Shock!

Ötven év amúgy sem kevés idő, de egy heavy metal zenekar karrierjében jóformán akkor is felfoghatatlannak tűnik, ha egyébként a műfaj egyre több legendás képviselője tölti be vagy közelíti a fél évszázados jubileumot. Bizonyára ma is akadnak, akik számára a Judas Priestnél kilóg a lóláb, hogy pont a minden szempontból emblematikus gitárduó, Glenn Tipton és K.K. Downing nélkül ünneplik meg az évfordulót, de aki eljött az Arénába július 11-én erre a többszörösen elhalasztott és végre megrendezett bulira, aligha távozott elégedetlenül. Vagy ha igen, akkor alighanem az ő készülékében van a hiba...

Természetesen eddig is vágtam, mitől működik annyira a The Dead Daisies élőben, Glenn Hughes néhány évvel ezelőtti csatlakozásával azonban végre a dalok szintjén is megérkezett a bandába az a plusz, amit korábban hiányoltam belőlük. Emiatt aztán különösebben nem bánkódtam rajta, hogy a műsor arányai értelemszerűen elbillentek az aktuális korszak irányába, mindazonáltal simán el tudom képzelni, hogy egy Daisies-komplettistának ez így kevés vagy távolról sem ideális. Azt ugyanakkor még esetükben sem tartom valószínűnek, hogy elégedetlenül lestek volna a műsor végén, mivel túlzás nélkül hengerelt a négyesfogat.

A mai The Dead Daisies fazonilag is egységesebb a korábbi inkarnációknál: Doug Aldrich és David Lowy, a két szőke gitáros oldalt, középen a formáját fizikailag és hangilag egyaránt érthetetlenül konzerváló Hughes, hátul Brian Tichy, aztán hadd szóljon... Nem volt semmiféle különösebb bemelegítés, cirkusz, cicoma vagy önünneplés, csak a virágokból kirakott koponya a háttérvásznon, és egy nem túl hosszú, de annál combosabb program. Mindössze két régebbi érás nóta került be a szettbe, ellenben elhangzott a megjelenés előtt álló új album már közzétett két szerzeménye, két dal képviselte a Holy Groundot, és a menetrendszerű feldolgozások – szám szerint megint kettő – is a Deep Purple Hughes által fémjelzett érájából szóltak.

A közönség az első perctől fogva nagy ünnepléssel reagált a csapatra, vagyis olyan nagyon különösebb erőfeszítéseket már nem kellett pluszban tenniük, hogy megnyerjék az oldalra beforgatott konfigurációs nézőtéren már ekkor is szép számban összegyűlt tömeget. De természetesen így sem vették haknira a bulit, és legyünk őszinték, ezek az arcok alighanem képtelenek is lennének erre. Hughesnak és Dougnak eleve minden porcikájából árad a zene, Tichy a hard rock színtér egyik legerőteljesebb, leglátványosabb és legszórakoztatóbb dobosa, a főnök Lowyt meg tisztán láthatóan a mai napig, még ennyi év után is felspannolja, milyen kaliberű arcokkal küzdhet vállvetve a deszkákon. Úgy is mondhatnám, alapból is minden a győzelem felé mutat így, és szépen le is aratták a babérokat a papírforma szerint.

Mint említettem, Glenn kondíciója 70 éves kora és előélete fényében valami egészen döbbenetes. Oké, a Mistreated közepén itt és most már kimaradt/átalakult az a kis hajlítgatós énekblokk, amit a szólóbulijain régen rendszeresen tolt, és minden áldott alkalommal lenyűgözött vele, de még csak azt sem mondanám, hogy a hangszálak évekkel járó óhatatlan kopását valószínűsíteném emögött, mert amúgy meg végig megalázóan törtek elő a torkából a hatalmas sikolyok. Jó lenne tudni, mi a titka, mert nem nagyon jut eszembe ebből a generációból olyan énekes, aki ma is simán képes ugyanarra, mint uszkve negyvenöt évvel ezelőtt...

Mellette Tichyt figyeltem minduntalan, a fickó tényleg lenyűgöző, született dobos és született rocksztár, de ugyanezt nyilván Aldrichról is el lehet mondani. Megjegyzem, pár ráncot leszámítva utóbbi is egészen úgy fest, mint mondjuk 1989 környékén. Maga az említett Purple-alapdal amúgy érdekesen, a megszokottnál kissé nyersebben, keményebben szólt ebben a felállásban, mint a Burn lemezen, de így is a műsor csúcspontját jelentette, a végén előkapott '74-es címadó pedig már inkább csak amolyan jutalomjátéknak bizonyult. Remek volt, elnéztem volna még őket simán.

A Judas Priest aktuális turnéját megelőző egygitáros turnéfelállásos ki-tudja-mi-a-franc-volt-ez kavarás előtt azóta is értetlenül állok, de a lényeg, hogy a rajongói reakciókat látva gyorsan elfelejtették ezt a hülyeséget, és természetesen most is hozták magukkal Andy Sneapet. Szépen meg is telt a bandára a nézőtér, ránézésre nekem úgy tűnt, többen vagyunk, mint 2018-ban, de akár így volt, akár nem, mindenképpen örömteli létszámban gyűltek össze az emberek ezen a hétfő estén, koncertdömping ide, euróárfolyam oda. A hangulat pedig még talán a legutóbbi bulin tapasztaltnál is fergetegesebbnek bizonyult. Jól jellemzi a dolgokat, hogy a tömegben még a másnap esti pozsonyi jelenés előtti szabadnapjukat Budapesten eltöltő Death Angel tagságával is össze lehetett futni, és Rob Cavestanyék természetesen készségesen, barátságosan dumálgattak, fotózkodtak is az őket felismerőkkel...

Az aktuális turné hivatalosan a Judas Priest felállásának ötvenedik jubileumát hivatott megünnepelni. Persze döntés kérdése, mit hogyan és honnan számítunk, de nem akarok ilyesmiken kötözködni – főleg, hogy a zenekar a gigantikus gyári kellékeket formázó díszletek révén nemcsak extralátványos színpadképpel, hanem egészen különleges műsorral is nyomul ezen az aktuális körúton. A Painkiller kolosszális záródala, a One Shot At Glory például alapból sem nyilvánvaló koncertdarab, nyitószámként meg aztán még kevésbé az, mégis hatalmasat ment kezdésként, és a tömeg is úgy fogadta, mintha csak valamelyik bombabiztos élő sikernótájuk lenne. Utána a Firepower egyetlen képviselőjeként gyorsan bedobták a Lightning Strike-ot, hogy aztán gyors egymásutánban három alapfavorit, a You've Got Another Thing Comin', a Freewheel Burning és a Turbo Lover korbácsolja tovább a hangulatot. Ilyen iram mellett, mondhatni, levegőt venni is nehéz volt, de az idióta vigyort sem igazán tudtam letörölni a képemről... Főleg, hogy baromi hangosan és ahol én álltam, kifejezetten tisztán és erőteljesen is szóltak.

Sneap ittléte és az ötös leosztás változatlansága nem jelentette, hogy módosultak volna a szerepek a négy évvel ezelőttihez képest. Teljesen egyértelmű, hogy a mai Priest zenei motorja a tavasszal kishíján a színpadon halálát lelt Richie Faulkner, és a látottak-hallottak alapján megint azt kell mondanom, nem is nagyon történhetett volna a srácnál jobb dolog a veterán birminghamiekkel. A fazonjára is a fiatal Glenn Tipton és K.K. Downing metszetét adó, szívzűréből szépen felépült Richie gitárilag végig vitte a prímet, gyilkosan tolta a legendás szólókat, és mostanra színpadi ceremóniamesterként is szinte egyenrangú társsá nőtt Rob Halford mellett. Amiben nincs semmi túlzás.

Természetesen csakis jókat tudok elmondani Robról, aki tényleg minden percben mindent beleadott, de Hughesszal ellentétben rajta azért jobban meglátszanak az évtizedek, és az embert próbáló énektémák nagyjából ki is veszik belőle a tartalékokat. Színpadi jelenléte, kisugárzása továbbra is páratlan, tevékenysége azonban valójában kimerül a jellegzetes, komótos ide-oda járkálásban, voltaképpen az átkötő dumákat is megspórolja ma már. Így aztán jól jön mellé alájátszónak Faulkner, aki végig kommunikál a közönséggel, folyamatosan korbácsolja a hangulatot, és általában véve is mindent megtesz, hogy bevonja a jelenlévőket az előadásba.

Ismétlem, nincs ezzel semmi gond: Halford énekileg tényleg nagyon odatette magát, és persze, tonnányi visszhang meg effekt segítette, de így is csak megsüvegelni tudom az itt nyújtott teljesítményéért. A növekedésnek indult alighajával fazonra is negyven évvel ezelőtti brit lemezborítókra kívánkozó Sneap Faulknerrel szemben inkább csak amolyan betonbiztos alájátszó: meghúzódik oldalt, mint Ian Hill, de azért stabilan és megbízhatóan hozza a kötelezőt. Scott Travisről meg nem mondhatnám, hogy nagyon megerőltette volna magát, de ezt is bőven megszoktam már: ő is odatette, amit kellett, de – mondjuk Tichyvel ellentétben – szemernyi pluszt sem szokott pakolni mellé. Hiányérzetem mindenesetre nem támadt a teljesítménye hallatán.

A program második nagy kuriózuma a szintén '90-es Hell Patrol volt, majd kicsit később még egyik abszolút kedvenc Priest-dalomat, a Blood Red Skiest is leporolták. Utóbbit sosem hallottam még koncerten, és érdekes, mennyire más hatása van a lemezen évtizedek alatt megszokott mechanikus dobok nélkül, de nem baj, így is mámorítóan hatott rám. Bár hozzáteszem, ekkorra már túlvoltunk a The Sentinel, a Victim Of Changes és az A Touch Of Evil hármasán, és ezek azért elég rendesen lecsapolták Halford energiatartalékait, szóval erre a szakaszra átállt kímélő üzemmódra. Már persze amennyire egyáltalán létezhet ilyesmi a Priestnél... De a két kvázi-sajáttá nemesült feldolgozás, a fergeteges The Green Manalishi és a fémes brit heavy metalban eltolt Diamonds And Rust után a rendes programot záró Painkillerre azért megint becsületesen összeszedte magát. Megjegyzem, Faulkner utóbbiban még magához képest is egészen lenyűgözően tolta Glenn Tipton szólóit.

A ráadás ezek után tulajdonképpen papírforma volt: Electric Eye, Hell Bent For Leather (naná, hogy motorral, tányérsapkával és szado-mazo légycsapóval), Breaking The Law (brit zászlókkal a kivetítőkön mindenütt odafent), majd Living After Midnight. Utóbbinál még egy gigászi díszletbika is a zenekar tagjai közé keveredett, és nekem is csak a kiírásokból esett le, hogy a korai Priest legszűkebb pátriájára, a birminghami Bullring városrészre utaltak az állattal a fél évszázad tiszteletére. Bika mellett pedig természetesen volt népünnepély meg hatalmas együtténeklés, aztán kis önünnepeltetés visszafogott, de méltó hangulatban, már botra támaszkodó, láthatóan halálosan kimerült, de elégedetten mosolygó Robbal.

Lehetőleg még több ilyet, még többször, ugyanígy. (A kommentszekció kérdéseinek elébe menve: igen, lesz Screaming For Vengeance a Klasszikushockban, még ebben a hónapban.)

Judas Priest fotók