Shock!

Idén negyvenöt éve jelent meg a Led Zeppelin első két nagylemeze, és Jimmy Page is januárban ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ennek alkalmából úgy döntöttünk, nem kell jobb apropó, így pótoljuk régi restanciánkat, és megemlékezünk minden idők legnagyobb hard rock csapatának feledhetetlen első korszakáról. Az első album után természetesen csakis a második következhet a sorban – az a lemez, amely többek között a Whole Lotta Love-ot, a Heartbreakert és a Moby Dicket adta a világnak.

Nem tudni, hogyan tervezték, de kétségtelen, hogy a Led Zeppelinnek az 1969 januárjában kiadott első album bombasikere után meglehetősen hányattatott körülmények között kellett összeraknia a folytatást. A kor viszonyai között persze eleve nem volt szokás túl sokat várni két lemez kiadása között, Jimmy Page-ék iránt azonban olyan érdeklődés mutatkozott világszerte, hogy menedzserük, Peter Grant folyamatosan kötötte le az újabb és újabb turnékat. Így aztán a folyamatos koncertezés miatt a zenekar részletekben, különböző stúdiókban rögzítette a második lemezt az év tavaszától nyaráig – mikor éppen hogyan tudtak beszabadulni egybe.

Ötlethiányban mindenesetre nem szenvedtek: Page csak úgy ontotta magából a friss témákat, és mivel egyre inkább ráéreztek egymásra, a többiek is fokozott mértékben vették ki a részüket a dalszerzésből. John Paul Jones: „Rengeteget turnéztunk, Jimmy pedig állati gyorsan szülte a jobbnál jobb riffeket. Egy csomó konkrétan a színpadon született, méghozzá elsősorban a Dazed And Confusedban rendszeresített hosszú improvizációk során. Ezeket a jó témákat megjegyeztük, és amint lehetőségünk nyílt rá, rögzítettük őket egy stúdióban." Plant: „Az egész munka totális őrületben folyt. Hotelszobákban raktuk össze a dalok végső változatait, aztán mondjuk Londonban felvettük a ritmusszekció sávjait, hozzáadtuk New Yorkban az éneket, Vancouverben egy kis szájharmonikát, majd amikor legközelebb megint New Yorkban jártunk, megkevertük a nótát." Page: „Igazából meg sem tudom mondani, összesen mennyi időt fordítottunk a felvételekre. Emlékszem, hogy bizonyos plusz énektémákat például egy nyolcsávos stúdióban vettünk fel Vancouverben, ahol még normális fejhallgatók sem voltak... A Thank You-t, a The Lemon Songot és a Moby Dicket javarészt a turnék közben fejeztük be, akárcsak a Whole Lotte Love és a Heartbreaker keverését. De eleve az anyag egy része is úgy állt össze, hogy a következő turnéra próbáltunk... Pontosan tisztában voltunk az erősségeinkkel, és folyamatosan fejlődtünk. Emellett állandóan játszottuk az új zenéket a koncerteken, az emberek pedig egyből reagáltak is ezekre. Márpedig ennél jobb teszt egyszerűen nem létezik."

A stúdióban a zenekar továbbra is elsősorban Page rutinjára és víziójára támaszkodott: „Az első lemez hangmérnöke Glyn Johns volt, de neki akadt pár probléma a hozzáállásával: megpróbált producerként viselkedni, miközben én hoztam össze a bandát, és én irányítottam a teljes felvételi folyamatot. Így aztán a második lemez már Eddie Kramerrel készült, de később is folyamatosan változtattam a hangmérnököket, mert nem akartam, hogy az emberek azt higgyék, miattuk szól így vagy úgy a zenekar. Azt szerettem, ha mindenki tudja, hogy én állok a háttérben. Eddie ettől még persze hatással volt a kettes lemez hangzására: például megmondtam neki, mit akarok elérni a Whole Lotta Love középrészében, és nagyon sokat segített nekem abban, hogy ez összejöjjön. Oké, hogy volt egy rakás rögzített zajunk meg hangunk, de az a tudás, amivel Eddie rendelkezett a mély frekvenciájú rezgések természetéről, mindenképpen sokat tett hozzá a végeredményhez. Ha ő nincs ott, biztosan valami mást kell kitalálnom... Jól ki is jöttünk egymással." A létrehozott hangzás a kor viszonyai között páratlannak számított. Jones: „Mindenki azt hitte, hogy Jimmy erősítőhegyeket visz be a stúdióba, pedig szó sem volt ilyesmiről: egy kicsi erősítőt használt, csak annyira tökéletesen mikrofonozta be, hogy úgy szólt minden, mintha rengeteg hatalmas cuccon nyomulna. Teljesen magára talált, mint producer. Ezen a téren a Whole Lotta Love mindenképpen korszakhatárt jelentett a maga visszhangjaival. Elképesztően eredeti mikrofontechnikákat alkalmaztunk."

Az anyagot indító Whole Lotta Love tényleg a zenekar történetének egyik abszolút sarokköve: a zsírosan tekeredő, groove-os riff és Plant nyúlós, azonnal a fülbe ragadó énektémája hallatán ma is érthető, mitől volt képes egyből egy teljes generációt behülyíteni a Led Zeppelin, a zajos-visszhangos-nyögdösős középrész pedig a maga idejében teljesen formabontó volt a maga feszültségfokozó, mellbevágó jellegével. A számban ugyanakkor Willie Dixon először Muddy Waters által játszott You Need Love című szerzeményének bizonyos dallam- és szövegelemei is helyet kaptak. A blues standardek újrahasznosítása az első lemezen a maga idejében is sok kritikát váltott ki, ami miatt a Zeppelin soha nem zavartatta magát különösebben, de a második lemezen már megritkultak az efféle témák: a kilenc dalból háromban támaszkodtak mások szerzeményeire, de itt is kisebb mértékben, mint azelőtt.

A témák felhasználása már a maguk idejében is kiverte a biztosítékot, noha azt legfeljebb a süket nem hallja, hogy a Zeppelin ettől függetlenül is valami teljesen új körítést gyártott ezekhez. Már helyből Page riffje is távolabbi dimenziókat nyitott meg (minden bizonnyal a mai napig ez a Zeppelin legismertebb gitártémája), és noha egyes pletykák szerint a riff egy koncert során bújt elő Jimmy Gibsonjából, ő a mai napig cáfolja ezt. Maga a plágium pedig a csapat értelmezésében sem plágium volt – mint ahogyan a Howlin' Wolftól származó elemeket is rejtő The Lemon Song, illetve a szintén Dixon által írt, de Sonny Boy Williamson előadásában ismertté vált Bring It On Home esete sem. Page: „A bluesmuzsikusok is folyamatosan kölcsönözték egymástól a dalokat meg a témákat, és ugyanez a jazzre is áll. Meg ránk is állt. Zenészként nyilvánvalóan én is csak a hatásaim szülöttje lehetek: az, hogy rengeteg különféle zenét hallgattam, egyértelműen befolyásolta a stílusomat. Viszont akkoriban nagyban megkülönböztetett a többi korabeli gitárostól, hogy rengeteg régi folkzenét, klasszikus muzsikát és indiai dolgot hallgattam a blues meg a rock mellett." Plant: „A Whole Lotte Love-ban Page riffje Page riffje volt, és az készült el legelőször a lemezhez. Emlékszem, amikor először meghallottam, az volt az első gondolatom: oké, de mit fogok én ráénekelni erre? Elég sokat is agyaltunk rajta, mit csináljunk... Aztán úgy döntöttünk, a végeredmény időben és összhatásában is elég messze áll az előzményektől, de nyilván az ilyesmire csak akkor figyel fel bárki is, ha sikeres vagy. Ez egyszerűen a játék része..." Dixon egyébként a '80-as években beperelte a Zeppelint a Whole Lotta Love miatt, de végül sikerült magánúton megegyezniük.

A Whole Lotta Love után következő What Is And What Should Never Be a nyugodt, kissé álmatag verzék és a berobbanó, riffes betétek kettősségére, a kettő között ingadozó hangulatokra épít, laza húzása ennek is utánozhatatlan, Plant pedig egyenesen brillírozik benne. Az említett The Lemon Song dekadens, szexuálisan túlfűtött bluesa a lemez leghosszabb dala: a főszereplő itt is Plant, aki általában ezt a dalt szokta felhozni egy mai Zeppelin újjáalakulás értelmetlenségét illusztrálandó, mondván, egy hatvanas embertől egyszerűen szánalmasan hangzana egy ilyesféle szöveg. Ezzel nem tudok vitázni, a szám romlott játékossága ettől azonban még utánozhatatlan – élesebb kontraszt nem is következhetne utána a Thank You finom, lágy hullámzásánál. Ez a dal volt az első Led Zeppelin szerzemény, amelynek egy az egyben Robert hozta a szövegét, de Page játéka is védjegyszerű a tizenkét húros akusztikus gitáron, és ugyan a szám csupán egy szimpla szerelmes téma Plant akkori párjához, Maureenhez, a sajátos hangszerelés és Jones orgonafutamai mégis adnak neki valami fennkölt, ünnepélyes jelleget.

A Heartbreaker a Whole Lotta Love mellett a lemez másik NAGY riffjét állítja csatasorba, ez is olyan téma, amit gyakorlatilag mindenki ismer, azt meg összeszámolni is nehéz lenne, hány zenekar keze alól köszönt vissza az azóta eltelt negyvenöt évben ilyen-olyan formában. Ennek ellenére maga a szám nem valami szigorú, extrafeszes rockertéma, itt is a laza, természetes húzáson van a hangsúly, a zsíros groove egyenesen utánozhatatlan, Page sajátos gitárszólója pedig mai fejjel is meglepő módon ugrik elő a nóta tengelyéből. Ez egyébként nem véletlen, Jimmy ugyanis utólag, a már felvett és gyakorlatilag befejezett számba illesztett bele egy később, máshol felvett betétet (érdekesség: Steve Vai többször is ezt jelölte meg minden idők legjobb rock gitárszólójaként és elsődleges korai hatásaként). Az utána érkező Living Loving Maid (She's Just A Woman) szimpla rock'n'rollja nem is tud utána igazán jelentőségteljes maradni, bár amúgy ez a téma is kellemes, pláne, hogy a zenekar egyik groupie-járól szól. Maga Page amúgy több ízben is a banda történetének legrosszabb számaként hivatkozott rá, így élőben például sosem játszották (még annak ellenére sem, hogy az Atlantic később kihozta single-ként, és távolról sem bizonyult sikertelennek a rádiókban).

A Ramble On szövegében Page és Plant Tolkien iránti vonzódása köszön vissza, maga a szám pedig ehhez illően nagy tereket festő, finom harmóniákkal és ízesen berobbanó betétekkel operál. John Bonham háttérütemeiről csak hosszú évekkel később derült ki, hogy tenyérrel ütött egy gitártokot, de egyébként a dal ettől függetlenül is tökéletes példa arra, mennyire ízesen és egyénien játszott a dobos: kiszámíthatatlan, a számot mégis tökéletesen kiszolgáló ritmusai szinte lélegeznek. Bonzo nagy pillanatai azonban mégis a Moby Dickben következnek: ez a szintén hatalmas riffből kibontakozó instrumentális tétel az ő kolosszális dobszólója köré építkezik, ami egyébként eredetileg sokkal hosszabb volt, és a koncerteken is az ő one-man showja kerekedett a dalból. Érdekesség, hogy egyes források szerint maga a riff szintén igen erősen támaszkodott más előadók munkásságára, konkrétan egy 1961-es Bobby Parker szerzeményre.

A záró Bring It On Home ismét blues, és szintén kritikák kereszttüzébe került a Dixon-féle eredeti miatt, pedig a csapat saját bevallása szerint csak tisztelgésből vette át az intrót és az outrót, a nóta szikrázóan riffelő, tényleges gerincét pedig Page és Plant írta. Jimmy: „Ami a Bring It On Home-ot illeti, jézusom, mindössze egyetlen apró részletet vettünk át Sonny Boy Williamson verziójából, és azt is csak azért, mert tisztelegni akartunk előtte! Erre pedig az volt a reakció, hogy elloptuk, miközben az egész dalban egyetlen momentum emlékeztet bármilyen korábbi zenére ..." Ebből az ügyből mindenesetre már 1972-ben per lett, amit végül szintén bíróságon kívül rendeztek.

Várható volt, hogy a lemez nagyot robban majd, ám a siker még az előzetes várakozásokat is felülmúlta: az október 22-én kiadott Led Zeppelin II már elővételben több mint 400 ezer példányban kelt el a tengerentúlon, majd miután megjelent, azonnal listavezető lett mind az Egyesült Államokban és Kanadában, de nem sokkal később Nagy-Britanniában, az akkori Nyugat-Németországban, Hollandiában és Ausztráliában is. Az Államokban az anyag összesen hét hetet töltött a csúcspozícióban (kétszer is lelökte onnan a Beatles Abbey Roadját), miután pedig 1970 januárjában single-n is kijött a Whole Lotta Love, tovább fokozódott az őrület. A szám a kislemezlista negyedik helyére került, amivel a mai napig a Led Zeppelin legsikeresebb dalának számít (noha a zenekar egyáltalán nem lelkesedett a rádiós lerövidítésért, amit az Atlantic kieszközölt).

A lemez nem csak turné közben született, hanem a banda akkor is éppen úton volt, amikor a boltokba került: az előző heteket egy brit turnén töltötték, és Londonban az aktuális koncertért már állítólag akkora gázsit kaptak, mint korábban egyetlen más előadó sem a szigetországban (sajnos sosem hozták nyilvánosságra, hogy ez pontosan mennyit is jelentett). Ezután ismét fő terepük, Észak-Amerika következett: a Rolling Stones után a Led Zeppelin lett az első könnyűzenei előadó, amely felléphetett a New York-i Carnegie Hallban, ám hozzáállásukban az igazi fordulópontot a bostoni fellépés hozta, ahol 15 ezer néző előtt játszottak, és 45 ezer dollárt kerestek. Peter Grant: „Ekkor döbbentem rá, hogy a Led Zeppelin idővel még a Stonesnál és a Beatlesnél is nagyobb lehet." A turné egészen elképesztő sikert hozott: több mint 1,2 millió dollárt kaszáltak vele, ami a kor viszonyaihoz képest jóformán példa nélkül állt, számos helyen pedig nézőszám-rekordokat döntöttek, bár a vietnami háború miatti amerikai megosztottság már csak a nagy számok törvénye alapján is több ízben zavargásokhoz vezetett a bulik előtt és után. A csapat 1970-et már ismét otthon kezdte, ahol január 9-én a Royal Albert Hallban adtak legendás koncertet – nehéz megítélni, minek minősíthetnénk, hogy az itt rögzített videó csak harminchárom évvel később jelenhetett meg, mert a kirendelt stáb rossz sebességgel vette fel az anyagot, így aztán a korabeli technikai lehetőségek közepette a zenekar és Grant úgy ítélte meg, nem érné meg a fáradságot rendbehozni az egészet.

A soron következő európai turné elsősorban a február 28-ai koppenhágai fellépést megelőző felhajtásról híresült el, a zenekar ugyanis nem léphetett fel Led Zeppelinként a dán fővárosban: a Zeppelin család egyik leszármazottja, Frau Eva von Zeppelin kikérte magának, hogy patinás nevét hosszúhajú bajkeverők – ahogy ő fogalmazott, „visítozó majmok" mocskolják be. Frau Eva már a banda korábbi koppenhágai fellépései alkalmával is perrel fenyegetőzött, de akkor nem járt sikerrel: ekkorra azonban a zenekar már túl nagyra nőtt ahhoz, hogy ne kerekedjen óriási felhajtás az ügyből. Egy helyi televízió ugyan összehozott közöttük egy békítő találkozót, amely szívélyes légkörben ment le, ám miután a bárónő távozóban meglátta a csapat első lemezének borítóját, rajta az égő léghajóval, éktelen haragra gerjedt. Így aztán a Zeppelin a koncertet The Nobs néven volt kénytelen lejátszani (akkori európai koncertszervezőjük, Claude Nobs után) – nem mintha ez bármiféle hátrányt is jelentett volna, ekkor már ugyanis egész Dánia róluk beszélt. Az album ekkorra már legalább 5 millió példányban kelt el világszerte.

Ezután további amerikai és európai fellépések következtek, amelyek közül a június 28-ai Shepton Mallet-i koncert volt a legnagyobb méretű, itt a csapat a Bath Fesztivál headlinereként lépett fel uszkve 150 ezer néző színe előtt. Innentől kezdve a korábban az amerikai népszerűség miatt őket gyakran lesajnáló brit sajtó is behódolt nekik. A Zeppelin az év hátralévő részében továbbra is turnézott, röpke szünetet csak nyáron tartottak, amikor pár hétre bevették magukat a walesi Gwyneddben található Bron-Yr-Aur birtokra, hogy befejezzék formálódó harmadik nagylemezüket. Ez végül Led Zeppelin III címmel jelent meg 1970 októberében, vagyis szinte pontosan egy évvel a kettes album után.

A kettes anyag sikere egyébként ettől függetlenül is tartósnak bizonyult: Nagy-Britanniában összesen 138 héten át tanyázott a legkelendőbb ötven kiadvány között, és Amerikában sem lankadt iránta a kereslet. Az album minden idők legsikeresebb rocklemezei közé tartozik: a tengerentúlon a legutóbbi, 1999-es igazolások szerint tizenkétszeres platina, de hát azóta sem kevés idő telt el, és ez a lemez még ma, a letöltések időszakában is fogy, szóval végleges becslést nehéz adni róla, hány háztartásban lehet ott valamilyen formában, pláne, hogy számtalan kalózkiadása is létezik. A valós végeredmény reálisan nézve, világviszonylatban szerintem valahol a 30 milliót közelítheti.

És hogy mit is gondolnak ma a csapat tagjai a lemezről? Jimmy Page egy időben nem volt vele maximálisan elégedett: „A második album egészségtelenül gyorsan készült el. Egyszerűen nem volt időnk a turné alatt, a számok nagyrészét hotelszobákban írtuk meg, és közben a koncerteken is folyamatosan játszottuk őket. Mire az album megjelent, már teljesen torkig voltam az anyagával, aztán persze még többet hallottam, mert mindenhol azokat a nótákat játszották, és a végén már szinte semmi bizalmam nem volt bennük. Igazából bántott, hogy a második lemez annyira más lett, mint az első. Talán túlhangsúlyoztunk rajta bizonyos dolgokat, de azért azt hiszem, még így is sok banda kapott kedvet a lemez miatt ahhoz, hogy hard rockot játsszon." Robert Plant vele szemben az első perctől fogva átérezte az anyag jelentőségét és kivételes voltát: „A kettes lemez nagyon férfiasra sikeredett. Tudtuk, hogy ez az album dönti majd el, képesek leszünk-e tartósan is a színen maradni, és jelentőségteljesen haladni előre. Még mindig blues-alapú zenét nyomtunk, de akkor már jobban érvényesült egyfajta testi megközelítés, mint az első lemeznél, és színesebb, változatosabb is lett annál. Tény, hogy bizonyos dalokkal, például a Ramble Onnal vagy a Thank You-val eltértünk a Led Zeppelin eredeti intenzitásától, ez azonban nem jelentett minőségi romlást, sőt. Én is elkezdtem másképpen használni a hangomat, nem csak a már kitaposott ösvényeket jártam be újra és újra. Összességében talán kicsit nagyképűen hangzik, de annak ellenére, hogy az úton készült, a Led Zeppelin II jó, mi több, nagy album volt."

Akkora, hogy az árnyéka a mai napig itt van felettünk.