Shock!

Senki sem fogadott volna az előző lemez megjelenésekor, hogy ennyire szűkös időkereten belül érkezik a The Dead Daisies második Glenn Hughesszal készült dalcsokra. De az élet felülír mindent, illetve a már hálistennek magunk mögött tudott világjárvány, ami miatt a Holy Ground körüli tervek sem úgy alakultak, ahogy azt a zenekar tűpontos menetrendje előírta volna. Igazodni kellett az új időkhöz, így elkészült egy új lemez, aminek készültekor, illetve még megjelenése előtt a Judas Priesttel kelt útra a csapat (hozzánk is eljutottak), aztán az őszi turnét törölték is, viszont megjelent a Radiance.

Döbbenetes változásokról nem lehet és nem is tudok beszámolni, a Radiance a Holy Ground egyenesági folytatása, sőt, ha a szívedre teszed a kezed, te is úgy fogod érezni, hogy akár dupla lemezként is értékelhetnénk a kettőt. Minőségbeli különbség sincs túl sok, számomra – és hangsúlyozom, hogy számomra – az előző lemez a maga nemében etalonnak számít a zenekar történetében, nyilván azért is, mert Glenn Hughes hangja igazi varázsszer és megunhatatlan bármilyen formában. A bárhogy meg nem is kérdés, hiszen genetikai csoda, mert még így, hetven felett is kopásmentes, erős, energikus hangorkán tör elő a torkából.

Nem tudom tagadni azt sem, hogy a Radiance már nem hatott rám olyan elemi erővel, és igazából nem tudom eldönteni, hogy azért, mert ez már kevésbé jött a meglepetés erejével a „semmiből", vagy mert „megszoktam" a színvonalat, és nem is vártam, várok mást tőlük csak hasonló merítésű dalokat. Vagy egyszerűen azért, mert a második körre a kevésbé elementáris dalok kerültek, bár el tudom képzelni, hogy ha ezeket hallottam volna először, akkor ez a tíz szám hatott volna rám olyan erővel, mint tavaly a Holy Ground. Ha még tovább akarok merengeni a történeten, az is benne van a pakliban, hogy a tavalyi év elképesztően ingerszegény volt, az idei év meg rettentően felpörgött koncertek és lemezek tekintetében, illetve az, hogy visszatért az élet a világba. Így kevésbé tudtam annyira belemélyedni minden általam várt megjelenésbe, mint tavaly, amikor nagyrészt otthon ücsörögtem és a szokásosnál többet hallgattam zenét.

De ha félreteszem mindezt, azt valahogy mégsem tudom másképp gondolni a sokadik hallgatás után sem, hogy a Radiance-en nincsenek ANNYIRA kiugró pillanatok, őrületesen libabőröztető szerzemények, „csak" korrekt, szerethető hard rock dalok, a már megszokott stílusban. Még akár az is benne lehet a pakliban, hogy az előző lemez készítésekor „lemaradt" témákat pofozták ki (például a záró Roll On legvégén fura a lekevert kis zongorás egy másodperc, mintha ott folytatódott volna eredetileg valami), így ezért lehet egyfajta „B-side" érzésed. Az a zsigerig ható izgalom elmaradt, mint amit Unspoken vagy a mai napig csodálatosa lélekbe maró Far Away esetében érzek még mindig, mindezek ellenére azért itt is akad néhány szám, amit szívesen hallanék (máskor is) élőben. Például a címadó, mélyen karcoló, sikamlós hangulatú Radiance remélhetőleg örök élőben is műsoron maradó darab marad, de a lendületesebb Born To Fly-t is elcsíphették már a szerencsések az év végi dátumokon.

Szívem szerint a harapós, lassan építkező Cascade-et is szívesen megszellőztetném élőben a zenekar helyében, vagy a szájgitáros, ezért valamelyest Bon Jovi-ízű, lüktető Kiss The Sun szintén koncertprogramért kiált, és ne feledjük, Hughes itt is mekkorát énekel. Mint ahogy végig, a közepesebb darabokat is élettel tölti meg, ezért is mondom, hogy mágus a fickó. Például a Courageoust már hallottuk ezerféle formában a zenekartól meg tőle is, mégis kedved támad újra és újra meghallgatni. Csupán annyit érzek az album hátrányának, hogy talán picit sok a középtempó, de hát valahol érthető is, hova rohanjanak már, nem fiatalok, meg gondolni kell arra is, hogy élőben mit hogy lehet megszólaltatni, illetve adott esetben kibírni másfél órát. Mivel nagyon sok a „mi lett volna, ha..." a történetben, így egyetemes igazságot én sem tudok mondani, csupán a személyes élményeimre és pillanatnyi érzéseimre tudok hagyatkozni. Simán előfordulhat, hogy egy-két év múlva megfordul a kocka, vagy akár a két lemez legerősebb dalait összeválogatva készítek magamnak egy best ofot. A friss koncertes setlistet látva úgy tűnik, ezt a lemezt erőltetik jobban, az előzőt kevésbé, ami üzletileg érthető, de én a programban tartott négy (!) feldolgozás helyett szívesebben hallanék bármit a Holy Groundról.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy már Brian Tichy dobol náluk, Doug Aldrich szólói pedig helyenként ízesen szenzációsak, de hát ez sem meglepő tőle. A sound ezúttal csilingelősebb, kevésbé száraz, kopogós, mint az elődje, igazából az is, meg ez is jó, a kis különbségek csak különbségek, nem zavaró eltérések. Ismételni tudom magam, a Radiance jó lemez, a szokásos The Dead Daisies-színvonalon, a reveláció ezúttal elmaradt, de ez nem azt jelenti, hogy nem hallgattam/hallgatom kimondottan sokat, az év végi listámon meg nyilvánvalóan ott lesz, az pedig külön öröm, hogy nem tolták túl a játékhosszt, szűk 37 perc a Radiance, ami abszolút ideális és korrekt. Azt meg talán már említenem sem kell, hogy nagyon várom a következő élő találkozást – az idén elmaradt őszi koncertet hátha pótolják jövőre.