Shock!

Valahol furcsa, de teljesen önálló koncerten mindössze másodszor járt Magyarországon a Judas Priest, hiszen mióta Rob Halford visszatért hozzájuk, hivatalosan mindig fesztiválkeretek között jutottak el hozzánk. A legsajnálatosabb persze az, hogy a '80-as évek fénykorában kimaradtunk a terveikből, hiszen számos példa mutatja: egy-egy akkori buli utána örökre megalapozhatta az adott zenekar magyarországi kultuszát és népszerűségét. A nézőszám mindenesetre – minden előzetes aggodalom dacára – egyáltalán nem tűnt problémásnak vagy pláne hangulatblokkolónak, a nagy öregek pedig még a Tipton / Downing duó immáron teljes hiányában is óriási koncertet adtak az Arénában.

Természetesen képezheti vita tárgyát, mennyire passzol egy Ørdøg egy Judas Priest elé, de ebbe nem szeretnék belemenni, úgyis kibontakozott már egy olyan retardált vita a témában több fórumon is, ami kábé minden sztereotípiát igazol a metalközönség nagy átlagának csőlátásáról és szektás elvakultságáról. (Innen is külön üdvözlöm azokat, akik évek óta Pavlov legkreténebb kutyájaként avokádóznak a Megadeth nevének hallatán, most azonban kikérték maguknak, hogy Budapesten – más európai állomásokkal ellentétben – nem ők játszanak. Tényleg ijesztően nagy az Isten állatkertje.) Az efféle megnyilvánulások alapján akár a lófaszért házhoz menés esete is fennforoghatott volna Vörös Andráséknál, de szerencsére nem így történt, én pedig megkönnyebbülten állapíhattam meg ismét, hogy a kommentkultúra hálistennek nem tekinthető reprezentatív mintának. Az Ørdøg ugyanis kimondottan jó fogadtatásban részesült első arénás fellépésén (ideértve most természetesen a Superbutt-érát is).

Persze nem mondom, hogy a nézősereg minden sort kívülről nyomott Andrással, de a többség érdeklődve figyelte a csapatot, és fokozatosan kaptak egyre több tapsot, pozitív reakciót is odalentről, ahogy sorjáztak a két lemez dalai. Mindezt két dologgal tudom magyarázni: egyrészt a csapat szerény, szimpatikus, természetes kiállásával, másfelől azzal, hogy a zenéjük nem igazán hasonlít senkire, leszámítva persze az Ørdøgöt. Ami pedig sajátos, azon helyből nehezebb olcsó módon fogást találni, mint valami sokadrangú epigonon. Nem szóltak egyébként lemezminőségben, a gitároknak simán lehetett volna több alja, de a két kedvenc, a Fényhozó és különösen a legfogósabb Natasa, netán a Keringő vagy a Sátántangó ereje így is maradéktalanul átjött. Szerintem egyáltalán nem gond, hogy nem valamelyik hazai tradicionális metalbanda kapott lehetőséget a főattrakció előtt, hanem egy sajátosabb, különlegesebb, nehezebben fogható világban mozgó zenekar. Pláne, hogy ezek a nagy öregek ugyebár egész karrierjük során arról voltak híresek, mennyire nem hajlandók lecövekelni csak egyetlen dolog mellett.

Az ilyen-olyan előzetes találgatások ellenére végül ötezer ember gyűlt össze a Judas Priestre az Arénában. Nézőpont kérdése, hogy mindez sok vagy kevés, főleg, hogy fogalmam sincs, ki lehetett-e hozni legalább nullára a bulit a magyar piaci környezetben ennyi emberrel. Az azonban bizonyos, hogy az oldalra beforgatott színpaddal operáló, egyfelé rendezett arénás konstellációban érzésre teljesen rendben volt a nézőszám, hagyományos teltházra pedig aligha számított bárki is. A tömegfesztiválok ebből a szempontból szintén nem reprezentatívak: igazából a 2002-es SYMA-buli, majd a neve ellenére valójában nem fesztiválszerű, 2004-es Summer Rocks mutatta meg, körülbelül milyen nagyságrendet tud itthon a Priest. Ezeknél pedig most egyértelműen többen jöttünk össze. A csapat manapság önálló fellépéseken legfeljebb pár kiemelt, metalszempontból amúgy is az átlagosnál erősebb régióban – Észak-Európa, Csehország, Lengyelország, Dél-Amerika satöbbi – játszik ennél lényegesen több embernek, példának okáért a Firepower lemez turnéjának észak-amerikai állomásai is 2-7 ezres közönségek előtt futottak le korábban. Vagyis cikiről szerencsére szó sem volt.

Azt illetően persze merülhettek fel kérdőjelek, vajon milyen lesz a zenekar így, hogy K.K. Downing után pár évvel már Glenn Tipton sincs ott a színpadon – hogy aztán nagyjából a nyitó Firepower alatt szertefoszoljon minden kétség, a Grindert pedig már mindenki a lehető legszélesebb vigyorral kísérhesse figyelemmel. Igen, Tipton pótolhatatlan, hiányzott is jellegzetes alakja, zeneileg azonban bizonyosan senkivel sem lehetne jobb a Priest, mint most. Érdekes ugyanakkor, hogy a frissen leigazolt Andy Sneap nem egyenrangú gitártesóként csatlakozott Richie Faulkner mellé, hanem amolyan alájátszó emberként. Faulkner briliáns játéka, hanyag eleganciája és lendülete már a FEZEN-en is lenyűgözött, most azonban, ha lehet, még arcbamászóbb volt az a fölény, ahogy a kisujjában van a zenekar teljes, lassan fél évszázados repertoárja. Volt is lehetősége brillírozni, ugyanis még több szólót játszott most, mint Székesfehérváron (amikor Glenn már nagyban beteg volt, csak ugye ezt akkoriban még senki sem tudta rajtuk kívül), és ráadásul hogyan! Az idei menetrend első kuriózumában, a Sinnerben mindjárt olyat alakított, hogy kirázott a hideg, egyszerűen gyönyörűen játszott. Sneap pedig betonbiztos másodhegedűsként szépen alátett mindent, amit lehetett, és láthatóan nagyon élvezte, hogy gyermekkori hőseivel állhat egy színpadon.

A mai Priest másik nagy kérdése értelemszerűen Rob Halford, de ezúttal ő is kihozott magából mindent, amit csak lehetett. Már a kezdésnél is feltűnt, hogy kevesebb a rutinos, elegáns, de akkor is egyértelmű megúszósdi, mint a legutóbbi magyar bulin, és ahogy haladtunk előre a programban, úgy vált egyre feltűnőbbé, mennyire odateszi magát az öreg. Igen, a koncert közepétől kezdve már dalról dalra nyomatták rá a még több visszhangot, még több effektet, de az itt nyújtott teljesítmény egy fiatal énekestől is nagyon komoly lett volna, nemhogy egy 66 éves embertől...

Persze Robnak sem megy már minden farzsebből. Nem tudom, hányan vették még észre rajtam kívül, de a The Ripperben kitolt egyik sikolyba például úgy beleszédült, hogy megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia. Később, a Painkillernél pedig azt hittem, nem fog tudni felállni a térden elnyomott utolsó szakasz után, de még ezt sem vette lazára. Amúgy meg hozott minden jellegzetes elemet, amit várunk tőle: kereszteket vetett, osztotta az igét, nyomatta a szolid robotjárást, és még ha éppen nem csinált semmit, akkor is vonzotta a tekinteteket. Le a kalappal előtte, nem kérdés, hogy ma is ugyanúgy ő a Metal God, mint 1980-ban vagy 1990-ben. Ian Hill szokás szerint csak lecövekelt a rendezői jobb hátsó fertályában, de tőle eleve nem várunk mást, Scott Travisre meg különösebben nem kaptam fel a fejem semmikor, ám élőben ehhez is hozzászoktam már. Megbízhatóan hozott mindent, ennél nem kell több.

A mostani turné egyik nagy különlegességét persze számos régóta nem játszott dal leporolása adja. Az említett Sinner mellett nyilvánvalóan a Stained Class Saints In Hellje és a Sad Wings Of Destiny Tyrantje jelentette a fő kuriózumokat, de ugyanilyen boldog voltam, hogy a '80-as évek közepe óta először ismét visszakerült a programba kettő is az abszolút kedvenc Priest-nótáim közül. Nem vicc, hogy a Bloodstone-t kis híján meg is könnyeztem, de a hasonlóan mágikus, kékes-lilás-vöröses fényekbe öltöztetett Night Comes Downon is elérzékenyültem, főleg, hogy itt Faulkner megint istenként gitározott. A Painkiller óta készült legerősebb Judas-lemez, a Firepower a címadó mellett a Lightning Strike-kal és a Rising From Ruinsszal képviseltette magát. Utóbbi lemezen is libabőr, és élőben is a csapat fénykorának nagy pillanatait idézte, nagyon remélem, hogy előbb-utóbb a másik favorit Never The Heroes is bekerül majd a szettbe. Meg persze sorjáztak a kötelező darabok is: Turbo Lover (nagy és jól fogható közönségkórussal), Freewheel Burning (a dalszerkezetbe és a szövegbe belezavarodó, érthetetlenül béna közönségkórussal), You've Got Another Thing Comin', Hell Bent For Leather (naná, hogy motorháton, tányérsapkában, lovaglópálcával), meg a már említett Painkiller (a szóló alatt nagyon szép és méltó módon Tiptont kivetítve a hátsó ledfalra). Majd a ráadás: Metal Gods, Breaking The Law és Living After Midnight. Mondanám, hogy nagy népünnepéllyel, de a magyar közönség ezen az estén valamiért kissé halvérűbben viselkedett, mint szokott, szóval nem mondom.

A hangulatra mindazonáltal így sem lehetett panasz, sőt, a nehezen überelhető, 2005-ös brnói arénakoncert mellett ez volt az eddigi legjobb Priest-buli, amin megfordultam. Nagyon remélem, hogy látjuk még őket errefelé.