Shock!

Az új Black Sabbath lemez lázában égve mi sem természetesebb, mint hogy végigmegyünk az életmű ozzys korszakán és lelkendezünk, az olvasók pedig újra szembesülhetnek a megfellebbezhetetlen ténnyel, hogy a Sabbath tényleg mindennek az alapja, amit ez a magazin képvisel. És bár én sem találok könnyen szavakat a korai anyagok zsenialitására (le a kalappal a kollégák előtt, akik megpróbálják megfogalmazni ezek fontosságának miértjét), szokásomhoz híven természetesen a kevésbé elismert dolgokat választottam.

Az ősfelállás két utolsó lemezének megítélése a legnagyobb jóindulattal szemlélve is vegyes, de összességében inkább negatívnak mondhatjuk – minderre pedig a zenekar is rátesz egy lapáttal, hiszen köztudottan ők sem kedvelik ezeket. Tény, hogy jelentőségében, hatásában egyik sem ér fel a Paranoid vagy a Vol. 4 szintjére, de a Sabbath Bloody Sabbath-on megkezdett zenei horizont-tágítást magas színvonalon fejlesztették tovább, és objektíven nézve is kiváló muzsikát hoztak össze a teljes szétcsúszás és feloszlás küszöbén. Szubjektíven nézve pedig mindkét albumot csont nélkül imádom, és a többihez hasonlóan szarrá hallgattam tinédzserként. Mai füllel, erre a cikkre készülve is baromi jó volt többször végignyomni mindkettőt.

Ismert anekdota Ozzy könyvéből, hogy a billentyűk térnyerése a Black Sabbathnál annak is köszönhető, hogy a Sabbath Bloody Sabbath felvétele közben a szomszédos stúdióban a Yesszel dolgozó Rick Wakeman halálra unta társai művészkedését (ha a szinte hallgathatatlan Relayert csinálták éppen, meg is értem), és meglátogatta Ozzyékat. Ebből nemcsak piálás, de jammelés is kikerekedett, így Rick jónéhány remek témával gazdagította a dalokat, mivel pedig a végeredmény önmagáért beszélt, a soron következő Sabotage-on is kijutott a színesítésből. Itt Tonyék már tudatosabban illesztették be a dalokba a billentyűs témákat, és kizárólag saját maguk kezelték a hangszereket, de mivel az 1976-os Technical Ecstasy dalainak feljátszásához ismét profira volt szükség, kisegítő zenészt kerestek. Gerald Woodruffe sem akkor, sem később nem számított ismert névnek, de témái legalább annyira színesek, élvezetesek, mint Wakemanéi – nagyon sokat tesz a zenéhez, és hallatszik, hogy a dalokat tényleg ezekkel együtt találták ki.

Már a keményebb kötésű Back Street Kids nyitás közepén kapunk egy kis progos szintivarázslást, és a legrégebbi időket idéző, már-már az első lemezt idézően doomos You Won't Change Me-ben is dominánsak a hammondos ízek. Összességében azonban – és nem a billentyűknek köszönhetően – kimondottan „slágeres" az egész anyag, sokkal inkább hard rock, mint súlyos metal. Még csak nem is amiatt van ez így, mert a harmadik dal egy Bill Ward énekelte zongorás ballada (a Vol.4-en is ott volt a Changes, és lírában ugye mindig is erős volt a Sabbath), hanem mert egyszerűen lazább, fesztelenebb a hangulat, kevesebb a szigor, az igazán mogorva riff. Lehet, hogy az ősfanok baja pont ez volt, de ettől függetlenül maguk a dalok szenzációsan jók. A Gypsy például már Ozzy szólódolgait is előrevetíti (figyeljük csak az ah-ah vokált a dal második felében) és amúgy egy olyan jammes résszel zárul, amit akár még tíz percig lehetett nyomni (játszották élőben, tehát ha vannak elérhető felvételek, ezt csekkolhatjuk is) – óriási! Az All Moving Parts (Stand Still) is baromi fogós, már az első verzétől kezdve és itt is kapunk egy kis progos témázgatást középtájt, majd újabb lelazulás érkezik a Rock'N'Roll Doctor képében (megint csak olyasmi, ami akár a Blizzard Of Ozzra is felkerülhetett volna a No Bone Movies mellett/helyett). Utóbbi megint csak a középrész miatt nem fért volna bele egy Aerosmith-típusú csapat repertoárjába, de amúgy simán elment volna oda is.

A She's Gone ismét lírai, egyben Ozzy nagy pillanata a lemezen, mert rajta kívül csak némi akusztikus gitár és vonósok hallhatók – ezt a vonalat később is továbbvitte, és valahogy vele kapcsolatban az ember sose arra asszociált, hogy milyen nyálas a végeredmény, hanem hogy kiénekli a szívét is. Többek között ezért is tudott mindig az összes hülyesége ellenére is szerethető figura maradni. Az album lezárása katartikus: a Dirty Women az egyik legjobb epikus szerzeményük, és ismerve a tagság álláspontját a két késői lemezzel kapcsolatban, igen meglepő volt, hogy a '97-es reunion bulikon elővették ezt a dalt. Ezáltal több mint húsz év elteltével lényegében rehabilitálták a Technical Ecstasy lemezt is. Jól is tették, mert az első Amerikában felvett Sabbath anyag formabontó, merész, kísérletező, a szó szoros értelmében progresszív úgy a külcsín, mint a belbecs tekintetében. Hát nem pont a folyamatos fejlődés és útkeresés volt mindig is a rockzene lényege, kedves „ez-de-szar-mert-nem-olyan-mint-az-iron-man-meg-a-paranoid"-felfogású rajongók?

A '78-as Never Say Die! már messze nem olyan egységesen erős anyag, mint elődje, de értékei vitathatatlanok. Arról azért lehetőleg ne nyissunk vitát, hogy jó lemez-e, mert a számok itt is rendben vannak, de talán már megjelenésekor, a készítés körülményeit nem vagy csak felületesen ismerve (Ozzy a felvételek előtt már kiszállt, majd visszajött) is érezhető volt rajta valamiféle szétesettség.

A nyitó címadó szám, bár jó dal, eleve valami ilyesmit sugároz. Ezzel szemben a második, Johnny Blade című szerzemény az egyik legerősebb téma, ami Black Sabbath néven valaha megjelent: zseniálisan felépített, végig izgalmas, pörgős, fogós és – muszáj az unalomig citált szót is újra elismételnem – progos az ezen a lemezen csatasorba állított Don Airey emblematikus szintitémáival. Nem véletlen, hogy Don útja innen egyenesen Ozzy (akkor vélhetőleg Sharon fejében már megszületett) szólócsapatába vezetett. Remek tétel az Ozzy apjának emlékére írt, zeppelines lüktetésű Junior's Eyes is, de a Hard Road bluesolása valószínűleg sokaknál kicsapta a biztosítékot – ha mindenáron esetleges gyenge láncszemet kellene megneveznem, ez lenne az. Tipikus A-oldal záró szám, de valóban nem nagy eresztés. A lemez végén is beleborulnak a bluesba, de a fúvós szekcióval (!) felvett Swinging The Chain / Breakout kettős annyira szokatlan, hogy baromi jó is lesz ettől. A záródalt amúgy Bill Ward énekli (a Swinging a Breakout instrumentális felvezetése), mert Ozzy addigra már tényleg végleg lelépett.

Ha figyelmesen hallgatjuk, a B-oldalt nyitó Shock Wave-ben teljesen nyilvánvalóan megtalálhatóak a Heaven And Hell lemez Wishing Welljének alapjai – ebből is kiderül, hogy eddigre nemcsak Ozzy, de Tony Iommi is teljesen máshol járt már fejben. Maga a dal persze nagyon tetszetős, a középrész a szólóval különösen erős. Az Air Dance egy pszichedelikus lírai, amiben Ozzy dallamai mellett Don bácsi viszi a prímet, a végére pedig még egy kis jazzes témázgatást sem átalltak belerakni – na, ettől is tuti sokan kiakadtak anno, amit persze nem csodálok, de harmincöt év után azért illene túllépni ezen, és helyén kezelni az újra törekvést. A Johnny mellett ugyanis ez a Never Say Die! legjobb száma. Az Over To You riffje engem kicsit a KISS Cold Ginjére emlékeztet, ennek megfelelően laza, kellemes tétel, de alapvetően ettől sem ájultam el soha, bár a zongorás refrén Ozzynak köszönhetően persze emlékezetes. A lemezzárást már említettem.

Összességében leginkább azt tudnám mondani a Never Say Die!-ra, hogy koncepciótlan vegyesfelvágott, egy széteső zenekar legrosszabb korszakának lenyomata. Itt már tényleg véget ért az ősfelállás története, ugyanakkor a két, ezután következő sikersztori (a Dio-féle Sabbath és Ozzy szólócsapata) mutatja, hogy mindkét fél kihozta a legjobbat a válásból. Mindenképpen szükség volt tehát egy olyan lezárásra, mint a 13, mert a Never Say Die! az új anyaggal szemben (hiába az azóta eltelt évtizedek) messze nem ereje teljében mutatja a zenekart. Nem mondanám, hogy méltatlan módon érne vele véget az Ozzy-féle felállás története, de biztos, hogy a 13 sokkal méltóbb befejezést jelent nála.