Shock!

Judas Priest, Queensryche, Black-Out, Nemesis
Budapest, Petőfi Csarnok - 2004. június 16.

Az immáron 5. alkalommal megrendezett Summer Rocks egy igazi ünnepé nőtte ki magát számomra. Ebben a két-három napban tényleg olyan előadókat láthat az ember jól megválogatva, akik saját stílusukban, a széles értelemben vett heavy metal/hard rock stílus krémjéhez tartoznak, legyen az akár külföldi akár magyar.

A másik ok, amiért igazi kedvenc a fesztivál, hogy itt tényleg a zenéről szól az egész, nincsenek hempergő punkok, csak az ivás miatt érkező emberek, hanem csak azok jönnek, akiknek abszolút kedvenceik a fellépők. Persze lehetne vitatkozni, hogy sátras buliként, esetleg több fellépővel mennyivel sikeresebb lehetne az egész, de szerintem akkor éppen ezt az “elit” (jó értelemben véve) jellegét veszítené el, és nekem pont ez teszi szimpatikussá a fesztivált.
Amin lehetne a változtatni, az szerintem a beengedési rendszer, mert évről-évre rendszeresen sikerül lekésnem a nyitóbandákat. Történt ez a Nemesis-szel is, bocs srácok majd legközelebb.

Éppen a Black-Out előtti átszerelésre/soundcheckre értem be. A Judas Priest színpada miatt kisebbre vett hangfaltoronyból valami kivehetetlen massza áradt. Nagyon meg is voltam rémülve, hogy ez egész nap így marad majd. Mondjuk Black-Outék végső soundja tovább táplálta ezt az érzésemet, iszonyat kevés és kásás volt a gitár, szerintem maga a banda sem volt formában így tűző napsütésben. Azért a Kert/Spirál/Fekete Kék/Kígyó szintű slágerek sütöttek, de a kicsit is mélyebb témák nagyon nem jöttek át. Régen hallgattam Black-Outot, de nekem az egész nem tűnt az igazinak itt, igazából nem is értettem miért is esett rájuk a választás így a Queensryche/Judas napon és a közönség sem igazán vette le őket véleményem szerint. Azért voltak kellemes pillanatok számomra, mert húzósan nyomatják ezt az alapvetően Alice In Chains hatású, szinte hard rock-szerű igényes vokálokkal támogatott muzsikát.

Számomra másodikként a Queensryche lépett színpadra. Tőlük csak az első EP-t és az Operation: Mindcrime lemezt ismerem. Nem mondanám nagy kedvencemnek őket, de mindenképpen elismerem munkásságukat. Mivel a műsorfüzetben az állt, hogy nem várható ez utóbbi alaplemez teljes előadása, sem Pamela Moore énekesnő, nem is álltam úgy a koncerthez, hogy hűha. Gondoltam majd játszanak egy-egy klasszikust róla, de pl. a topkedvenc Suite Sister Mary-t alapban leírtam. Erre: elnyomták az egész Operation lemezt intróstul!!!! Persze ez megkérdőjelezi a hitelességet, hiszen az már egy közel 2 évtizedes alkotás, és “mivan, azóta nem adtak ki semmit?” De kit érdekelt mindez akkor és ott. Még az sem, hogy alapvetően rossz volt a sound (főleg a gitáré), meg az sem, hogy az ultrabrutál kinézetű kisegítő gityós rohadtul nem illett külsőre a korosodó bandába.

I Remember Now, Anarchy X, és Revolution Calling, Operation: Mindcrime és ez így tovább. Feltűnt a meglehetősen metal kinézetű Pamela Moore is, hogy hatalmasakat énekeljen kisegítő vokálosként, majd lúdbőrt okozzon mindenkinek a továbbra is hihetetlen Suite Sisterben. Szerintem sokan nem hitték, hogy ezeket hallhatják még élőben. A másik két csúcspont számomra a címadó nóta és a Spreading The Disease volt. Nekem nagyon bejött a koncert, annak ellenére, hogy Geoff Tate hangja korántsem tűnt olyan isteninek, mint lemezen. Igazából az egész személyisége elég műmájer metalos volt, főleg annak tükrében, hogy merre tart ma a banda a lemezein.

Mivel tavaly volt szerencsém ott lenni a Judas Priest legutóbbi, még Ripperes buliján, hatalmas várakozással néztem elébe, hogy mit tud az igazi JP énekes, a Metalgod, az igazi Ripper  (annak ellenére, hogy én azért pénzszagúak érzem ezt a visszatérés dolgot). A színpad már elárult egy-két dolgot, hatalmas fémemelvények, amelyeket a JP logo emelt a magasba sejtették, hogy itt a Judas újra a régi fényében lesz majd látható.

Elkezdődött a Hellion intro, majd az Electric Eye, hatalmas üdvrivalgás fogadta mindezt, de Scott Travis, KK Downing, Glenn Tipton, Ian Hill mellől hiányzott egy ember… Láttam a nyújtózkodó nyakakat, a lábujjhegyre emelkedő embereket, kérdezve, hogy hol lehet Ő. A hangja ott van, de hol van a nagy Rob Halford? Úgy a refrén táján, egyszer csak kiemelkedett egy kis lift segítségével és szinte mozdulatlanul nyomta el az egész számot, a baloldali emelvényen. A show melegedésével (ezt most nem úgy cikizésből írtam ám, hehe) indult be Halford mester. A Metal Gods alatt robotszerű mozgással jött le az emelvényről és énekelte istenien a témát. Ez alapján még nem lehetett sejteni, hogy milyen többlet lehet élőben a torkában, mint fiatal utódjában/elődjében. Aztán ahogy egyre jöttek a számok, Heading Out For The Highway, Ripper, Sentinel (!!!), Touch Of Evil, Painkiller és főleg a Victim Of Changes, valamint a csúcs Beyond The Realms of Death, egyre inkább kiviláglott. Ennek a faszinak penge van a torkában, süvöltései nem kristálytiszta ötmilliomodik magas C hangok, hanem szinte hangfalhasító ultrabrutál erőteljes brit acél üvöltések (remélem mindenkinek eszébe jutott a British Steel borítója, azért írtam ezt, hehe). Komolyan recsegtek a hangfalak egy-egy ilyen hang hallatán. Ezenkívül, nem volt rest meríteni az új iskolából, nem átallott a régi klasszikusokban is rekeszteni, üvölteni, hörögni, ahogy belefér. Isten a faszi!

A Hell Bent For Leather előtt a klasszikus Harley-s bevonulás megint megtette hatását, de igazából a dalok és a halfordi ELŐADÁSMÓD vitte el a hátán a bulit. Emlékszem a múltkori koncerten, áhítattal lestem a Tipton/Downing duót, de most nem tudtam levenni a szemem Rob bácsiról. Egyet azért megfigyeltem, hogy Tipton ugyanazt a gitárszólót nyomta el magánszámként, ami szerintem azért gáz. Legyen elég ennyi negatívum, mert minden más megmozdulásuk tökéletes volt, és ami nagyon becsülendő, hogy haladnak a korral, úgy hogy az igaz Judas gitársound/feeling azért ott maradjon, de mégse legyen “ómódi” érzet az emberben.

Scott Travisről is csak ódákat tudok zengeni, szerintem neki most igazán csak a Painkillerben volt lehetősége bizonyítani, mert eléggé a Living After Midnight/Green Manalishi/Turbo Lover jellegű old school slágerek vitték a prímet. Ez lehetne még egy másik negatívum, mert azért egy Ram It Down, Freewheel Burning, Screaming For The Vengeance jellegű tempósabb nóta belefért volna, meg szerintem azért a Jugulatoros számok között is van egy-két téma, amit érdekes lehetne hallani a mesterrel, főleg, hogy azok eléggé idézik az első albumos Halford fémjelezte Fight project hangulatát. Nem is beszélve arról, hogy ölni tudnék egy élő Hell Patrolért.

Egy jelenet nagyon megmaradt bennem a koncerten: előttem egy anyuka állt a körülbelül 4-5 éves gyermekével, aki a Breaking The Law alatt lelkesen villázott, ez azért nagyon jó érzés volt. Örülök, hogy a kissrác egy ilyen megabulin tapasztalhatta meg először ezt a dolgot. Aranyos jelenet volt.
Elmondhatom, hogy a Judas Priest az egyetlen old school metal banda amely folyamatosan fejlődve, emiatt eladási hullámvölgyekkel, de igazán minőségi és progresszivitásban is egyedülálló módon képviseli a metal stílust. Nem restek modern elemekkel tarkítani a régi dalokat sem. Szerintem valahogy így kellene ezt csinálnia minden őskövületnek, és akkor talán nem lenne standard érzése az embernek egy Iron Maiden koncerten sem. Jó volt őket eredeti felállásban látni…
Utólag ez a nap volt a legsikeresebb, olyan 5-6000 ember lehetett a szabadtéren, és elég sokan maradtak a kerítésen kívül, akik onnan szemlélték az eseményt, gondolom a borsos jegyár miatt. Nem tudják, mit hagytak ki…

Tóth "björn" Balázs

Iszonyú erős volt idén a Summer Rocks összeállítása, de mivel anyagi lehetőségeim korlátozottak, választanom kellett, melyik lesz az a nap, melyre kilátogatok. Egyértelmű volt a döntés, az első napot választom, mivel a Priest és a Queensryche is régi kedvenc! Na de menjünk csak szép sorjában.
A beengedés, mint mindig, most is jócskán csúszott, de most legalább nem kezdett az első zenekar, míg az emberek nagy része kint várakozott. Így tehát egy jó sörrel felfegyverkezve figyelhettük Fábit és csapatát, a Nemesist. Komálom a zenéjüket és szerintem illettek is ide, tehát tetszett a műsor, egy dolog zavart csak, de az borzalmasan: mégpedig a hangzás! Azt kell, mondjam, iszonyú szarul szólt a cucc, főleg a dob volt idegesítő! Egyébként korrekt műsort adtak, mindegyik lemezükről fért be dal az összesen kb. félórás koncertbe. Az új basszeros jó választásnak bizonyult, főleg hogy vokálba is be-besegített. A színpadi megjelenésén azért nem ártana javítani, valahogy a lila bőgő zöld inggel (vagy fordítva?!) nem illett a képbe…

Őszintén megmondom, nem értem, mit keresett itt a Black-Out?! Nem, nem, semmi személyes ellenszenv, utálat nincs, csak szerintem egy vérbeli HM napra nem éppen ők kellettek volna. Ennek ellenére jó hangulat alakult ki, elöl volt egy kisebb keménymag, akik csinálták a fesztivált, de azért akadt egy-két látványosan utálkozó arc is… A nagy slágerek (Szabadlábon, Maya, Legyen, Fekete Kék, Spirál) mellett kaptunk néhány új dalt is. Ezek így elsőre nem igazán nyerték el tetszésemet, valahogy kicsit egyszerűbbnek, hogy szép magyar szóval éljek: mainstreamebbnek tűntek a kelleténél. Majd lemezen azért barátkozunk még, de az első benyomás nem volt túl pozitív. Jó formában játszottak a srácok egyébként, a fejkendőben nyomuló Kowa is jól énekelt és a régi-új bőgős Fehérvári Attila is kitett magáért. Nem volt rossz, de azért már nagyon vártam a QR-ot a végére!

Kowalskyék után következett az est első igazi fénypontja, a Seattle-ből érkezett Queensryche. Régi nagy kedvenceim, ráadásul őket még sosem sikerült élőben látnom, így fokozott izgalommal tekintettem a buli elébe. Sokan fikázzák az utolsó 3 lemezüket, de szerintem egyáltalán nem rossz, amit azokon játszanak, csak más. Mindazonáltal élőben én sem a Tribe és a Q2k dalait akartam hallani, reménykedtem egy jófajta, klasszikus összeállításban, sok dallal az Empire-ig bezárólag. Hát nem is kellett csalódnom, kezdett ugyanis az I Remember Now a klasszikus Operation lemez intrója, amit követett a Revolution Calling. Széles mosoly az arcokon, de ekkor még csak páran hittek benne, hogy a folytatás sem lesz gyengébb, jött ugyanis az Operation:Mindcrime, a Speak és így tovább, szépen, sorjában az egész klasszikus lemez 1988-ból! Mindezt még csak tetézte, hogy elhozták a lemezről ismert Pamela Moore énekesnőt, aki minden nótában hallatta gyönyörű hangját! A totális katarzist a Suite Sister Mary hozta el, melyben hallhattuk Geoff Tate és Pamela szívbemarkoló duettjét, úgy, ahogy az a Livecrime videón is látható. Így érkeztünk el végül az Eyes of a Strangerhez, ami után már csak két Empire-os nótára, a Best I Canre és a címadóra futotta. Ekkor járhattunk kb. 75 percnél és a nagyérdemű igencsak szeretett volna még egy kis ráadást, de végül be kellett érnünk ennyivel…kár!

Kis szépséghiba ebbe a buliba is csúszott: reménykedtem, hogy csak a magyar csapatokat szívatták meg, de sajnos Rockenfieldéknél is katasztrófa volt, ahogy a cucc megszólalt. Ha a siralmas dobhangzás nem lett volna elég, náluk még az ének is halk volt, néha úgy kellett kagylózni, hogy az ember hallja, miket énekel Geoff. Ennek ellenére azt mondom, ez egy zseniális zenekar zseniális bulija volt. Annak ellenére, hogy szar volt a hangzás, hogy nem volt Chris DeGarmo (egyébként a Kerry King kinézetű új srác jól helyettesítette), hálát adok a sorsnak, hogy itt lehettem!

Kicsit fáztam a Judas Priest nagy reunionjától, megrögzött Ripper pártiként féltem, hogy a jó öreg Rob azért már nem olyan, mint régen, de szerencsére nem lett igazam! Ez a buli engem is meggyőzött, hogy a Priest csak vele Priest! (És mivel Ripper is jó helyen van az Iced Earthben, két helyről kapjuk a jófajta süvöltős muzsikát, hehe.)

Hála istennek visszatértek a jól bevált kezdéshez: Hellion/Electric Eye. Abszolút tuti kezdőnóta, lendületes, de mégis együtténeklős, jobb, mint a múltkori nyitó Metal Gods. Mindazonáltal azt azért túlzás lenne állítani, hogy színpadra robbantak a papok, öregek ők már ahhoz, de azért volt látvány bőven. Az első nóta alatt szinte egy helyben álló Halford önmaga is elég néznivalót biztosított szegekkel, láncokkal bőségesen felvértezett cuccaiban, melyeket ráadásul rendszeresen cserélt is! A háttérben Tipton, Downing és Hill hozta a barázdabillegetés összes létező formáját és variációját, Scott Travis precíz, erőteljes játékát pedig élvezet volt nézni. A kezdés után jött a már említett Metal Gods málházós riffjével, majd a Heading Out to the Highway.

Igazi best of programot (mi mást?!) kaptunk, csak a legnagyobb slágerek kerültek elő, semmi meglepetés, semmi Ripper-éra. Volt The Ripper, Turbo Lover, Touch of Evil, Breaking the Law stb. A Painkiller alatt megmutatta Halford papa, hogy van, akinek hangszálain nem fognak az évek. Olyan gyilkos rekesztéseket eresztett meg, hogy csak lestem! A tetőpontot azonban a Victim of Changes és a Beyond the Realms of Death kettőse hozta meg. Itt olyan érzelmekkel telve énekelt a mester, hogy beleborsódzott az ember háta. Ellenpontot jelentett ehhez Scott Travis ökörködése a hátérben, aki elsősorban önmaga szórakoztatására dobálta az ütőket, vagy állva pörgette őket a kezében. Nem semmi figura ő sem. Tipton és Downing teljesen átadták a terepet Halfordnak, de azért ők is előre jöttek néha-néha, hogy a közönséghez közel pengessenek.

Szerencsére itt már minden klappolt, nem volt gond se énekkel, se dobbal, minden állatul szólt! A vége felé, kb. 80-90 perc után, aztán jött a United, a You’ve Got Another Thing Comin’ (szerencsére nem kellett a refrént 234X elénekelni), a Hell Bent for Leather (amihez persze a motor is dukált), a Living After Midnight és vége.
Jó hangulatú buli volt, élvezte közönség és zenekar egyaránt és a koncertvégi mosolygásból talán arra következtethetünk, hogy nem kell a következőre sokat várni! Reménykedjünk!

Kiss Gábor

Na igen, szóval Summer Rocks így meg Summer Rocks úgy… Megoszlanak a vélemények és bizony gyakran hallani fikázó kommentárokat, amelyek leggyakrabban a “bezzeg” szócska különféle szövegkörnyezetekben való előfordulásairól, használatának legkülönfélébb lehetőségeiről adnak kimerítő tájékoztatást. És ne legyenek illúzióink: mindannyian hajlamosak vagyunk “bezzegezni”, főleg ha már jártunk külföldi metal fesztiválo(ko)n. Nyilvánvaló, hogy a Wacken és Bang Your Head! felhozatalával nem hasonlítható össze a mindenkori Summer Rocks kínálata, de gondolkozzunk csak el egy kicsit: az említett két német metalünnep kábé 15 éves múltra tekint vissza, és az első tíz évben a kutya nem hallott róluk Németországon kívül! Ki kellett, hogy nőjék magukat, nem kizárt az sem, hogy a fanatikus szervezők hosszú évekig igazán nagy hasznot sem láttak a fesztiváljaikból.

Magyarország persze relatíve későn kapcsolódott be az európai fesztivál-vérkeringésbe a 2000-ben tartott első Summer Rocks rendezvénnyel, de emlékezzünk csak vissza, milyen ütős programmal: Gamma Ray főbandának, Vanden Plas, Metalium (micsoda különlegességek!), a durva zenék barátainak meg, ha jól emlékeszem, a Mayhem – hogy csak a külföldi nagyágyúkat emlegessem. Akármennyire is divat tehát siránkozni (hihetetlen, hogy mennyire nem tudunk szabadulni ettől a tipikus magyar szokástól), hogy mért csak azok lépnek fel a Summer Rockson, akik, és akkor szar az egész; azt hiszem, inkább örülni kellene annak, hogy idén itt volt az eredeti felállású Judas Priest, nem kisebb előbandával, mint a Queensryche meg hogy a három napos őrületre a Twisted Sister tette fel a koronát! Priest Halforddal és Dee Snider a “tviszter sisztersz” élén, két nap különbséggel Budapesten? Ki gondolta volna ezt nyolc, öt vagy akár csak két évvel ezelőtt???

Azon is szoktunk még siránkozni, hogy mért nincs több külföldi banda. Hát, meg kell mondjam, tisztességes dolgozó ember lévén egyáltalán nem bántam, hogy munkaidő után kényelmesen odaértem a PeCsához, és nem azon kellett morfondíroznom az irodában délután kettőkor, hogy “hú, most kezd a …” (ide most mindenki helyettesítsen be tetszés szerint egy kedvelt, de nem túl ismert bandát). Így szabi nélkül is meg lehetett úszni a dolgot, nem úgy, mint tavaly a Bang Your Head!-es kiruccanást. Örüljünk tehát a Summer Rocksnak legalább úgy, mint a magyar narancsnak a Tanú c. filmben, hozzátéve, hogy itt azért nem egy citromot akartak lenyomni a torkunkon!

Mivel fentebb csak a Priestet, QR-t és a “sistedet” emlegettem, nyilvánvalóvá válhat a tisztelt Olvasó számára, hogy a második nap teljes egészében kimaradt számomra, noha a Testamentet jó lett volna a tavalyi Sziget fellépés után rendes hangzással is megtekinteni, ill. kíváncsi lettem volna, mit alakít a Cradle Of Filth, akiknek utolsó lemezei, pár nótás belehallgatás után valamilyen szinten felkeltették a kíváncsiságomat. Mindegy, annyira nem sírok utánuk, majd legközelebb, ez a két csapat jöhet még bármikor, ellenben az ereje teljében lévő, de már nem éppen fiatal Priest, és a színtiszta nosztalgiából turnézó TS egyáltalán nem biztos, hogy jár még erre valaha. Mindenesetre remélem, kollégáim minden részletre kiterjedő beszámolókat írnak majd, különös tekintettel a COF tizenéves “true” közönségének szociológiai elemzésére.

Na szóval akkor: első nap. Az utóbbi hetek pocsék időjárása nem sok jóval kecsegtetett egy szabadtéri koncerttel kapcsolatban, de legalább nem esett az eső a szerdai fesztiválnyitó napon. Sajnos a Nemesisre a fentebb részletezett okok miatt nem értem oda, azonban az utólag olvasott beszámolók alapján nagy meglepetés nem érhetett volna, ha elcsípem őket: profi előadásmód, jó hangzás, kiváló muzsika (önálló koncert mikor lesz?).

A Black-Outnak kb. a felére sikerült megérkeznem, de őket meg igazából sosem szerettem: a zene teljesen jó, az énekhang azonban valamiért nem tudta elnyerni a tetszésemet (most sem). Igazából ez az egyetlen gyenge pont, amivel nem tudok megbarátkozni, bár sokan a “művészieskedő” szövegeket és Kowalsky frontemberi tevékenységét sem kedvelik. Nem értek egyet ezekkel a véleményekkel, bár tény, hogy egy ilyen típusú rockbandánál nem feltétlenül kell túl komolyan venni a “művészi” oldalt. Főleg nem a Queensryche előtt. Akik ugye, a “gondolkodó ember metal zenekarának” és a “heavy metal Pink Floydjának” számítanak a közhely szerint. Ezek a hangzatos elnevezések már csak azért sem állnak helyt, mert a csapat utóbbi lemezei egyáltalán nem gondolkodásra, sokkal inkább elalvásra késztetnek. Különösen a tavalyi Tribe, mert míg a Hear in the Now Frontier meg a Q2K is tartalmazott azért egy-két jó számot, a “törzsi” muzsika tényleg rettenetesen unalmas.

Egyáltalán nem bántuk tehát (azt hiszem, beszélhetek többes számban), hogy az előzetes hírek “old school” műsort ígértek, összesen 2-3 közelmúltbeli nótával. Na, ezeket a hosszú úton Budapest felé mind elhagyták (sajnos néhány klasszikussal egyetemben, úgyis mint a Take Hold of the Flame, NM156, Screaming in Digital :-() és maradt a teljes Operation: Mindcrime meg két nóta az Empire-ról (Best I Can, címadó) aztán slussz passz. Én a magam részéről nem vagyok egy habzó szájú Operation fanatikus, számomra a korai sikolyos-misztikus anyagok jelentik a QR alfáját-omegáját, igaz, a Promised Landig minden lemezük 10 pont, de “csak úgy, simán”, magamhoz-nyúlás nélkül. Persze, bele kellene egy kicsit merülni a Mindcrime sztoriba, amire szinte biztos, hogy megpróbálok a közeljövőben időt szakítani, ugyanis két méterre állva a bandától, teljesen új életre keltek a dalok: eddig is tisztában voltam azzal, hogy ez egy zseniális zene, de az az érzelmi-értelmi többlet, amelyről a rajongók folyamatosan áradoznak, csak ezen a hűvös estén kezdett felsejleni…

A zenei oldalt nézve pedig katartikus élményben volt részem! Bár sokan kritizálták a hangzást (az éneket valóban nem mindig lehetett rendesen hallani), egyszerűen fantasztikus volt, ahogy a ritmusszekció “gyomrozott”: Eddie Jackson bőgője állatul szólt, Scott Rockenfield meg egy dobosisten! Annyira feelingesen kezeli a bőröket a fickó, annyira uralja a komplex dobtémákat, hogy fel sem tűnik azok összetett mivolta. Bámulatos! És hát a gitárok: mennyire egyéni riffelés és szólómunka! Kiérlelt, minden részletében kidolgozott, intelligens és elegáns, még a horzsolóbb riffek is szépen illeszkednek a finom részek közé, Michael Wilton és a súlyos fazonú, amolyan cyber Kerry Kingre emlékeztető új gitáros nagyot alakítottak! Geoff Tate pedig, a stílusteremtő hangú énekes “eladta” és előadta a bulit: mozgott, gesztikulált, kommunikált a közönséggel, billentyűzött, ha úgy jött ki a lépés és persze énekelt (ez végülis a fő feladata). Mi meg ámulva hallgattuk a csodálatos dallamokat (ez a mi fő feladatunk), már amikor a hangmérnök úgy akarta (na igen, nem mindenki teljesítette rendesen a feladatát).

A fanatikusok nagy ovációval fogadták Pamela Moore-t, aki szintén mindent beleadott és mivel nem lett volna rentábilis az egy Suite Sister Mary nótáért ennyit utaznia a csapattal, ha már ott volt, vokálozott, és a többi Mindcrime nótában is elénekelte a megesett nővér szerepét. Igazi különlegességnek lehettünk tehát tanúi, mondjuk szerintem Pamela asszony, bár tisztességgel elénekelte a részeit, nem az a haj-de-nagy énekesnő, de a rajongók nagy része szereti és tiszteletbeli csapattagnak tekinti. Most már csak egy jó lemez kellene a Queensryche műhelyből, nem Warning 2, nem Operation 2, hanem egy színes, változatos, hangulatos, gyilkos énektémákkal teli, elejétől végéig izgalmas korong. Tudom, hogy képesek rá, de remélem ők is tudják ezt!

Nosztalgikus műsorral készült a Judas Priest is: világos, mivel is lehetett volna jobban megünnepelni ezt a sokat vitatott, de azért mindenki által üdvözölt reuniont, mint egy alapos best of-kiképzéssel? Aki tehát különlegességekre vágyott ezen az estén, annak nem nagyon termett fű a PeCsa körüli gyepen, de azt hiszem, igazi különlegesség-mániákusként elmondhatom, hogy soha nem tetszett még ennyire sablon best of-műsor. Egyszerűen ÁLLAT volt az első pillanattól az utolsóig! Kész, itt be is fejezhetném, mert minden, amit ezután írok, csak felesleges szószaporítás. Ha azonban egyszer már itt a sok-sok hely (hehe, nagy előnye az internetes újságírásnak, hogy nem kell szófosásunkat a megadott flekkszám miatt fékezni), akkor kiöntöm szívemet-lelkemet.

A Priest ugye alapcsapat, legalább annyira, mint a Black Sabbath, a Maiden, a Deep Purple stb., tehát olyan legenda, amit mindenképpen látnia kell minden metalosnak. Már az is óriási dolog volt, hogy két éve Ripperrel az élen megnézhettük őket (a reunion miatt még inkább szerencsésnek mondhatja magát, aki látta!), de hát az eredeti felállás az mégis csak az eredeti felállás. A júdások zenéje úttörő, kortalan, fantasztikus muzsika, a hard rock és a heavy metal sokszínűségének igazi eszenciája: egyik albumukat sem lehet összehasonlítani az előzővel vagy az utána következővel. Ahogy így a fejemben végiggondolom a lemezek címeit, bizony rá kell, jöjjek: mindegyik Halfordos alkotás zseniális, a Rocka Rollától egészen a Painkillerig. Lehetne aztán még fejtegetni, melyik miért és hogyan, de a lényeg az, hogy nagyon sok mindent ők találtak fel, amiért ma bandák százait imádjuk (az sem véletlen, ha Priest-találmánynak hiszünk egy-kettőt, ha nem is az): ikergitár, sikolyos vokalizálás, speed metal stb., talán még a vicces metal klipek létrejöttében is úttörő szerepük van (hehe, ajánlom mindenki figyelmébe az Electric Eye DVD-t).

Nem véletlen tehát, hogy nagyon tűkön ültem már a végtelenségig elhúzódni látszó átszerelés alatt, de amikor végre felcsendült a jól ismert intro, akkor megszűnt minden bosszúság és csak a metal maradt. Az Electric Eye-t Halford mester a magasban, egy helyben állva énekelte végig, majd a Metal Gods alatt bádogember mozgással lesétált és onnantól kezdve egyre oldottabbá vált a hangulat, néha ugyan még vissza-visszament vagy visszaliftezett a kétszintes színpad felső emeletére, ha az adott nótához az illett, meg hát a szólók alatt is többnyire kiment, valószínűleg tojássárgáját nyelni, mert amit a hangjával művelt, az egyszerűen elképesztő volt! Mintha nem telt volna el idestova 30 év az első Priest lemez megjelenése óta! Nyilvánvalóvá vált: nem trükköztek a Live Insurrection koncertlemezzel utólag a stúdióban, legalábbis az énekkel biztos nem, mert ugyanolyan hasítóan, kristálytisztán és elképesztő erővel süvöltötte a legendás sikolyokat Robi bá. Bár “hangpróbás” (meg persze hétpróbás) cimboráimmal ittas állapotban általában a legnehezebb Halford-sikolyokat is könnyedén vesszük, de azért mindig az eredeti a legjobb!

Ami a gitárospárt illeti, ők is kitettek magukért, ötletes, iskolateremtő szólóik nagyon szépen szóltak, Ian Hill pedig – valaki legalábbis ezt írta egy fórumban – mintha pár lépésre elmozdult volna a helyéről! Scott Travis dobolása persze iszonyú húzást adott az egésznek, noha egy 16 éves Junkies rajongó biztos “öregesnek” mondta volna a tempókat (bár én inkább az elefántcsorda súlyos cammogásához hasonlítanám mondjuk a Metal Gods-ot, a Rippert meg a Heading Out to the Highwayt). Azért a Painkiller hallatán valószínűleg meglepődött volna ez a képzeletbeli srác, ezt a nótát még mindig huszonéveseket megszégyenítő intenzitással nyomják az öregfiúk, na és az a dobintro! De nem tudok szavakat találni a Touch of Evil zsenialitására sem, de szíven ütött a Beyond the Realms of Death is, ez a két csodálatos, epikus mű jelentette talán az igazi csúcspontokat, na meg a Diamonds and Rust, ami annyira bevált az előző turnékon, hogy megmaradt akusztikus verzióban Halforddal is. Mondjuk én gondolatban már arra gyúrok, hogy a Robi által végigsüvöltött brutális új lemez turnéján azért elő-elővesznek majd Ripperes nótákat is, különös tekintettel a Bloodsuckersre, hehe! Ne feledjétek, hogy az Iron Maiden még mindig egy-nullra vezet, hiszen ők rendszeresen nyomnak Blaze-es dalokat a turnékon és sose ugyanazokat! Nem baj, akármi is történjék a jövőben: The Priest is BACK!!! (Ugyanakkor a fémszívem megszakad, mert nem láthatom a Bang Your Head!-en, hogy boldogul Ripper az Iced Earth élén, pedig a kör akkor zárulhatna be – remélem, az uniós Magyarországra már beengedik Schafferéket…)

Pálinkás Vince

Cradle Of Filth, Testament, Sear Bliss, Walls Of Jericho, Bridge To Solace
Budapest, Petőfi Csarnok - 2004. június 17.

Elöljáróban pedig szinte biztos voltam benne, hogy ez a nap lesz a leglátogatottabb. Nem is tudom talán a Cradle Of Filth az extrém zenék között betöltött státusza miatt gondoltam, vagy mert legtöbb ismerősöm erre a napra volt igazán ráizgulva. Én mondjuk a Testament miatt jöttem elsősorban, akiknek azért jóval kisebb a táboruk itthon, annak ellenére, hogy a thrash stílus szerintem legnagyobb csapata.

A belépésnél már gyanús volt, hogy még nem játszik a nyitó Bridge To Solace, meg, hogy hamar bejutok, és láthatom őket. Csalódtam saját érzékeimben, mert pár százan lézengtek a szabadtéri színpad előtt. Pedig amint belekezdtek a How Long Do We Have To Bear Our Fucking Crossesba, vagy akár a nagy sláger These Maps Are Written With Bloodba elkezdett fortyogni a színpad, és az első pár sor.

Egyre inkább úgy éreztem nekem is ugranom kell, nagyon hatott a lábakra/energiákra/érzelmekre Jakab Zoliék muzsikája. Szerintem a tavalyi év legjobb magyar albumát adták ki a srácok, nem véletlenül kerültek német kiadóhoz, és játszanak sokat Európa-szerte, bár ahogy Zoli is mondta: legtöbbször ennél a színpadnál kisebb klubokban. A Deathrace With Dimension 5-nál már nem bírtam magammal, ugráltam, mint tinédzserkoromban:). (Zárójelben írom, mert nem tartozik ide, de nagyon jó érzés volt, hogy Fellegi Ádám hatásaként személyesen is megemlítettek, meg hogy szinte szellemiség kezd kialakulni a bármilyen stílusban nyomuló, de alapvetően svéd metal hatásokkal rendelkező bandák között. Tapasztaltam ezt pár nappal később Mezőtúron is és itt is, ez nagyon jó érzés. Főleg ilyen emberkék álltak amúgy a színpad előtt, akik ezt a “Country of Sweden” dolgot magukba szívták már rendesen )

A jóval metalosabb új nótájuk szakított, valamint a Paper Bags And Plastic Cups Control/Delete refrénje ismét bebizonyította mekkora telitalálat bír lenni egy hörgős refrén ha jól van ritmizálva, kitalálva.
Jó kis buli volt, bár minden igyekezett a BTS ellen tenni: a kis számú nézősereg, a szembe sütő pörkölő nap, húrszakadás, gerjedő gitár. De ők ennek ellenére király bulit csináltak.

Utánuk haverjaik, az amerikai Walls Of Jericho lépett színpadra. Jakab Zoliék szervezték be őket, ami mindenképpen dicséretes, gondolom nem akarták a hazánkban ismert klubviszonyok közé kényszeríteni ezt a kint viszonylag jól ismert brutál metalcore bandát. Érdekességük, az énekes csaj Candace miatt sokan vonultak előrébb. Alakja tényleg dekoratív, de nem tudom, mit szólnának, ha egy ilyen kivarrt csajjal állítanék haza, hogy “Szia fater, ő lesz a feleségem” ehhh. Munkásságukat nem ismerem, de amit itt elővezették, az egy iszonyatos acsarkodó, rinocéroszbőr vastagságú gitársounddal, állat dobossal, valamint egy pörgő/hörgő szó szoros értelmében “frontnő”-vel megáldott inkább extrém metal, mint hardcore csapat volt. Ez az a zene, ami otthon talán monoton, az állandó stacatto riffelés, kevés hangnem miatt, de élőben légkalapács erővel aprít darabokra. Szétszedték a színpadot. Így ismeretlenül nem nagyon tudtak beindítani, de mindenképp érdekes flört volt.

Sajnos az ő fellépésükön tapasztaltam egy nagyon durva dolgot. Egy srác eléggé részeg állapotban eltalálta egy üres söröspohárral az énekes leányzót, aki erre begurult és visszadobta a poharat. Ez persze jó nagy taplóság a néző részéről, mert ugye akkor ne menjen az első sorba, ha nem tetszik a zene. De szerintem ezt a pohárvisszadobással abba kellett volna hagyni, azonban erre a remek és a toleranciájuk miatt nagyrabecsült hardcore szellemiség emberei, nem elég, hogy kivezetették az amúgy Felvidékről érkezett (kocsmai ismerkedés rulez, hehe) srácot, beszóltak neki, meg belekötöttek, de kint jól el is verték, és vérző szájjal tért vissza később. Szép dolog hírdetni, hogy HC “életformában” nincs helye előítéletnek, hátrányos megkülönböztetésnek, agressziónak, rasszizmusnak, good night white pride stb, de ha így bánnak el valakivel, aki valamit csinált csaprészegen akkor azzá váltak, akik ellen ideológiailag küzdenek. Kurvára nem volt szimpatikus, ahogy ott verték a mellüket, hogy ki tud megütni egy tök védtelen, nem éppen öntudatánál lévő embert. Már bocs. És ők látták el a backstage security szerepkört az egész fesztiválon…

Számomra Sear Bliss fellépése volt a nap mélypontja, így napsütésben, hangulattalanul, nem lehet ezt a muzsikát bírni türelemmel. Bár a szokásosnál jobban szóltak, most még a Pagan Winter demó számaiban sem éreztem azt az ellenállhatatlan magával ragadó erőt. Hazánk vezető atmoszférikus/black bandája csak sötétben bír működni szerintem.

Már tűkön ültem, hogy immáron 2 év alatt harmadszor láthassam minden idők egyik legnagyobb thrash csapatát a Testamentet (jaj máig s-sel mondom a nevüket pedig időközben többé-kevésbé megtanultam angolul, hehe). Tavaly igazából értettem, hogy a First Strike Still Deadly album kapcsán itt vannak Európában, és főleg az újrafelvétel alapját képező Legacy és The New Order lemezekről játszottak, de most nem tudtam, hogy így album előtt mit keresnek itt, és bíztam benne, hogy több lemezről válogatnak, valamint talán, hogy lesz egy új szösszenet. A fellépés előtt pár nappal kiderült, hogy csak egy gitárossal fognak fellépni ezen a koncerten, a Chuck Billy mellett egyetlen őstag Eric Peterson sérülése miatt. Paráztam, hogy az eddig sem túl csiszolt és kivehető élő soundjuk nem veszti-e el az erejét, vagy tűnik el az általában (az eddigi tapasztalatok alapján) kivehetetlen gitár a dob/bőg mélyei alatt. Nos ez nem lett így.

A meglehetősen Dimebag fazonú (na jó a haja kevesebb) és játékstílusú Mike Chlasciak (ex-Halford) gitáros, hangszerével egy személyben képviselt egy dörgő mozsárágyút. Azért kíváncsi lennék milyenek ketten Eric Petersonnal… szerintem valami atom-gitárduó van kialakulóban (csak maradna már ez a felállás). A kezdeti sound-hiányosságok hamar javultak és kezdetét vette a támadás. D.N.R., Low, Practice What You Preach, csak így lazán, aztán volt még Disciples Of The Watch, True Believer (az akusztikus gitárrészt Steve DiGiorgio vezette elő bőgőn!!!!), 3 Days In Darkness, Sins Of Omission, Electric Crown, The New Order. Chuck Billy hangja megint dörgött, mint egy elszabadult bölényé, Paul Bostaph pedig a lehető legjobb választás volt részükről, jaj csak maradna már ez a felállás!!! Chuck az Over The Wallnál színpadra invitálta az embereket, hogy aztán visszarepüljenek a tömegbe “a fal felett” de valami olyasmi alakult ki, mint a legutóbbi E-Klubbos Nevermore bulin, együtténeklés, headbangelés, színpadról lejönni nem akarás. Vicces volt látni a CasketGardenes Istit ott headbangelni kedvenc alaptempójára (tikatika)  (Bocs a hype-ért, hehe). Én még órákon át hallgattam volna a jobbnál jobb thrash himnuszokat. Iszonyat headbang kísérte a koncertet, szerintem semelyik másik fellépőnél nem volt ilyen beindulás, így nekem is ki kellett venni a részem ebből, szóval bocs, de pont a szürkeállományom azon részét ráztam ki az agyamból, ami a többi játszott számot tartalmazta . Számomra az SR legjobb koncertje volt ez!!! Hogy mindent legyaluljanak… nos ezért jártak Európában .

A nap headlinere a Cradle Of Filth volt. Az ő zenéjüket otthon nagyon szeretem hallgatni, akárki akármit mond, black metal-e vagy sem, azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy egy nagyon sötét atmoszférával rendelkező extrém metal bandáról van szó, akik istentelen hangulatot képesek előidézni zenéjükkel. Persze a külsőségek nem biztos, hogy mindenkinek bejönnek, de a korongok amiket letettek az asztalra, egészen az első “Principle Of Evil Made Flesh” lemeztől, az meghajlásra késztet mindenkit. Nekem legjobban egyébként a debüt, illetve a legutolsó multikiadós Damnation And A Day lemez tetszik. Élő fellépéseikről vegyes véleményeket hallottam, épp ezért vártam mit alkotnak majd itt, hogy én dönthessek.

Zenéjük sűrű, a korai lemezeken is néha masszává olvadt a sok szólam miatt, szóval fennállt a veszély, hogy az ismert hazai hangosítási viszonyok csak kását lesznek képesek kihozni az egészből. Én a keverő és a színpad között álltam félúton, és mondhatom: ott igencsak jól szólt a dolog, sokkal jobban, mint a norvég pálya- és vetélytárs Dimmu Borgir legutóbbi PeCsás koncertje.
Az utolsó korongot nyitó A Bruise Upon The Silent Moon introval majd a The Promise of Ever c. darabbal kezdtek aminek a végén a bartókosan elmebeteg és kakofón nagyzenakari rész (persze samplerről) igencsak odavágott (jó értelemben) a hangulatnak. Adrian Erlandsson ex-ATG/ex-The Haunted dobos félelmetes precizitással tolta a legdurvább grind részeket, is, ráadásul a pergő sem tűnt el, hanem atombombaszerű robajjal okádta az energiát. Félelmetes az ürge. Én a magam részéről (és az elfogultság miatt) nagyrészt őt figyeltem, valamint a soha nem nyugvó Danit, aki egyfajta “sátánista Elvisként” mozgott a színpadon. Sokan kritizálják emiatt, de nekem éppen ő volt az üde színfolt, tényleg szórakoztatóan bolond az arc. Legalább kitűnt így, hogy nem veszi olyan véresen komolyan magát, mint ahogy azt a rajongók többsége gondolja. Szimpatikus volt nagyon.

Igencsak jó volt a setlist: Forest Whispers My Name, A Gothic Romance, Funeral In Carpathia, Nocturnal Supremacy, The Twisted Nails Of Faith, Doberman Pharao, Cruelty Bought Thee Orchids, Her Ghost In The Fog. Tudom, hogy sok COF rajongó van, aki csak egyes lemezekre esküszik, de azt hiszem, itt mindenki kiélhette magát. A meglehetősen hosszú dalokban sok fogódzó van ugyan, de néha nekem is erőteljesen a vonat után kellett futnom, hogy melyik téma is jön, vagy mi is volt ez a váltás, talán ez volt így élőben az egyetlen negatívum. Elhangzott egy új tétel is, ami elég rövid futamidejével, és intenzív mivoltával, ritmikára összpontosuló felépítésével, kecsegtető jövőt ígér. Én már régóta hiányolok egy direktebb lemezt, úgy 40 percben a COF diszkográfiából. Lehet, hogy most ez fog következni?

Iszonyatosan jól játszottak, amúgy az egész show profi volt. A gitárosok épp annyit vállalnak, amit tudnak: ugyanúgy képesek zúzni, mint Iron Maidenes ikerdallamokat játszani, vagy akár egy technikásabb thrashesebb, death- vagy göteborg metalosabb témát előrántani. Ezeket magabiztosan hozzák, de nagy szólókra nem vállalkoznak, hogy maguk is az előadásra koncentrálhassanak. Pörgött is a banda rendesen a színpadon. Dani jól hozta a lemezen hallható sok hangszínt, de néha pontatlan volt egy-egy hörgésből sikolyba váltás stb. Persze ez senkit nem érdekelt, meg nem is vont el igazán a produkcióból. Átkötő szövegei, meg “mikrofon-fejhezveregetése” több, mint érdekesek voltak, néha viccesek, amit lehet, hogy a kő-COF rajongók vagy éppen ellenségek rosszalltak, de én tényleg jól szórakoztam.

Sokkal jobban tetszett az angol brigád, kő profi hozzáállása, mint a tavalyi Dimmu koncert. Nem tudom, ott valahogy azt éreztem, hogy jó-jó, de nem az igazi: unalomba fulladtak a hosszú nóták, Shagrath sehogy sem adta vissza azt, amit lemezen bevállalt, és nem is igazi frontember. Itt ennek a tökéletes ellentétjét hallhattam, és tényleg éjfekete atmoszféra bírt lenni néha. Megérdemelték a főzenekari pozíciót (amit nyilván az eladások alapján hoztak ki), igazán élvezetes este volt.

Éjjel a PeCsa melletti parkban az “okos” sofőrnek köszönhetően egy kisebb dombon még fennakadt Testamenték busza, le kellett szállniuk és az épp ott lébecolók (köztük én) segítségével, a bandával együtt próbáltuk segítni ki őket a kellemetlen szituból. Nagy élmény volt a szivarozó, szünet nélkül “fucking driver”-ozó Chuck Billyvel éjjel buszt tolni.  Amúgy sikertelenül próbálkoztunk, később egy vontatót kellet hívni…

Tóth "björn" Balázs

A mindig változó hosszúságú Summer Rocks fesztivál idén három naposra sikeredett, ráadásul mindhármon elég nagy neveket sikerült hozzánk csalogatni. Azon lehet keseregni, hogy kinek mi a változatos és mi fért volna még el a palettán, ez mindenkinek szuverén problémája, számomra az első két nap volt szívfájdító. Legalábbis azért, mert két nap két főre nem nagyon fért bele a családi kassza költségvetésébe (igen, lehet csodálkozni, nem ingyen jutunk be az égvilágon mindenhova, sőt, a hazai legnagyobb metalfesztiválra általában nem, bár vicces módon külföldre már szinte könnyebben megy az ilyesmi), szóval nagyjából a melyik kezünket vágjuk le effektus játszódott le a fejünkben. Hosszas tanakodás után maradt a Testamentes nap, a Judasból számunkra maradt egy interjú és Robiapu mackónadrágos látványa.

A Testament volt aznap a fő cél, így a három előzenekarról jól le is csúsztunk (főleg a Bridge To Solace-re lettünk volna kíváncsiak mondjuk, de majd inkább egy teljes önálló bulin...), már a Sear Bliss kezdett játszani, mikor odaértünk a kerítés elé. Ezután még úgy háromnegyed órán keresztül várakozhattam a fotóspasszra, tehát a Blissből így nem sokat láttunk, de az azért lejött, hogy nem az ő napjuk volt ez. Fényes nappal ez a zene nem igazán érvényesül, pontatlan hangszeres játékkel még úgy sem. Mondjuk ez a Sear Blissre általában érvényes, az már igaz.

Amin viszont erősen meglepődtem, az az, hogy milyen kevesen látogattak el a PeCsába aznap, főleg annak fényében, hogy előző nap meg szardíniásdobozként lehetett volna értékesíteni a PeCsa szabadterét. Igaz, tavaly a Szigeten fellépett a Testament, na de az a koncert azért elég balul sikerült a technikai malőrök miatt. Most meg pár nappal a pesti koncert előtt Eric Peterson törte el a lábát, így csak egy gitárossal érkeztek hozzánk, amitől tartottam is picit.

Nem kellett volna, mert rendkívül dinamikusan játszott Metal Mike (ex-Halford), aki akár Dimebag-imitátorként is felléphetett volna bárhol. A dobok mögött is történt némely változás, az ex-szléjerista Paul Bostaph a teljes jogú új tag, aki a szokásos koncertes pontatlanságát hozta (igenis vájtfülem van és pontatlan volt megint, mint a fene), ennek ellenére azt a dinamizmust amivel megüti a bőröket, na, azt tanítani kellene. Chuck Billy tavaly még erőtlenebbnek tűnt, talán csak a fáradtság miatt, talán még a kezeléseket nem heverte ki 100%-osan, most viszont igazi gigantikus indián sámánként mozogta/énekelte/üvöltötte végig a koncertet (ráadásul már ledobta a hajhosszító fonatait, végre visszanőtt emberi méretűre a haja). Élmény volt nézni, ez az, amire oly’ sok évet vártam ezt a Testamentet akartam látni! Volt itt múltidézés az első lemezekről (Practice What You Preach), mondjuk az én szívem a Low-nál dobbant nagyot, meg a zseniálisan agresszív D.N.R-nál és az Electric Crown-nál, ehh, de még folytathatnám, igazából minden dal tetszett - naná, mivel minden lemezüket szeretem, ez van.

Nem lehet eleget dicsérni Steve DiGiorgio-t, aki megint elképesztett tudásával, előadásával, ráadásul még mindig igazi metal-arc. Egy thrash koncert valahogy így az igazi, hogy mozog mindenki, repkednek a hajak (igen, tudom, ódivatú vagyok, de akkor is jól néz ki). Egyrészt nosztalgikus volt a buli számomra, másrészt meg nagyon is mai és friss. Jó ez.

A nap meglepetése volt, mikor Chuck Billy az Over The Wall c. opusznál felinvitálta a nézősereget a színpadra, aminek egyetlen bökkenője akadt: hogy a secusok nem igazán tudtak erről, így az elején igyekeztek visszatoloncolni mindenkit (kivételesen erről nem ők tehettek, hallottam, hogy mormogtak, hogy miért nem szóltak nekik erről, akkor nem mentek volna oda). Percek alatt nyüzsgő hangyabollyá vált a színpad, jómagam is feltornáztam magam néhány fotót elkattintani.

Fergeteges bulit adtak, klisé ide, klisé oda, minden thrasher sajnálhatja, aki kihagyta, ráadásul az év egyik legjobb koncertje volt számomra (sőt, az utóbbi évek egyik legjobbja), egyetlen bajom akadt: a műsor rövidsége!
Az új Testament lemez remélem, hogy minél hamarabb megjelenik, ha az új dalok is olyan erősek, mint amilyen ez a buli volt, akkor nem fog senki csalódni!
A

Testament alatt már kezdett sötétedni, a nap főbandáját így teljes színpadi fényben üdvözölhettük, a black metal primadonnája, Dani Filth és csapata a Cradle Of Filth lépett fel utoljára aznap.
Amúgy elég szórakoztató volt nézni napközben a nézősereget, volt, aki a nagymamija hetven éves, padláson őrzött tüllfüggönyét tekerte magára, sok Brünhildát is láttunk, némelyek Vlad Tepesként óhajtottak reinkarnálódni (és már érthető miért keres a Hammerben ennyi vámpír társat, aznap odagyűlt a fél vérszívó-társadalom, tehát vámpírok igenis léteznek, khm...), volt aki mészfehérre mázolta be tar koponyáját, csak a szemei köré mázolta a szokványos fekete karikákat. Itt eltűnődtünk jó sokan, hogy vajon a BKV járatain így riogatták a népeket vagy elhozták a teljes sminkkészletet, hogy megfelelő módon járulhassanak őszentsége elé? Mindenesetre érdekes volt megfigyelni, ahogy a nézősereg egyik fele masszívan kiröhögi a közönég másik felét.
Azt meg amúgy végképp nem értem, hogy sok tinédzser Cradle-rajongó, talpig a fent említett díszek valamelyikében miért a kerítésen kívül hangoztatta fennen, hogy mekkora rajongó, mivel két csipkemelltartó árából meglett volna a belépőjegy simán.

Erről ennyit, kezdődött a koncert, a mélynövésű, ám egóilag óriási Dani felvezényelte a zenekarát és jöttek a dalok. Tény, hogy szórakoztató volt a műsor, még azoknak is, akik nem szeretik a zenekart. Egész jók voltak a fények, a zenészek rendben teljesítettek, főleg a The Haunted ex-dobosa (régebben meg At The Gates) játszott remekül, a dominának öltözött, ámde Obelixnyi méretű vokalista hölgy a perverz férfiszíveket dobogtathatta meg, Dani meg tényleg igazi frontember. Tény, hogy a hangja élőben katasztrófa, ráadásul pontatlan is volt (mentségére mondom, hogy mikor fotóztam, a kontrollokból nem hallatszott semmi belőle, tehát valszeg ezért). Mókás volt, hogy két dal között minden (!) zenésznek háttal hátra kellett vonulnia, talán így kevésbé volt feltűnő, hogy milyen pici is a frontember. Azt mondjuk kevéssé értem miért kellett az átkötő szövegekben folyamatosan Báthory Erzsébetet emlegetnie, de hát a vérengző hölgynek külföldön nagyobb kultusza van, mint nálunk. A színpadi ruhák is az inkább vicces, mint félelmetes kategóriába tartoztak nálam, de hát szíve joga mindenkinek olyan fűzfánfütyülő bizbazt magára aggatnia, amit csak akar.

Valahogy a dalokkal úgy vagyok, hogy otthon olykor szórakoztatóak, jó kis kikapcsolódás, de mégsem marad meg utána semmi, így számcímek sem. A koncerttel is így voltam. Tetszett az adott riff, szóló maga a dal egésze vagy bármi, de miután belekezdtek a következő számba, már gőzöm nem volt, mit játszottak két perccel azelőtt. A Testament után azért jó kis levezetés volt, nem is hiányzott más.
Ennyi volt az idei Summer Rocks számomra, félő, hogy jövőre már nem lesz hol megrendezni, lévén már állítólag megvan a PeCsa helyére épülő szálloda terve...

Valentin Szilvia

Twisted Sister, Dirty Dance, Hollywood Rose, Kalapács
Budapest, Petőfi Csarnok - 2004. június 18.

Már a reggeli ébredésnél érezhetően jelen volt az “utsó nap a jóból” feeling, szóval nem csodálkoztam, hogy amikor kiértünk a kezdési időpontra a koncerthelyszínre, csak lézengtek az emberek. Nem tudom anyagilag, hogy jött be az idei Summer Rocks, de a középső és utolsó nap mindenképp gyengébb látogatottságúnak tűnt, gyanítom negatív a mérleg. Sajnos a Twisted Sister napján ez nagyon szembetűnő és lelombozó volt…

A kiírással ellentétben nem a Hollywood Rose kezdett, hanem Kalapácsék, akik nyilván a Vekeri-tóra siettek tova. Sajnos az előző lemez óta Kalácsék túlontúl rámentek a “bűnöm a rock”-szerű hozzáállásra, ami számomra negatívum, mert eléggé múltba kacsingatás, mellveregetés, hatásvadászat. Ettől persze a banda még kő profi, főleg a Weisz/Sárközi gitárduó állat, de nagyon, nem is bírtam róluk levenni a szemem. Megidéztek pár Pokolgép klasszikust, de a Jel 30 ember előtt, akikből olyan 15 aktív, elég kiábrándító látvány volt. Mentségükre legyen mondva, hogy mindent megtettek, hogy a kisszámú néző kedvére tegyenek, próbálták felkorbácsolni a lapos hangulatot, még Molics “nemkicsi” Zsolt is megjelent a színpadon, hogy leénekelje Kalapácsot egy másodperc alatt.  Mondjuk én az ilyen “Vannak itt még rokkerek? Höjjj!!!!” és ehhez hasonló hőbörgéseket így 2004-ben nem nagyon firtatnám, pláne nem 30-40 ember előtt.

A Hollywood Rose Guns N’ Roses tribute bandát, pár héttel az SR előtt egy klubban már lefigyeltem és lenyűgöztek. Klubbulin, viszonylag nagy hangerőn, egy cseppet modernebb megszólalásban tálalva, nagyot ütnek a régi slágerek, de itt most valahogy nem győztek meg maximálisan. Talán a nap, talán a fagyos fogadtatás, a nagy színpad, a távolság tette, de most nem ült a produkció. Megjelenésben egyedül az énekes srác próbál Axlre hajazni, a többiek nem utánozzák a régi tagokat ilyen téren, de szerintem ő is inkább a Mötley Crüe frontember Vince Neil és a Poison énekes keverékeként írható le mind hangban (ami amúgy sem túl magabiztos), mind megjelenésben. Mozgása sem olyan dinamikus, kicsit fásultnak tűntek Axl-imitációi, szerintem egyértelműen a banda gyenge pontja.

A zenekar azonban nagyon jól hozta a témákat, főleg “Slash”, aki szinte egy az egyben gitározta el az isteni témákat. A számválasztás is megfelelően slágeres: It’s So Easy, Welcome To The Jungle, Mr. Brownstone, Paradise City, Civil War, Don’t Cry, Patience, Sweet Child O’Mine, My Michelle, szóval minden, ami hangulatidézéshez kell. (Én mondjuk, ha már Guns, jobban beleásnék és egy Right Next Door To Hell, Perfect Crime, Back Of Bitch, Get In The Ring, Shotgun Blues, Reckless Life, Don’t Damn Me, esetleg Coma jellegű klasszikust is elővennék. Bár akkor biztos nem hívnának minden héten a Wigwamba játszani .)

Mindegy a népnek ez kell, és tényleg reményteljes koncertbanda, szívesen megnézném őket akármikor. Végül is jó kis bulit nyomtak és illettek volna erre a napra, ha tényleg már ezen a korai órán kialakul az a rokkenroll cirkusz, amit a szervezők vártak, de sajna a PeCsa szabadtéren még mindig csak lézengtek az unott arcú emberek. (Ui: a Hollywood Rose név nem védett véletlenül? Csak, mert ez volt a Guns elődjének is a neve...)

Az utolsó magyar fellépő ezen a napon a Dirty Dance volt, ahol jelentős átalakulások mentek végbe, Weisz Kicsi, és Ördögh Csipa leléptek, előrejött a dobos énekelni (maximálisan jól látta el a frontemberi szerepet), a dobos és a gitáros így új. Ez utóbbi pótlására Jung Norbi személyében találták meg a megfelelő embert. Ők is egy jófajta klubbanda, de múlttal, saját slágerekkel. Régi Dance számokat hallhattunk, visszanyúltak egészen a Love Commando (!) lemezig, amit bakeliten őrzök otthon máig. De felhangzottak az “Ördög vagy angyal” lemez számai közül is a slágerek…Shake Down, Legyen szombat és persze a kortalan “Ne fiam ne” minden házibulik kedvenc dala. Persze előadtak pár lemezes Dirty Dance nótát, egy Máté Péter feldolgozást, és ha jól hallottam volt The Cult blokk is (ezt pont távolabbról hallottam egyéb okok miatt, így nem vagyok biztos benne). Rajtuk már kezdett gyűlni a nép, véleményem szerint elég jó hangulat alakult ki, de még mindig csak egy cseppet adtak abból az örömzene tengerből, amit ezután a nyakunkba öntött a világ egyik legnagyobb Rock N’ Fucking Roll bandája…

…mert hát, én ugyan elöljáróban nem gondoltam volna, de tényleg az egyik legnagyobb show, amit valaha láttam a Twisted Fuckin’ Sister koncertje volt. Kicsit ismerkedtem a lemezeikkel a koncert előtt, de nem mélyültem el bennük túlságosan, mert azt a tipikus ’80-as évekbeli stadionrockot véltem benne felfedezni, ami akkor menő volt, de aztán elmosta az ár. Valahogy szerintem, nem jön át lemezen, az az extra vadság, ami itt élőben jellemezte őket. Alattuk megsokszorozódott a nézőszám, egész kellemesen sokan lettek. Még nevetgéltünk ekkor, hogy itt mindenki csak a We’re Not Gonna Take It miatt jött el, de aztán ahogy belecsaptak a húrokba, tátva maradt a szám. Mert iszonyatos pozitív energia, pörgés, mozgás áramlott a színpadról, az egész délután bágyadt közönség szinte azonnal ráhangolódott a bandára, akik - nem tudom, hogy poénból vagy nem, de gyanítom igen - nagyon rokksztárra vették a figurát: rugdalták a roadokat, nekik dobták a hangszereket, megkergették őket. Igazán vicces látvány volt, gyanakszom, hogy volt azért valami alapja a dolognak (de a végén a bőgős Animal már tuti, hogy csak szórakozott), mert lassan kitisztult a sound és erőteljesen, tisztán szólt a motyó. Arra is rájöttem, hogy nem csak négy Twisted számot ismertem régről, hanem sokat, csak nem tudtam hogy TS.
Volt I Wanna Rock, We’re Not Gonna Take It (nem hittem el, de itt csak egy volt a sok sláger közül, annyiban emelkedett ki, hogy többen énekelték), Fire Still Burns, Under The Blade, I Belive In Rock and Roll, Stay Hungry, S.M.F., a gyönyörű lírai The Price, a remek vörös megvilágítással még ördögibbé tett Burn In Hell (aki nem ismerte eddig az eredetit rájöhetett, hogy Dimmuék csak elvettek a szám hangulatból, mintsem hozzátettek volna).

Az 50 körüli Dee Snider fantasztikus frontember és énekes. Egyedi és értelmes átkötőszövegekkel vezényelte le a műsort. Megtudhattuk, hogy a nagymamája Erdélyből származik, és hogy húsz évet várt arra (mint ahogy mi is) hogy kimondja az amúgy nagyon gyenge “Hungary, Stay Hungry” dumát.  Valakit megkért a közönségből, hogy mondja már be az értetlen tömegnek mit kellene tennie.  Mert ugye arra a szövegre, hogy “csak az tegye fel a kezét, aki ért angolul” ugyanúgy mindenki feltette a kezét, mint az ellenkezőjére. Nem feledkezett meg senkiről, így magasba emelte a koncert miatt Budapestig elzarándokolt szerb rajongók zászlóját, lefilmezett egy kamerázó srácot elkérve a felvevőt (mekkora emlék lesz majd az!!!). Emellett úgy pörgött, mint semmilyen általam eddigi életemben látott frontember. Rohangált, hol itt jelent meg hol ott, szarrá rázta rőzséjét (sokat vitatkoztunk rajta, de szerintem az övé nem paróka volt, ellentétben a gitárosokéval), és mindemellett hibátlanul énekelt.

Mellette még Jay Jay French gitáros és az ultrabrutál kamionsofőr kinézetű, hangszerét ököllel püfölő bőgős Mark “Animal” Mendoza mozgott sokat. Az eredeti felállású TS-t láthattuk amúgy, ezt többször ki is hangsúlyoztak. Zenészként külön-külön lehet nem nagy számok, de mint zenekar, egységes egész és nagyon is bombabiztosnak tűnt a dolog. A dobos AJ Pero nagyon magabiztos volt hangszerén, nekem nagyon tetszett, erőteljes, feszes, ötletes játéka (különösen a Fire Still Burns-ben). Bejött a dobszóló is, pedig általában nem szeretem az ilyen szólókat, de mivel ebbe is bevonták a közönséget, ez itt nagyon ült. Mivel a mindenki által ismert megasláger már a koncert közepe táján felhangzott, nem tudtam, mivel lehet überelni a hangulatot: az S.M.F. közönség-énekeltetésével mindenképpen sikerült.

Mivel ehhez fogható rock n’ roll showt még nem láttam, nekem életre szóló élményt jelentett a koncert, és nem csak én nyilatkoztam így. Mivel lekéstük az utolsó földalattit, gyalogoltunk picit a szállásig, ezalatt folyamatosan azt emlegették a kolbászoló rokkerek, hogy mekkora volt már ez a koncert, többen életük legnagyobb koncertjének kiáltották ki, pedig előtte nem is hallgattak TS-t.
Szóval felejthetetlen este volt jól. És felejthetetlen 3 nap…

Tóth "björn" Balázs

A harmadik nap se semmi főbandát kínált a jószerencse a hagyományos metal muzsikák híveinek: Dee Snider talán a legnagyobb frontember, akit valaha a hátán hordott a Föld, a Twisted Sister pedig minden kétséget kizáróan “A” legnagyobb party metal banda! Úgy nyomják a rock’n’rollt, ahogy senki más, persze mielőtt ezt a magyar közönség is megtapasztalhatta volna, mások is megpróbálkoztak ezzel, nézzük milyen sikerrel.

Sajnos, a Kalapácsról sikerült lemaradni, amit sajnálok, mert egy fia új számot nem hallottam még a csapattól és azt sem mondhatnám, hogy túl gyakran találkozunk. Na mindegy, nem hiszem hogy kora délután; kevés, alapvetően más műfajt kedvelő ember előtt életük legjobb koncertjüket adták volna… Nem is értettem, mért cseréltek helyett a Hollywood Rose-zal, de gondolom, ennek pont az lehetett az oka, hogy valakik szerint a Guns N’Roses tribute banda bemelegítőnek sokkal jobban illik a Sniderék és a Dirty Dance elé, mint a riffes “KGST”-metal (elloptam ugyan egy indexes fórumozó kolléga által levédett terminust, de annyira tetszik, hogy muszáj használnom). Mindegy, Rózsáékat már sikerült elcsípni és mivel rendszeresen látogatjuk Orczy kertes koncertjeiket (azt a kettőt, ami ezen sorok írásának pillanatáig volt, hehe), nem volt ismeretlen a banda: van még bennük egy kis bájos amatőr feeling, néha kissé mellémegy az ének, és a Mama Kin sem egy annyira jó szám, hogy mindig nyomni kéne (főleg hogy Aerosmith nóta, ha jól tudom – minek feldolgozni a feldolgozást???); de idővel eljuthat egy magasabb szintre is a zenekar, oda, ahol a magyar tribute bandák élvonala tanyázik. Már most is korrektül szólnak meg a kezük alatt a klasszikusok, az énekes pedig nemcsak Axlt, de Bret Michaelst és Vince Neilt is megidézi fazonilag akarva vagy akaratlanul, úgyhogy a borongós idő ellenére ott volt az LA-feeling!

Erre még a Dirty Dance is rátett egy lapáttal, nyomtak egy jó kis rock’n’roll bulit és rendkívül kellemes meglepetéssel szolgáltak! Egyrészt az erőteljes programmal (a megszokott régi Dance és újabb keletű saját szerzeményekkel, melyek közül a Befostam címűt sürgősen ki kellene iktatni a programból, mert nagyon gáz!), másrészt az új énekessel, aki Csipát hivatott pótolni. Először csak néztünk, hogy “ki ez a diszkós pózer?”, de amikor kieresztette a srác a hangját, rögtön meggyőzött: Csipáénál kicsit reszelősebb, nyersebb, rekesztős, nagy terjedelmű orgánum, még a két Cult nótát (Wild Flower, Lil’ Devil) is úgy énekelte, hogy ihaj! Jó, hogy vannak még ilyen torkok itthon, ha már az eredeti Dance énekesek úgy elkallódtak. Azt pedig hadd ne kelljen külön ecsetelnem, mennyire zseniális a Máté Péter feldolgozás...

Dee Snidert és a Twisted Sistert én a magam részéről nem vártam annyira, mint a Priestet, hiszen tavaly ugye láttuk őket Németországban, de azért felment a vérnyomásom nekem is, amikor megszólalt az introként szolgáló AC/DC klasszikus! Aztán megint úgy berobbantak a What you Don’t Know (Sure Can Hurt You) himnusszal (mekkora egy állat nóta!!!), hogy a hangerőtől bizony azon nyomban lerepültek a parókáink! Elő is került a léggitár, oszt nyomtuk végig a valamivel több, mint másfél órás műsort: mindössze a Ride to Live (Live to Ride)-dal rövidült le a tavalyi műsor, de ugyanolyan sodró lendületű volt az előadás. Sajnos a bőgővel szinte folyamatosan technikai problémák akad, látszott is Mark Mendoza-n, hogy nagyon pipa! Nem irigylem a technikusokat, vajon mit kaphattak a koncert után a feldühödött Animaltól? Mindenesetre a jó Mark színpadi munkájának csak jót tett az incidens, még állatabbul ütötte azt a szerencsétlen négyhúrost (METAAAL!!!)…

A többiek sem változtak sokat tavaly óta, maradt a dobszóló a Burn in Hell közben, maradt a szőke gitáros (már megint nem jut eszembe a neve!) szózata a rajongói lojalitásról, maradtak Dee arcbamászó konferanszai; mindenképpen újdonságnak számított azonban, hogy nem egy óriásszínpad misztikus messzeségében, hanem közvetlen közelről láthattuk ezeket a vén huligánokat, ez pedig óriási élmény volt! Kissé mondjuk felhúztam a szemöldököm, amikor Dee valami olyasmit magyarázott, hogy akik értenek angolul, mondják el a többieknek, hogy ő miről karattyol, hát mit képzel ez, hol van, a Balkánon? - gondoltam magamban kissé megsértődve, barátaim azonban felvilágosítottak, hogy a kelet-európai rajongók egyáltalán nem állnak annyira a helyzet magaslatán, már ami az angol nyelvet illeti. Persze a balkáni feelinget a színpadra feldobott Twisted Sister Serbia feliratú zászló is elősegítette, ami végképp megzavarhatta Dee-t, hehe! Most aztán törheti (amerikai) fejét szegény, hogy pontosan hol is járt! Nem baj Dee, mi szeretünk, lényeg, hogy ne Bukarestről mesélj otthon a családnak (bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem azt teszi éppen)!

Egy szó, mint száz, jó kis fesztivált kaptunk az idén is, a mérleg pedig igen kedvező: láttam az év koncertjét (Priest), egy igazi különlegességnek számító művészi perfomanszot (Queensryche) és a kétoldalas Twisted Sister DVD javára is egészen biztosan lenyúlok majd a kosztpénzből. Még a Europe van hátra, aztán részemről be is fejeződött az idei rocknyár – mi kellhet ennél több?..

Pálinkás Vince

További fotók:
Cradle Of Filth
Testament