Shock!

Negyven évvel ezelőtt, 1976. március 23-án jelent meg a birminghami Judas Priest második nagylemeze. A kezdeti évek hosszas hányattatásai után végre szerződéshez jutott zenekar első albuma, a Rocka Rolla nem sikerült éppen klasszikus értékűre, de ezt jelentős mértékben rajtuk kívül álló tényezők okozták. A Sad Wings Of Destinyn már maradéktalanul megvalósíthatták elképzeléseiket, és mindez elképesztő minőségi ugrást eredményezett. A Victim Of Changest, a The Rippert, a Tyrantet vagy a Genocide-ot is rejtő album a mai napig a Priest-stílus alapkövének számít, és maga a zenekar is karrierje egyik, ha nem a legjobb lemezeként tekint rá. Egyben ez a lemez jelentette a '80-as évek heavy metaljának elsődleges megalapozását is.

A Judas Priest kezdeti időszaka meglehetősen hosszúra nyúlt, és érdemes megkülönböztetni az ezen a néven 1969-ben elstartolt csapatot a tényleges Priesttől, utóbbi ugyanis eredetileg egy másik zenekar volt, amely énekesével együtt a nevet is elcsaklizta a másiktól. Ezt a formációt Ian Hill basszusgitáros alapította gyermekkori barátjával, Ken „K.K." Downing gitárossal: „Kennel és egy John Ellis nevű dobos sráccal hoztuk össze a zenekart, amiből aztán később kifejlődött a Judas Priest, de akkor még Freight volt a nevünk. A végleges elnevezést már az első igazi énekesünk, Al Atkins hozta el a korábbi zenekarából, amikor csatlakozott hozzánk, így lettünk Freightből Judas Priest."

A zenekar ebben a négyes felállásban koncertezett Anglia klubjaiban a következő években, javarészt teljesen eredménytelenül: noha Birmingham környékén aránylag jó nevet szereztek maguknak, a kiadókat nem érdekelte a csapat, amelynek zenéje a kezdeti bluesos irány után fokozatosan lett egyre súlyosabb, hardrockosabb az olyan nagy példaképek nyomán, mint a Black Sabbath és a Led Zeppelin. Ez az érdektelenség ugyanakkor a végén már az ellehetetlenülés rémével fenyegetett: Ellis mindössze néhány hónap után belefáradt az eredménytelenségbe, és helyét először Alan Moore, majd Chris „Congo" Campbell vette át. Atkins egészen 1973-ig kitartott, ám ekkor neki is meg kellett húznia a cezúrát: „Egyedül én voltam házas a zenekarban, és lemezszerződés, illetve a szükséges anyagi háttér nélkül egyszerűen nem tudtam gondoskodni a gyermekemről, így döntést kellett hoznom. Levágattam a hajamat, és elmentem dolgozni kilenctől ötig."

Mivel Atkinsszel egyetemben Campbell is távozott, Hill és Downing hirtelen ott állt a semmi közepén, zenekar nélkül, de nem akarták veszni hagyni az eddig a bandába ölt munkát. Először új énekesüket, Rob Halfordot sikerült megtalálniuk 1973 derekán, aki érdekes módon magánéleti szálak révén került kapcsolatba a párossal, Ian ugyanis akkoriban épp az énekes nővérével, Sue-val járt: „Később össze is házasodtunk, majd elváltunk, de ma is jóbarátok vagyunk. A dolog nagyon egyszerűen ment: Atkinsnek mennie kellett, így Sue felvetette, hogy ki kellene próbálnunk az öccsét. Kennel nem volt vesztenivalónk, és a többi már történelem, ahogy mondani szokás. Robot először akkor hallottuk, amikor ráénekelt a rádióból szóló Ella Fitzgerald-nótára: rányomatott egy felső szólamot, mi meg nem hittünk a fülünknek. Ezek után nem lehetett kérdéses, hogy ő kapja meg az énekesi pozíciót. Rob akkoriban egy Hiroshima nevű csapatban játszott, és onnan hozta magával a dobosukat, John Hinchet is."

Az 1951-es születésű Halford valóban kivételes adottságok birtokosa volt, és korábban hasonlóan eredménytelen karriert futott be, mint Hill és Downing: mindenféle zenekarokban énekelt Birmingham klubjaiban, napközben pedig egy pornómoziban dolgozott: „Csupa olyan zenekarban énekeltem, amiknek a mai napig imádom a nevét: Lord Lucifer, Hiroshima, Abraxas, meg ilyenek... Amikor ott állsz egy helyiségben egy csapat fickóval, a cuccotok előtt, és közösen zajt csaptok, minden roppant természetes módon alakul, és semmi nem hat rá kívülről. Ha valaki a kezedbe nyom egy mikrofont, és hirtelen mindenki másnál hangosabb leszel, akármi megtörténhet. Ez már a karaokézásnál is látszik: ha valaki megkapja a mikrofont, megváltozik tőle. Nem tudom megmagyarázni ezt, de így van: valami történik. És amikor tényleg elkezdesz belesikítani a mikrofonba, és hallod, mi jön vissza a hangfalakból felerősítve, az nemcsak rendkívül izgalmas, hanem inspiráló is egyben. Mit próbálhatok ki legközelebb? Mivel kísérletezhetek most? Én is így tanultam meg énekelni: hallgattam Janis Joplint, Robert Plantet, ahogy nyomja az igazi bluest, és megtanultam, hogyan kell szárnyalni, elsöprőnek lenni, magasra menni. Ugyanígy ennek során derült ki számomra, hogy képes vagyok a hangommal több oktávot átfogni, és különböző módokon is énekelni: egyrészt kalandoztam ide-oda, másrészt természetes módon hatottak rám ezek a csodálatos énekesek." Rob sorsa ugyanakkor mégsem Joplin hatására dőlt el véglegesen: „Számomra egyértelműen a Black Sabbathtal kezdődött el minden otthon, Birminghamben, amikor először hallottam, ahogy Tony Iommi megpengeti azokat a súlyos akkordokat. Ott dőlt el örökre a sorsom. Korábban mi is amolyan bluesos zenéket hallgattunk, de igazából ez volt az a hangzás, amire szükségünk volt. Nem tudtuk, hogy létezik, csak akkor lett tiszta minden, amikor megszólalt a Black Sabbath. Sorsdöntő pillanat volt."

A zenekar ebben a formában még morózusabb, még súlyosabb hangzásvilág irányába fordult, hiszen Halford adottságai kitágították a lehetőségeiket, és végül csodák csodájára sikerült szerződést is kapniuk a Gull kiadónál. Ekkorra azonban annyira mások lettek az elképzeléseik, hogy már nem érezték teljesnek a felállást négyesben, így a következő építőkő egy második gitáros lett Glenn Tipton személyében, közvetlenül a debütáló album felvételi munkálatainak megkezdése előtt, 1974 tavaszán. Noha Tipton többre vitte előző bandáival, mint a Priest tagjai, pályájuk e korai szakasza kísértetiesen hasonlított: „Tervezőként dolgoztam egy gyárban, és nagyon untam. 19 éves koromban kezdtem dalokat írni egy zenekarban, akikkel néhány váltás után The Flying Hat Band néven futottunk, és amikor elég nótánk gyűlt össze, munka után mentünk koncertezni. Általában annyi pénzt sem kerestünk vele, hogy egy zacskó chipset vásároljunk, de hát ilyen az élet. Aztán egy európai turnén a Deep Purple-nek is nyitottunk 1974 elején, amikor Glenn Hughes is ott játszott a zenekarban. De ez alapvetően még egy rock'n'roll-banda volt velem, Carl Palmer tesójával, Steve-vel, meg egy Mars Cowley nevű régi cimborámmal, aki Pat Travesszel is játszott. Trióban nyomtuk, én voltam az egyetlen gitáros, amit ma már nekem is nehezemre esik elhinni... Ijesztő élmény volt a Purple-turné, de aztán utána menedzsmentproblémáink támadtak, és a Judas Priest ekkor keresett meg, hogy csatlakozzak hozzájuk."

Glenn belépésével a zenekar előtt hirtelen beláthatatlan távlatok nyíltak. Nyilvánvaló volt, hogy Tipton és Downing minden szempontból kiegészíti egymást, és végre a korábban kényszerből elvetett grandiózus hangszerelési ötleteket is megvalósíthatták. Olyannyira, hogy mai fejjel maga az első énekes, Al Atkins is elismeri: a tagcserék nélkül a zenekar sosem abszolválhatta volna ezt a minőségi ugrást: „Sajnáltam, hogy ott kellett hagynom őket, de őszintén örültem neki, amikor végre megkapták az áhított szerződésüket, mert nagyon megérdemelték. Rob kétségtelenül új szintre juttatta a zenekart a magasaival, Glenn érkezése pedig a gitárfronton fejlesztett rajtuk hatalmasat. Ráadásul mindketten dalszerzők is voltak, tehát magán a zenén is jelentős nyomokat hagytak, méghozzá nagyon is jó irányba vitték a folyamatokat. Ha maradok, bizonyára minden másképp alakul. Akkor talán jobban hasonlított volna az irány az AC/DC-re. De hát az sem rossz, nem igaz?"

Mindez persze korántsem jelentett azonnali utat a sikerhez: a Gull kiadó maga is anyagi gondokkal küzdött, és a zenekar még a kor viszonyai között is aprópénzből, kétezer fontból rögzítette első nagylemezét, amely 1974 szeptemberében jelent meg Rocka Rolla címmel, javarészt a korai, még Atkinsszel írt dalokkal. Érdekesség, hogy a csapat eredetileg nem ezt akarta, viszont producerük, Rodger Bain – akivel a Black Sabbathnak is sok baja volt az első három album idején – egyszerűen nem érezte át az ekkor már meglévő karcosabb, összetettebb dalokat, és az ő merev ellenkezése miatt a banda végül elsősorban a direktebb, szimplább, mai fejjel ősrockosabb hatású darabokat vette fel az anyagra. Ian: „Nagyon szürreális volt annyi év pubos-klubos koncertezése után hirtelen megkapni az esélyt egy lemez elkészítésére. A Rocka Rolla produkciós szempontból biztosan lehetett volna jobb is, de azok a dalok tényleg a korai, nagyon korai Judas Priestet mutatták. A zenének már akkor is volt karaktere, és ma is úgy gondolom, hogy szerepelt azon a lemezen pár nagyon jó nóta, én a mai napig szívesen felteszem a lemezt, és jó érzésekkel idézem vissza azt a korszakot. De marha kevés pénzünk volt: tény, hogy egy londoni stúdióban dolgozhattunk, viszont mint a kisbuszunkban aludtunk, mert szállodára már nem telt, a kiadó pedig nem volt hajlandó állni efféle költségeket. Szóval nem ment könnyen, de elkötelezettek voltunk."

A Rocka Rolla mai fejjel tulajdonképpen nem rossz album, de mindenképpen kiforratlan és embrionális állapotban mutatja a későbbi Priest-soundot: a zakatolós, vérbeli ősmetal címadó téma mellett szereplő lassú Dying To Meet You vagy a Never Satisfied már jelezték, hogy valami készülődik a zenekar műhelyében, de itt még korántsem pörgött teljes fordulatszámon a motor. A lemez ezen túlmenően semmiféle hullámokat nem kavart maga körül: megjelenése idején mindössze néhány ezer példány ment el belőle Nagy-Britanniában, így a zenekar csalódottan fogott neki a folytatás előkészületeinek. Az ugyanakkor a felvételek során vált nyilvánvalóvá, hogy John Hinch kevés lesz a Bain által kiszórt újabb dalokhoz a stúdióban, így megváltak tőle, és visszahívták a jóval képzettebb Alan Moore-t. A zenekar tagjainak helyzete ekkoriban minden volt, csak éppen rózsás nem: bizonyos időszakokban konkrétan éheztek, és a szintén anyagi nehézségekkel küzdő Gull még azt is megtagadta tőlük, hogy legalább heti ötven font fix fizetést juttasson nekik. Így aztán alkalmi munkákból tartották fent magukat: Hill egy fuvarozó cégnél sofőrködött, Downing elment egy gyárba, Tipton pedig kertészkedett. A zene azonban hétről hétre egyre jobb és karakteresebb lett, így semmi sem tántoríthatta el őket a céljaiktól. Hírük azonban folyamatosan terjedt, főleg, miután 1975 nyarán felléptek a Reading Fesztiválon. Halford: „Ez volt az első kiemelt esemény, ahol szembesült a zenekarral a nemzetközi sajtó, mi pedig megmutathattuk az embereknek, hogy a jövőben mindenképpen érdemes figyelni ránk. Mindenképpen nagyszerű bemutatkozási lehetőséget jelentett ez a fellépés, és abból a szempontból is roppant hasznos volt, hogy aki Amerikába vagy Japánba ment haza a fesztivál után, az is vitte magával a zenekar hírét."

A második lemez munkálatai 1975 novemberében indultak meg Walesben, Jeffery Calvert és Gereint Hughes (művésznevén Max West) producerkedése mellett, de hangmérnökként ekkor már részt vett a munkában Chris Tsangarides is, aki a későbbiekben ugyebár komoly szerepet játszott a Priest pályafutásnak más pontjain. Jelentős mértékben neki köszönhetően sikerült hangzásban is kidomborítani mindazt, amit a Rocka Rollán még nem sikerült, de a csapat egyébként a producerpárosról is csak jókat mondott, noha nekik nem volt sok fogalmuk a kemény rockzenéről: a Gull azért ültette őket Halfordék nyakára, mert abban az évben saját popcsapatuk, a Typically Trophical élén sikerült leszállítaniuk egy Barbados című listavezető slágert, és a kiadó végre keresett valami pénzt is általuk az ínséges idők után. Nem mintha a Judas Priest ebből sok hasznot látott volna: a második album ugyanúgy kétezer fontból készült el, mint a Rocka Rolla, és a tagok mindössze napi egyszeri étkezést engedhettek meg maguknak a munkálatok során. Ugyanakkor áldoztak arra, ami tényleg fontosnak bizonyult: Patrick Woodroffe frontborítója például még a korszak ikonikus tokjai között is figyelemfelkeltőnek számított a végül 1976. március 23-án megjelent lemezen (nem mellesleg a klasszikus embléma is ezen szerepelt először, az angyal nyakában).

Nehéz pontosan érzékeltetni, mitől is annyira más, annyira fontos a Sad Wings Of Destiny a korszak többi albumához képest – egy gyakran idézgetett mondás szerint a Black Sabbath alkotta meg a heavy metalt, amit aztán a Judas Priest kovácsolt tovább ezzel a lemezzel. És ugyan minden efféle megállapítás sarkított, a dolog ebben a formában egyáltalán nem hülyeség: kétségtelen, hogy a banda még egyes nyilvánvaló hatások mellett is teljesen saját utakat járt, és ez ezen az albumon válhatott elsőként nyilvánvalóvá bárki számára. Mindezt a zenekar is pontosan tudta, méghozzá azonnal. Halford: „A Sad Wings Of Destinynek visszatekintve volt valamiféle koncepciója, de amikor elkezdtük rajta a munkát, igazság szerint elsősorban mégis egy hagyományos rocklemez megközelítésével dolgoztunk. Miután azonban befejeztük, egyből éreztük, hogy van benne valami egységes, az egészet átjáró hangulat." Downing: „Egyetlen oka van annak, hogy a Sad Wings Of Destiny úgy szólt, ahogy: mert így játszottuk fel. Pontosan persze még akkoriban sem tudtuk, mit csinálunk, szóval megpróbáltunk összehozni valamit – hát, ezt sikerült." Hill: „Szerintem mindnyájan erősnek és jónak tartottuk az első lemezre írt dalokat, de egyszerűen nem megfelelő módon vettük fel őket. Mi még kicsit naivak voltunk, a producer és a hangmérnök pedig valami teljesen mást akart kihozni a dologból, mint a zenekar. Ez a helyzet sokkal jobb lett a második lemezre, amely végül százszor jobban sikerült az elsőnél produkciós szempontból, és az is hallatszik rajta, hogy sokkal inkább kézben tartottuk a folyamatokat a munka során."

Minderre már a nyitó Victim Of Changes is tökéletes példa, amely eredetileg két korai darab összeolvasztásából született: a dal vezérfonalát és riffjeit egy 1972-es, Whisky Woman című szerzeményből emelték át, amit még Atkinsszel fejeztek be annak idején, ám a Halford által hozott Red Light Ladyből beleinjektált leállós, lassú középrész teljesen más irányt adott a számnak. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a pár pillanat híján nyolcperces eposz a Judas Priest Stairway To Heavenje, de akár még azt sem, hogy maga a Judas Priest: az összekeverhetetlen harmóniagitáros bevezetőből kibontakozó, hullámzó riffben még ott figyelnek az ősrockos hatások (a Zeppelin Black Dogja például elég nyilvánvalóan mintát jelentett hozzá), és a megszólalás is 1976-os, mégis van az egészben valami, ami már a '80-as éveket, konkrétan az akkori heavy metalt vetítette elő – nem kérdés, hogy a zenekar hosszú-hosszú évekkel előzte meg a korát. A szám dinamikai felépítése parádés és tökéletes, ahogy Halford áradó, mindent betöltő hangjával, bámulatos könnyedséggel kitolt magasai hátán eljut a feszült felvezetésű szólóblokkig (itt is érdemes megfigyelni az elrugaszkodásokat a hagyományos bluesos iskolától), majd a leheletfinom, csodálatos dallamokkal ellátott lassú rész készíti elő a terepet a drámai csúcsponthoz, a robbanó gitárokkal kísért hatalmas, torokgyilkos sikolyhoz. Ha csak egy momentumot lehet kiemelni az életműből a banda névjegyeként, hát jó eséllyel ez lenne az – aki egyszer hallotta, bizonyosan soha többé nem felejtette el (nem véletlen, hogy jóval később Tim „Ripper" Owens számára is ez a nóta jelentette a beugrót a bandába). Tulajdonképpen ha csak ez az egyetlen szám szerepelne a Sad Wings Of Destinyn, a Priest már akkor is valami egészen újat alapozott volna meg vele.

A helyzet ugyanakkor szerencsére nem ez: a hosszú, epikus felvezetés folytatása a rövid, még a három percet sem karcoló The Ripper, amelynek megközelítése furcsán visszatartott kezdésével, a vészjóslóan síró-gerjedő-csikorgó gitárokkal és a többszólamú, direktben pszichopatára vett énekmegoldásokkal, a legendás „I'm a nasty surprise" résszel szintén fényévekre állt mindattól, amit a még mindig a Zeppelin, a Purple és a Sabbath örökségét széthordó kortársak többsége képes volt letenni az asztalra. (Érdekesség, hogy Tipton dala eredetileg jóval hosszabb volt a lemezre vett változatnál, és több mint nyolcpercesre nyúlt.) Mivel még csak nem is éltem 1976-ban, nem tudhatom, milyen hatással lehetett ez a lemez azokra, akik a maga idejében szembesültek vele, és tényleg felfogták, mennyire sajátos, mennyire egyéni – de úgy képzelem, valami olyasmi lehetett az összkép, mint amikor az oldtimerek mellé hirtelen odaparkol a legmodernebb sportkocsi.

A Dreamer Deceiver és a Deceiver kettőse tulajdonképpen egy dal, bár két jól elkülönülő részegység: előbbi egy roppant finom, csodaszép ballada, ahol Halford előadása viszi a prímet, méghozzá olyan magasakkal, amilyeneket ebben a formában szintén nem nagyon alkalmazott senki rocklemezeken ezt megelőzően – évekkel később azonban ez lett a standard a Priest miatt, csak éppen senki sem tudott úgy énekelni, mint ő... Öncélúságnak azonban nyoma sincs, úgy tökéletes az egész, ahogy van, és a gitárszóló-blokk is könnyfakasztóan gyönyörű, hogy ennek hátán valami igazán monumentális kerekedjen a dologból. A felehosszúságú Deceiver ugyanakkor egyből visszaránt a földre fémes zakatolásával – itt elég nyilvánvalóak a Sabbath-hatások, a Priest mégis megint más irányba vitte el a tanultakat, és érdemes megfigyelni, mennyire kompakt volt már ekkor is később milliók által megismert, védjegyszerű hangzásuk. Ez itt bizony tényleg heavy metal, méghozzá abból a korszakból, amikor még nem nagyon dobálóztak ezzel a megjelöléssel. Az akusztikus zárás pedig szép, egységes keretbe foglalja a két dalt.

A zongorás-szintetizátoros alapokra húzott, remekül elkapott Prelude instru csupán felvezetés a Tyranthez, amely szintén tökéletes példa a Judas Priest úttörő voltára, lévén a benne hallható gitártémák már tényleg abszolút a '80-as éveket vetítik elő – újabb igazolás arra, hogy a műfaj későbbi fénykorában valójában mindenki Tiptonéktól tanulta a szakmát... Maga a dal pedig egy sodró lendületű, kifejezetten érdekes énekdallamokkal ellátott darab szintén összekeverhetetlen ikerszólóval, amely úgy ragad a füledbe már elsőre, hogy közben minden szempontból nagyon messze áll a hagyományos slágerességtől. Ugyanez a Genocide-ra is áll, de itt azért kimértebb a tempó, viszont szintén összekeverhetetlen – csak ismételni tudom magam, valóban erre a lemezre kristályosodott ki a banda stílusa, méghozzá teljesen. Módosításokat később is rendszeresen eszközöltek rajta, sőt, pont ez a folyamatos fejlődés jelentette tartós sikerük egyik kulcsát, de az alapokat itt fektették le, és a dolog veleje később már nem változott. Maga a Genocide amúgy szintén hosszabb darab, majdnem hatperces, ahol az egyszerre karcosan fémes-húzós és légiesen elegáns, már-már könnyednek ható riffek viszik a prímet, meg persze Halford minden pillanatban megkerülhetetlen, briliáns énekelőadása – úgy tökéletes az egész, ahogy van.

A zongorás Epitaph egy másik korai hatást tükröz vokálmegoldásaival és hangulatával, ezen a ponton teljesen egyértelmű a Queen befolyása. Roppant érzékeny, a későbbi Priesthez képest kissé talán atipikus darab, de Halford dallamai az első hangtól az utolsóig zseniálisak, az ide-oda úszó háttérvokálokról már nem is beszélve. A zárást pedig egy újabb olyan téma jelenti az Island Of Dominationnel, amely egyértelműen a múltból merít bluesosan ízes riffjeivel, a zenekar azonban valami mást hozott ki az ekkorra általános fogásokká vált megoldásokból a folyamatosan felelgető szólisztikus gitárdíszítésekkel, illetve a súlyos, belassulós középrésszel és a légiszirénaként süvöltő Halforddal. És persze nyilvánvalóan az albumot is csak ez az iskolateremtő, senki máséhoz nem fogható énekhang zárhatja...

A Sad Wings Of Destiny egy olyan korszakban jelent meg, amikor már sokan kongatták a vészharangot a hard rock fölött. Az első generáció nagyjai közül a Led Zeppelin nagyjából a kettes Priesttel párhuzamosan hozta ki a kísérletezősebb, vegyesen fogadott Presence lemezt, a Deep Purple már nem létezett, a súlyos drogproblémákba merült Black Sabbath pedig kezdett széthullani, és éppen egy óriási vitákat kiváltó anyagon, az év őszén kihozott Technical Ecstasyn dolgoztak. A korábban egyeduralkodó brit zenekarok a tengerentúlon szembesültek első két komoly kihívójukkal az Aerosmith és a KISS képében, Nagy-Britanniában pedig már ott forrongott a felszín alatt a szárnyait bontogató punkmozgalom. Viszont Ritchie Blackmore Rainbow-ja, a UFO vagy az Uli Roth-féle Scorpions például nagyban jött felfelé, tehát kétesélyesnek tűnt, milyen sansszal áll rajthoz a fentiek közül egyikhez sem hasonlító, valami teljesen mást, újszerűt boncolgató Judas Priest. Az anyagi eredmények mindenesetre kiábrándítónak bizonyultak: a lemez csak kicsit fogyott jobban Nagy-Britanniában, mint a Rocka Rolla, ugyanakkor a szakmában többen is felkapták rá a fejüket, és a dinamikus, lehengerlő élő fellépések híre is futótűzként terjedt.

Olyannyira, hogy a lemez valahogy eljutott a CBS kiadó A&R-osaihoz, akik egyből megérezték: itt bizony óriási potenciál rejlik. Ajánlatukkal ugyanakkor már egy négytagú bandát kerestek meg, mivel Moore-nak elege lett a fillértelenségből meg az egyre amatőrebb, arrogánsabb Gullból, és távozott a fedélzetről. Döntését alighanem gyorsan megbánta, a nagy cég ugyanis elég komoly összeget fektetett a Judas Priestbe, és a producerként Roger Gloverrel, session-ütősként pedig Simon Phillipsszel rögzített, 1977 tavaszán megjelent Sin After Sinre már 60 ezer dollárt költhetett a zenekar, ami hallatszott is a végeredményen. A többi pedig már történelem: Les Binks dobossal végre teljessé és szilárddá vált a felállás, a zenekar hangzása pedig fokozatosan vált egyre modernebbé, letisztultabbá. A Judas Priest a Stained Class – Hell Bent For Leather – Unleashed In The East hármassal előrevetítette és meghatározta mindazt, ami aztán a '80-as évek elején a brit heavy metal új hullámaként robbant. Az igazi mainstream áttörést meghozó British Steel már kissé más irányt vett, de ami addig és utána történt a Priestnél, annak magvait mindenképpen a Sad Wings Of Destinyn ültették el.

Mivel a jogok a CBS-szerződést követően is a Gullnál maradtak, az első két Priest-album eladásai nyilvánvalóan messze nem versenyezhettek a későbbi sikerlemezekével, és pontos adat sem igazán áll rendelkezésre arról, mennyi fogyhatott valójában a Sad Wings Of Destinyből. Mint írtam, az album a maga idejében nem hozott gyors sikert, de mivel minden szempontból ez az anyag jelentette a Priest-sztori igazi kezdőpontját, a később érkezett rajongók jelentős része utólag azért visszaásott 1976-ig, főleg, hogy a Victim Of Changes, a The Ripper, a Tyrant és a Genocide a későbbi időszakban is fix elemek maradtak a koncertműsorban. Eközben persze a Gull is igyekezett kihasználni a banda népszerűségét, aminek legékesebb példája az 1981-ben kiadott Hero, Hero válogatás volt az első két album dalaiból, teljesen nyilvánvalóan olyan látszatra gyúrva, miszerint egy új lemezről van szó (ebből akadt is némi üzengetés és vita akkoriban a két kiadó között). A '76-os lemeznek mindenesetre elég sok későbbi licenszkiadása létezik, amelyek nem egy esetben hangzásban sem azonosak a különböző szakemberek által végzett remaszterek miatt, de ma már nyilvánvalóan nem okoz gondot a Sad Wings Of Destiny beszerzése. Az album mára valamelyest be is hozta korabeli eladási lemaradásait, bár nyilván nem tartozik a Priest legsikeresebb kiadványai közé: Nagy-Britanniában a '80-as évek végén lett aranylemez, a digitális alapú fogyásmérések korában szerzett adatok szerint pedig patinás klasszikusként nagyjából hasonlóan csordogált a boltokból, mint a '80-as évek klasszikus Priest-cuccai.

Mint a fentiekből is leszűrhető, nehéz meghatározni, pontosan mi is volt 1976-ban, negyven évvel ezelőtt a Sad Wings Of Destiny. Egy már létező műfaj egyszemélyes újragenerálozása? Netán az első lemez a világon, amely már a '80-as évek-beli értelemben vett heavy metalt rejtette, csak éppen évekkel korábban? A lényeg annyi, hogy mivel a Judas Priest bevallottan itt fektette le saját stílusának sarokköveit, és később maguk is mindig visszatértek ide inspirációért, a lemez jelentősége felbecsülhetetlen, és maguk az öregek is rendszeresen saját legjobbjukként emlékeznek meg róla. Tipton: „A Deep Purple és a Black Sabbath mellett mi köveztük ki az utat a metalnak, és szerintem sikerült kitágítanunk az emberek látóterét. A Sabbath hozta be ezeket a sötét, vészjósló témákat a bluesba meg a pszichedelikus rockba, mi pedig továbbvittük a dolgokat a '70-es évek közepén, és nagy szerencsénkre úgy írtunk, illetve úgy szóltunk, hogy a zenekar hangzása összességében nem hasonlított senkire. Úgy gondolom, a zenében mindig ez a legfontosabb minőségi kritérium: hogy legyen stílusod, egyéniséged, tehetséged, és ezekből együtt építkezz. Mi is ezt tettük. És azok a korai dalok ma is ugyanúgy megállják a helyüket, mint ahogy negyven évvel ezelőtt." Halford: „Miután elkészült az album, valójában úgy tekintettünk rá, mintha ez lenne az első lemezünk. A Sad Wings Of Destinyn kezdtünk el mi magunk is rájönni, hogy miről szól a Judas Priest, vagy legalábbis itt már volt némi fogalmunk róla, merre tartunk. Érdekes megfigyelni, mennyire mélyen megérinti ma is az embereket ez az anyag. Én is úgy gondolom, hogy ez volt a mi Sgt. Pepperünk vagy Led Zeppelin II-nk."

Ugyan ki vagyok én, hogy vitába szálljak az előttem szólókkal?