Shock!

december 03.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Dead Daisies: Holy Ground

thedeaddaisies_cAránylag kevés példa akad arra a rocktörténelemben, hogy egy nem underground zenekar tagságában tagcsere történik még a lemez fizikai megjelenése előtt. Nem mondom, hogy a The Dead Daisies esetében ugyanakkor borítékolható volt ez, de azt sem állítom, hogy veszettül meglepett volna, hiszen a csapatban idén nyolc éves történelme során immáron tizenhét (!) zenekartag fordult meg, és a számtalan vendégzenészről még nem is ejtettem szót. Persze lehet sajnálkozni, hogy a bő három évet leszolgált, rokonszenvesen izgága Deen Castronovo igazán maradhatott volna még egy kicsit, de ha műteni kell egy sivalkodó testészét, akkor nincs mit tenni. Vélhetően nem két hét után fog dobszékbe ülni az operáció után, ezért muszáj volt „hirtelen” megoldást találni.

megjelenés:
2021
kiadó:
Steamhammer / SPV
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Ne feledjük azonban a legfontosabbat, az új sorlemez előtti vándorlást. John Corabi és Marco Mendoza kipenderült a csapatból szólókarrierjük miatt úgy gondolták, jobb lesz kis klubokban játszani ötven embernek és szutykos buszban zötykölődni magánrepülő helyett. A helyükre leigazolták „A Rock Hangját”, Glenn Hughest. A zenekar bizonyos szempontból felért a csúcsra, saját műfajukon belül ennél nincs feljebb a szakmában. Lehet boncolgatni, hogy ez David Lowy hobbizenekara ÉS üzleti vállalkozása, ennek megfelelően biztos vagyok benne, hogy nem ad hoc módszerrel intézi a csapat ügyeit, ÉS sok lépést megtervezett már jó előre (kivéve a pandémiát, de azt ugye senki). Szóval ne legyenek illúzióid, hogy nem terveznek meg pontosan mindent a ruháktól, kiegészítő ékszerektől kezdve azon át, hogy még arra is van szakember, aki az épp aktuális stylist tanácsainak megfelelően kivasalja Castronovo folyton begöndörödő, rakoncátlan fürtjeit.

Amikor felreppentek a hírek a cseréről, az egyik szemem sírt, a másik nevetett, hiszen imádom Corabi hangját, személyiségét, ugyanígy Mendoza barátságos figurája és szórakoztató színpadi jelenléte is baromira hiányozni fog. Élőben imádtam őket, legintenzívebb koncertélményeim közé tartozik az a pár alkalom, amikor láttam a csapatot (sajnos nem voltam ott minden hazai hangversenyükön, de ezen már kár keseregni). Glenn Hughes pedig imádnivaló figura, vita nélkül ikon és legenda egy személyben, a hangja meg… áh… erre tényleg nincsenek szavak. Szóval a végeredményt tekintve újabb lépcsőfokokat mentek feljebb, és lehet, hogy a rajongótábor egy része cserélődni fog, de nem hiszem, hogy hosszú távon ez elhibázott lépés lett volna.

A Holy Ground igazából lényegi változást nem rejt az előző lemezekhez képest, CSAK Hughes-hoz igazították – vagy ő igazította magához – a dalokat, kicsit sarkosan úgy is nézhetjük, hogy ez Hughes új „szólólemeze”, hiszen nem tudja levetkőzni saját stílusát, a dallamokban, témákban borzasztóan erősen átjön mindaz, amiért szeretni lehet. Én speciel imádom a „kései” dolgait, a legutolsó önálló albuma konkrétan az egyik kedvencem tőle: sokszor elmondtuk, hogy azon kevesek egyike, akiknek a korosodással nem járt együtt a hangszín megkopása, sőt. Hihetetlen mágia rejtőzik még mindig a torkában, eleve a hangszíne millió közül felismerhető, az az érzelemgazdagság pedig, amivel felöltözteti a dallamait, talán valamelyest a kor számlájára is írható, de sokkal inkább a zsigerő őstehetség az, ami miatt még mindig merő libabőr bármi tőle.

Az eddigi Daisies-lemezeket meg-meghallgattam, de igazából csak egy-két dal akadt mindegyiken, ami IGAZÁN magával ragadott, sok volt rajtuk számomra a resztli. Illetve azért ezek között is találtam olyanokat, amik élőben MÁR megmutatták a szerethetőségüket. Nem tudom, kinek a számlájára volt ez írható, hiszen klasszis zenészek dolgoztak mindig a csapatban – talán túlérlelték, „túlkidolgozták” a témákat, ki tudja, nem látok bele a munkamódszereikbe. Ezúttal bizonyos szempontból kicsit súlyosodott a tartalom, bár talán inkább csak hangulatilag, hiszen Doug Aldrich korábban is tudott karcos riffeket hozni. Valahogy most mégis úgy érzem, sokkal jobban odatette ő is magát, másféle kémia működött dalszerzés közben, mint korábban. A friss erő friss hangulatot is hozott, Glenn Hughes a maga 69 évével megfiatalította és gatyába rázta a csapatot, ami azt eredményezte, hogy a Holy Ground kiugróan jól sikerült, olyan ízig-vérig vérbő hard rock lemez, amit simán meg lehet hallgatni egymás után néhány alkalommal. Én legalábbis ezt tettem/teszem, és nem unom, sőt, pont azt érzem, hogy minden egyes hallgatás alkalmával új mélységeit tárja fel, újabb apró, szerethető részletekre bukkanok. Biztos vagyok benne, hogy ez a felfedezés és egymásra találás még sokáig tartogat izgalmas meglepetéseket.

A Chosen And Justified, ami tipikus Hughes-féle dögösen lüktető hard rock nóta, például biztos koncertkedvenc lesz, a Saving Grace morózusabb témái is fülbe tapadnak, az Unspoken pedig rejtett érzelmi húrokat pendít meg. Biztos csúcspont lesz még élőben a szintén lendületesen laza Righteous Days, a Like No Other (Bassline) – amibe egy jóféle basszusgitár-futamot is belecsempésztek –, és a nyitó, azonnal fülbe tapadó refrént rejtő Holy Ground (Shake The Memory). A lemez csillogó ékköve a záró lírai, epikus, a végén lendületessé váló Far Away, és ugyan január van még, de már most biztos vagyok, hogy az Év Legjobb Dalai között szerepelni fog. Ez az érzelmi hullámvasút vita nélkül a Daisies egyik legjobb szerzeménye, Hughes persze végig óriási, de ebben a dalban szinte eggyé válik a hangja a mondanivalóval. Mellette Aldrich szólója is pazar érzelmi többletet ad mindehhez, feleslegesen beleszuszakolt kétezerháromszáz virgázós hangjegy nélkül, csak a lényegre, a tökéletesen ide illő néhány plusz hangjegyre koncentrálva. Persze nem újítja meg ez a lemez sem a hard rock világát, de nem is kell, ám kifejezetten gyenge pontot, tölteléket nem találtam, még a Humble Pie 30 Days In The Hole című 1972-es dalának feldolgozása is szépen belesimul az összképbe.

Ben Grosse szellős, mégis erőteljes, nagyívű, mégis kellemesen bársonyos hangzásképet kreált a dalokhoz. A borító semmi extra, a koponyás hülyeségektől igazán megszabadulhatnának, de hát valamiért ez még mindig erős fixáció a rockzenei körökben. Lehet, hogy én vagyok mostanában jobban kihegyezve bármi pozitívumra, és azért talált be ennyire nálam a Holy Ground, de annyi életigenlés és nyári hangulat árad ezekből a számokból, amit képtelenség figyelmen kívül hagyni. Az anno idén februárra meghirdetett turnét persze már eltolták egy évvel, amitől konkrétan elsírom magam, a nyári eseményt a Priest előtt pedig ugyan még nem fújták le, de perpillanat elég borúlátó vagyok, hogy lesz-e akkor már bármilyen mozgás nemzetközi zenekarok szintjén. Addig is van idő hallgatni ezt a szórakoztatóan szeretnivaló lemezt, én meg a bombabiztos kilencest megadom erre a tizenegy dalra. És minden túlzás nélkül tűkön ülök, hogy élőben is lássam-halljam őket újra.

 

Hozzászólások 

 
-1 #15 bogar 2021-02-04 15:40
Meghallgattam párszor már én is az albumot. Csatlakozom az előttem kommentelőkhöz. Ez bizony egy Gughes lemez. Amivel nincs semmi baj, csak ez engem nem érdekel. Talán majd a következő énekessel! :-)
Idézet
 
 
-1 #14 Santoro 2021-02-02 22:30
Idézet - Verebélyi Gábor:
Sziasztok!
Nekem mindkét szemem sír... :-D

Nálam pont Corabi miatt működött a történet, az az őserő van a torkában, ami igen ritka. Igazi szőrös férfihang.

Hughes érkezésével pont a Corabi-féle Daises-mágia tűnt el a zenéből.

Imádom Glenn Hughes összes munkáját, a vele készült Purple lemezeket, a szóló dolgait, az Iommi-val készült lemezeit, de még a California Breed-et is.

Pont ez a "bajom" a Holy Ground-dal, hogy ez már nem a The Dead Daises. Tök mindegy, ki a basszeros, ki az aktuális dobos, a zenekar arca és hangja volt Corabi.

Ne értsetek félre, zseniálisan énekel Hughes, és baromi jók a dalok, csak ez inkább csak egy Hughes "szólólemez". Nálam inkább így működik.

Ha Daises-t akarok hallgatni, inkább beteszem a lejátszóba a Burn it Down-t,

Ha viszont egy király Hughes lemezre éhezem, inkább ez, mint a 2006 óta bármelyik szólólemeze. Az utolsó csont nélküli alkotás a Soul Mover volt anno...

Sajnálom a kedvenc bandám karakterének elvesztését, és ezen még egy zseniális Hughes lemez sem segít...



Pontosan, csak en a Make some noise-t teszem be, eltünt a szoros tök a zenebol, es lett egy Hughes lemez, ami más . Kivancsi vagyok, hogy pl a Song and prayer hogy szol Hughessal, ha lesz ilyen.
Idézet
 
 
-1 #13 Verebélyi Gábor 2021-02-02 09:51
Sziasztok!
Nekem mindkét szemem sír... :-D

Nálam pont Corabi miatt működött a történet, az az őserő van a torkában, ami igen ritka. Igazi szőrös férfihang.

Hughes érkezésével pont a Corabi-féle Daises-mágia tűnt el a zenéből.

Imádom Glenn Hughes összes munkáját, a vele készült Purple lemezeket, a szóló dolgait, az Iommi-val készült lemezeit, de még a California Breed-et is.

Pont ez a "bajom" a Holy Ground-dal, hogy ez már nem a The Dead Daises. Tök mindegy, ki a basszeros, ki az aktuális dobos, a zenekar arca és hangja volt Corabi.

Ne értsetek félre, zseniálisan énekel Hughes, és baromi jók a dalok, csak ez inkább csak egy Hughes "szólólemez". Nálam inkább így működik.

Ha Daises-t akarok hallgatni, inkább beteszem a lejátszóba a Burn it Down-t,

Ha viszont egy király Hughes lemezre éhezem, inkább ez, mint a 2006 óta bármelyik szólólemeze. Az utolsó csont nélküli alkotás a Soul Mover volt anno...

Sajnálom a kedvenc bandám karakterének elvesztését, és ezen még egy zseniális Hughes lemez sem segít...
Idézet
 
 
-1 #12 kamikaze 2021-02-01 19:58
Idézet - Kondi István:
A Burn it Down-ra nálam is köröket ver, jelenleg a Make Some Noise-zal egy szinten áll, de szerintem a későbbiekben azt is le fogja nyomni

Nálam már le is nyomta, minimum egy fél ponttal. :)
Tényleg frankó lemez, még a feldolgozással együtt is. Kerek az egész, van jó eleje és vége, belül pedig 4-5 klassz sláger, töltelék pedig nincs. Mindegyik dalban van valami olyan rész, ami miatt szerethető (pl. basszusszóló, apám! :)). És nem nehéz kitalálni, hogy ezek közül élőben sok igen ütős muzsika lesz. Reális a kritikában megfogalmazott tétel, miszerint nem fogja megújítani a hard rock világát, de jól szól, és nagyon ráéreztek most valamire. Nekem is megér egy 9-est.
Idézet
 
 
-1 #11 Valentin Szilvia 2021-02-01 19:44
Idézet - Eugen:
A szokásos Lowy ekézést olvashattuk. :-)

Az miért olyan biztos, hogy Lowy és csapata mindent olyan precízen megtervez, és ha így van, miért baj ez?


Nálad valami nagyon bekattant, hol olvastál te itt "ekézést"?
És hol írtam, hogy baj a tervezés?
Idézet
 
 
-1 #10 Eugen 2021-02-01 19:11
A szokásos Lowy ekézést olvashattuk. :-)

Az miért olyan biztos, hogy Lowy és csapata mindent olyan precízen megtervez, és ha így van, miért baj ez?
Idézet
 
 
-1 #9 redriot 2021-02-01 13:53
Korábban nem fogott meg a Dead Daisies munkássága de ez az album igen erős lett. Karakteres, jobbnál jobb dalok egymás után - többnél is előfordult hogy rögtön első hallgatás után nyomtam rá egy repeatet. :)

És valóban érdekes, hogy egy majdnem 70 éves ember érkezése adott pont annyi frissességet, vagányságot, életerőt a zenekarnak amennyi eddig valahogy hiányzott belőlük. :)
Idézet
 
 
-1 #8 Kondi István 2021-02-01 13:07
Köszönet a válaszokért!!! A Burn it Down-ra nálam is köröket ver, jelenleg a Make Some Noise-zal egy szinten áll, de szerintem a későbbiekben azt is le fogja nyomni, és az eddigi legjobb Daisies-lemezként fogok rá hivatkozni :) A Humble Pie-dal nélkül mondjuk én is meglettem volna. Ha már Glenn, én egy kevésbé ismert, Burn-Stormbringer korszakos Purple-dalnak jobban örültem volna (Lay Down Stay Down, Lady Double Dealer, High Ball Shooter) :)
Idézet
 
 
-1 #7 Danev György 2021-02-01 12:06
Idézet - Kondi István:
Nagyon jó kis írás lett, gratulálok, a Castronovo frizurájára vonatkozó soron felröhögtem :D :D A lemez meg tényleg zseniális letti, imádom. Óriási dalok vannak rajta, Glenn papa legutóbbi szólólemezéhez, a Resonate-hez tudnám hasonlítani, töltelék nem nagyon van. Hughes mester előtt meg tényleg emelem kalapom, de az Aldrich-Castronovo duó is nagyon kitett magáért. A mix kegyetlen (a bass sound különösen állat lett!). 10/9. A februári bulit én is nagyon sajnálom, és lehet, hogy hiú ábránd, de én imádkozom a nyárra meghirdetett bulikért (Maiden, Priest+Daisies, Aerosmith). Érdeklődnék egyébként hogy a szerkesztőség többi tagjának hogy tetszik a lemez, különösen Draveczky és Danev urak véleménye/pontszáma érdekelne? :)


Hughes nyilvánvalóan felfelé buktatta őket, de ez várható volt, ő azért más szintet képvisel. Persze az előző, általam ma is nagyon rossznak tartott albumot nem volt nehéz felülmúlni. Eddig 8,5/10, de még mehet feljebb, hallgatnom kell többet. A 30 Days In The Hole feldolgozását viszont már a Mr. Big első lemezén is utáltam, most is meglennék nélküle... :-)
Idézet
 
 
-1 #6 valarmorgulisz 2021-02-01 12:04
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - valarmorgulisz:
Nem ide tartozik, de megkérdem: A Bring Me The Horizon Post Human 2020.-as lemezéről lesz kritika? :)

Hivatalosan csak EP, de lesz, nagyjából február-március során bőven írunk még tavalyi restanciákról.


EP-ként tartják számon? :D 9 számos, van vagy 40perc. Más bandának LP-je ennyi (se). Oké, én várom nagyon.
Idézet
 
 
-1 #5 Draveczki-Ury Ádám 2021-02-01 09:56
Idézet - Kondi István:
Érdeklődnék egyébként hogy a szerkesztőség többi tagjának hogy tetszik a lemez, különösen Draveczky és Danev urak véleménye/pontszáma érdekelne? :)

Az első Daisies-lemez, ami tetszik és hallgatni fogom. Hughes arannyá változtat mindent, amihez nyúl.
Idézet
 
 
-1 #4 Simon Zoltán 2021-02-01 09:48
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Hivatalosan csak EP, de lesz, nagyjából február-március során bőven írunk még tavalyi restanciákról.

Óóóó akkor én már nem is kérdezek, köszi a választ:)
De, hogy ne csak off legyen...Ahogy egyre többet hallgatom a lemezt, úgy kezd mind jobban tetszeni. Jelenleg ott tartok, hogy beérte a Make Some Noise-t, de még nem tudnék dönteni a kettő között. A My Fate nyitó riffje meg vadállat!
Idézet
 
 
-1 #3 Draveczki-Ury Ádám 2021-02-01 09:25
Idézet - valarmorgulisz:
Nem ide tartozik, de megkérdem: A Bring Me The Horizon Post Human 2020.-as lemezéről lesz kritika? :)

Hivatalosan csak EP, de lesz, nagyjából február-március során bőven írunk még tavalyi restanciákról.
Idézet
 
 
-1 #2 Kondi István 2021-02-01 09:16
Nagyon jó kis írás lett, gratulálok, a Castronovo frizurájára vonatkozó soron felröhögtem :D :D A lemez meg tényleg zseniális letti, imádom. Óriási dalok vannak rajta, Glenn papa legutóbbi szólólemezéhez, a Resonate-hez tudnám hasonlítani, töltelék nem nagyon van. Hughes mester előtt meg tényleg emelem kalapom, de az Aldrich-Castronovo duó is nagyon kitett magáért. A mix kegyetlen (a bass sound különösen állat lett!). 10/9. A februári bulit én is nagyon sajnálom, és lehet, hogy hiú ábránd, de én imádkozom a nyárra meghirdetett bulikért (Maiden, Priest+Daisies, Aerosmith). Érdeklődnék egyébként hogy a szerkesztőség többi tagjának hogy tetszik a lemez, különösen Draveczky és Danev urak véleménye/pontszáma érdekelne? :)
Idézet
 
 
-1 #1 valarmorgulisz 2021-02-01 08:36
Nem ide tartozik, de megkérdem: A Bring Me The Horizon Post Human 2020.-as lemezéről lesz kritika? :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.