes külsőt öltő dobos játékát, remekül passzolt Hughes funkos témáihoz az általa hozott plusz groove. Bob Fridzema billentyűs és Soren Andersen gitáros is remekeltek – ami szintén nem újdonság, ha követed a munkásságukat.

A koncert záró szettje szépen átcsúszott tíz óra utánra, a ráadás Burn – szintén milliószor játszott darab – klasszikusan forró hangulatot teremtett, de hát a dal nevében ott a végzete. Szerencsére jól is szóltak ők is, én imádtam a basszusgitár kiemelését, csodálatosan megbolydultak a mély regiszterek – nem hangosították túl, de kellően telten, bársonyosan dörrent meg Hughes keze alatt a hangszer. A végére a közönséget „music is the healer" kántálásra is fel tudta tüzelni Hughes, ezzel kapcsolatban tökéletesen igaza is van, én pedig készséggel elhiszem neki, hogy még mindig ez az élete. Az a szívből érkező mosoly nem árulkodott másról. Ha legközelebb a szólóanyagaival indul útnak, bízom benne, hogy jön hozzánk, bár egy, azokból a lemezekből táplálkozó, tematikus turnéra még én is kiutaznék valahova.