Shock!

Megoszlanak a vélemények arról, melyik az ős-Black Sabbath legerősebb mesterműve, és ha az első hat lemezt vesszük, mindegyik mellett komoly érvek szólnak. A debüt egy teljes stílus alapjait fektette le, és úgy mutatott kiutat a bluesból, mint senki más. A Paranoidon szerepelnek a csapat legismertebb slágerei, a Master Of Reality monolitikusan sötét hangulatával tarol, a Vol. 4 pedig új dimenziókkal gazdagította a zenekar repertoárját. Én ugyanakkor mégis azok táborát gyarapítom, akik az 1973 decemberében megjelent Sabbath Bloody Sabbathra esküsznek, ez az album ugyanis tökéletes egyensúlyt teremtett a zsigeri korai korszak és a többfelé terjeszkedő, kiműveltebb vonal között – egyelőre még mindenféle túlkapástól mentesen.

A Black Sabbath bizonyos szempontból megújította magát az első három albumhoz képest az 1972-es Vol. 4 kevésbé nyilvánvaló, kísérletezősebb anyagával, ami újabb nagy sikereket hozott a zenekarnak. A külső szemlélő azt hihette, hogy a csapatban minden a legnagyobb rendben halad, pedig az évek óta megállás nélkül pörgő verkli következtében a négyesfogat tagjai egyre jobban kimerültek. A szinte napról napra embertelenebb méreteket öltő drogfogyasztás sem segítette éppen a könnyebb haladást: Ozzy Osbourne bevallása szerint a négyes tagjai ekkor már az utcára sem mentek ki úgy, hogy ne tömték volna tele a zsebeiket különféle illegális anyagokkal. Ekkorra ráadásul kezdett kiütközni a zenészek ellentétes alaptermészete is. Egyre több időt töltöttek külön, és ugyan az önpusztítás közös nevezőnek számított, a minden határt áthágó Ozzyval alapvetően senki sem tudta tartani a lépést, miközben Tony Iommi úgy érezte, minden teher az ő vállát nyomja, a többiek pedig csak a bulizásnak élnek. A háttér szintén összekuszálódni látszott: a banda egyre több pénzt keresett, és a bevételek növekedésével egyenes arányban egyre többször különböztek össze Patrick Meehan menedzserrel, aki megítélésük szerint messze nem fizetett nekik annyit, amennyi a munkájuk alapján megillette volna őket.

Ha mindez nem lett volna elég, a bandára a világ egyik legnépszerűbb zenekaraként a kreatív oldalon is óriási nyomás nehezedett a sokmillió példányban fogyott, a hívek által fanatikusan istenített első négy album után. Ozzy: „A Vol. 4 a Sabbath szintjén klasszikus lett, ami azt jelentette, hogy a folytatásnak is klasszikusnak kellett lennie. Az ilyesmit azonban nem lehet tudatosan irányítani. Bizonyos fokig számít, hogy éppen a jó időben legyél a jó helyen. Emellett attól is féltünk, hogy bekerülünk azon csapatok közé, akik néhány korai lemezükkel lenyűgözik az embereket, de utána szarabbnál szarabb albumokat csinálnak. Képtelenek voltunk elhinni, mennyire megváltozott az életünk 1969 óta, és talán mind arra vártunk: egyszer felébredünk, és az egésznek vége lesz, mert az emberek rájönnek, hogy az egész átverés volt. Én személy szerint leginkább azon aggódtam, hogy túlzottan eltávolodunk majd attól, amit a rajongóink várnak tőlünk. Nyilván nem írhattuk meg újra és újra az Iron Mant, hiszen új kihívásokra is szükség volt, de fúvószenekart sem állíthattunk be magunk közé. Így aztán amikor neki kellett állnunk az ötödik albumnak, nem is tudtuk, hogyan vágjunk bele a dalszerzésbe. Először fordult elő, hogy még Tonyból is nehezen bújtak elő új ötletek, ami azt jelentette, hogy nem voltak riffek. Riffek nélkül pedig számok sincsenek."

A menedzsment először Bel Airbe, az előző album szülőhelyére küldte a zenekart, ám azon túlmenően, hogy felszippantottak, elszívtak és megittak mindent, amire csak rá tudták tenni a kezüket a napfényes Kaliforniában, túl sok érdemleges nem történt, gyakorlatilag semmit sem haladtak. Iommi: „A Record Plant stúdióban, a korábbi kedvenc felvételi helyiségünkben ekkor már egy bazinagy szintetizátor állt, amit Stevie Wonder rakatott oda, és el sem fértünk tőle, így aztán ismét kibéreltünk egy házat, és megpróbáltunk zenélni. Az ötletek azonban nem jöttek úgy, mint korábban, mi pedig szabályosan szétestünk. Teljesen leblokkoltam: egyszerűen képtelen voltam bármivel is előrukkolni. Márpedig ha én nem jöttem elő semmivel, általában a többiek sem csináltak semmit." Némi további tétovázás és most-mi-legyen agyalás után végül egy nyugat-angliai kastélyban kötöttek ki, közel a walesi határhoz. Geezer: „Amerikában egyszerűen semmi sem működött, képtelenek voltunk értelmes dalokat írni, így inkább feladtuk, és hazautaztunk Angliába. Itt egy kis szünet után a normál próbahelyünkön akartunk belekezdeni a munkába, de ha jól emlékszem, ott akkor éppen a Free dolgozott. Így aztán keresnünk kellett egy másik helyet, és ezt a kastélyt ajánlották nekünk."

A Clearwell Castle ekkoriban felkapott rezidenciának számított a rockzenekarok körében, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Bad Company, Peter Frampton és a Mott The Hoople egyaránt dolgozott itt ezekben az években. Az 1700-as években épített ódon kúria ideális, a Sabbath sötét és lidérces világához tökéletesen passzoló helyszínnek tűnt – és mint ahogy a basszer bevallása alapján kiderült, több értelemben is katalizátornak bizonyult. „A pincében próbáltunk, lent az alagsorban, amikor hirtelen elsétált valaki az ajtó előtt, a fején nagy fekete csuklyával. Egymásra néztünk: ez meg mi a pokol? Tony és az egyik road utána rohant, és látta, amint a folyosó végén befordul az egyik ajtón. Futottak utána és kiabáltak neki, mert azt hitték, valami őrült bejutott a kastélyba. A szóban forgó szobában azonban senkit sem találtak, az alaknak teljesen nyoma veszett. Utána elmeséltük a tulajdonosnak az esetet, aki legyintett, és azt mondta: ne foglalkozzunk vele, csak a kastély szelleme volt az, egy sima kísértet. És tényleg mindannyian láttuk a jellegzetes csuklyájával együtt, mondom, Tony még utána is szaladt." A csapat tagjaival a visszaemlékezések szerint több furcsa esemény is történt a kastélyban, de nem vették ezeket véresen komolyan, sőt, jellemző, hogy még sportot is űztek egymás rémisztgetéséből a kísértetjárta birtokon. Iommi: „Néha kicsit ijesztő volt a pincerendszerben próbálni, de egyszerre mágikusnak is találtuk a helyzetet. Azt vettük észre, hogy ismét akadnak használható ötleteink."

Akárhogy is történt, némi ráhangolódás után, az egyik napon Tony hirtelen eljátszott egy gitártémát, a belőle kifejlődő dal pedig a bandára jellemző spontaneitással írta meg saját magát, és a leendő album címadója lett. Geezer: „A Sabbath Bloody Sabbath dal egy új korszak kezdetét jelentette számunkra, és egyben a mai napig ezt tartom a dalszerzői karrierem csúcspontjának is. Miután összeállt, már nagyon nyitottan álltunk a munkához: nagyszerű atmoszférában, nagyszerű hangulatban, nagyszerű kokainnal dolgoztunk. Az első négy album dalai egy bizonyos módon álltak össze, itt azonban elindult valami új: olyan volt, mintha csak megkezdtük volna az életünk második fejezetét. Egyszerre volt különös és nagyon jó érzés, főleg, hogy közvetlenül előtte borzalmas állapotban voltunk, teljesen kimerültünk a rengeteg turnézástól. Aztán Tony előállt azzal a bizonyos gitártémával, és abban a pillanatban minden a helyére került. Az a riff gyakorlatilag megmentette a Black Sabbathot."

A Sabbath Bloody Sabbath dal megszületését követően a zenekar elég gyorsan összerakta a következő lemez anyagát, és már ebben a fázisban is tudták, hogy ismét valami különlegeset alkottak. A négyes ezután egy észak-londoni stúdióba utazott, és nekiálltak felvenni az ötleteket, ám még ekkor is történt egy jelentős változás, mivel a szomszédos helyiségben éppen a Yes rögzítette Tales From Topographic Oceans albumát. Rick Wakemannel már korábban is jól összebarátkoztak, a billentyűfenomén ugyanis legalább olyan elánnal hódolt az önpusztításnak, mint a Sabbath tagjai, és mivel Wakeman unatkozott a Yes felvételeinek szüneteiben, inkább Ozzyval töltötte a szabadidejét. Így esett, hogy végül ő is a lemezen találta magát: jellegzetes futamai két dalban, a Sabbra Cadabrában és a Who Are You-ban is hallhatók, és az énekes visszaemlékezései szerint előbbinél valamelyest az alaptémát is átvariálta (noha ezt a borítón utólag nem jelölték). A zenei rendezői szerepet itt már szinte végig egymagában Iommi vállalta magára, bár az albumon Meehan neve szerepel producerként. Utóbbi hátterében kizárólag a menedzser egója keresendő, a tagok visszaemlékezései szerint igazán jelentős ötletekkel nem járult hozzá a dalok végső formába öntéséhez.

Mivel a Black Sabbath hangzásának alapjai az első perctől fogva kiérleltek voltak, talán ostobán hangzik, hogy a Sabbath Bloody Sabbath volt az addigi legjobban strukturált, legérettebb munkájuk – pedig sok szempontból ez az igazság, és nekem azóta ez a kedvenc albumom az ősfelállástól, hogy először hallottam. Attól persze roppant messze áll, hogy progresszív rocknak lehessen bélyegezni (ezt Wakeman és a billentyűk, illetve a kevéssé nyilvánvaló hangszerelés miatt a mai napig előszeretettel pedzegetik), de tény, hogy a zenekar horizontja még a Vol. 4 dalaihoz képest is ugrásszerű mértékben tágult ki ezekben a dalokban. Előtte sem lehetett őket kiszámíthatónak bélyegezni, de az ötödik albumon tényleg szerepel néhány olyan ötlet, amelyek mai fejjel is meglepőek, és el sem tudom képzelni, vajon honnan ránthatták elő őket.

A nyitó címadó téma pont nem tartozik a rendhagyó darabok közé, ugyanis emblematikus Sabbath himnusz, méghozzá e minőségében az egyik legjobb, amit a csapat valaha is írt. Iommi rögtön felütésként áradó, letaglózó riffet hajít a hallgató képébe, amire Ozzy teli tüdőből üvölti rá Geezer szokásosan eltalált sorait, majd ahová mások refrént írtak volna, ott ők egy akusztikus átvezetéssel oldják a nyomasztást. Miután pedig mindez kétszer lemegy, és Ozzy legendás „You bastard!" üvöltése után Tony elővillantott egy heroikus szólót, 03.20 környékén egy olyan riff érkezik, amelynek hallatán tizennégy éves koromban azt hittem, menten megnyílik alattam a föld. Maradjunk annyiban, hogy ha – Nagy kolléga példájának megfelelően – valaki fegyverrel a halántékomnál kényszerítene minden idők legeltaláltabb, leggyilkosabb metalriffjének megnevezésére, nagy valószínűséggel ezt mondanám, hozzá foghatóan gonoszul gördülő, sötét, súlyos és egyszersmind hihetetlenül atmoszférikus gitártémát ugyanis sem előtte, sem azóta nem hallottam senkitől. A mai napig lúdbőrzöm tőle, ha meghallom, nem véletlen, hogy a számmal a csapat is végtelenül elégedett volt. Iommi: „A Sabbath Bloody Sabbath kezdőriffje jelentette a mércét a lemezhez, ami egy súlyos téma volt, egy idő után átadta a helyét egy könnyedebb megszólalású résznek, majd megint visszatért. Testet öltött a dalban a fény és az árnyék, amit mindig is kerestem. Ozzy is nagyon-nagyon jól énekelt a nótában, de összességében az egész lemezen kiválóan teljesített, roppant magasra helyezte a szintet." A szöveg szintén irányadónak bizonyult. Geezer: „A dal szövege általánosságban véve szólt a tapasztalatainkról, a Sabbath tagjaként megéltekről: a csúcsokról és a mélypontokról, a jó időkről és a rossz időkről, a lenyúlásokról, az üzleti oldalról. A bog blast all of you sor egyszerre utalt a kritikusokra és a zeneiparra, az ügyvédekre, a könyvelőkre, a menedzsmentre és mindenki másra, aki nyerészkedni próbált rajtunk. Amolyan nincs tovább hová hátrálnunk-típusú visszavágás volt mindenki felé."

Az A National Acrobat még ezek után is jelentőségteljes folytatás bír maradni: kimért, doomos, mégis zokogó riffre épülő komótos súlyosság zseniális dallamokkal, amit aztán teljesen hirtelen visznek el másfelé egy szintén briliáns, zakatolásba torkolló témával, de még a végén is tudnak újat mutatni az örvénylő, szikrázóan ötletteli jammeléssel. Az instrumentális Fluff a Vol. 4 Laguna Sunrise-ának kedvező fogadtatása hatására íródott, címét egy, a csapatnak sokat segítő DJ, Alan Freeman beceneve után kapta. Az akusztikus gitár és zongora finom kettőse viszi benne a prímet, és ugyan több mint négy perces, még így is inkább csak amolyan hangulati átvezetés a Wakeman szintetizátorával felhizlalt Sabbra Cadabrához. A határozottan rockos lendülettel induló dalban ugyanakkor nem csak a billentyűk jelentettek újdonságot, hanem a dalt átható, a Sabbathtól szokatlanul napfényes, pozitív hangvétel és szöveg is. Geezer: „A stúdió, ahol dolgoztunk, angol szinkront készített az akkori német pornófilmekhez, és Ozzy valami ehhez kapcsolódó szöveget improvizált az alapokra. Kicsit túlzónak találtam, amivel előállt, így utólag megváltoztattam a sorokat, és arról a lányról írtam, akivel akkoriban randizgattam." A tempós kezdésből ismét másfelé kanyarodó, álmodozós részekkel operáló dal hangulata utolérhetetlen, kifutása katartikus, hangszerelése pedig mesteri, mindig is a legnagyobb kedvenceim közé tartozott tőlük.

A Killing Yourself To Live ismét súlyosabb hangvételben fogant, méghozzá nem véletlenül, ezt a dalt ugyanis Geezer alkoholproblémákból fakadó, ekkoriban támadt kisebb egészségügyi zűrjei inspirálták. A Butlerre jellemző józan paraszti ésszel megírt, eszméletlen hatásos sorokat a gyilkos, sötét masszaként áradó riffek közé vegyített sajátosan remegő gitárhangok támogatják a verzékben, Iommi két szólamban építkező szólója óriási, majd a dal a már megszokott kifejtős, improvizatív hatású témázgatással zárul. Újabb örök klasszikus, igazi remekmű, ami után érdekes módon tökéletes időpontban érkezik az anyag talán legkevésbé jellemző darabja, a Who Are You. Különcsége persze nem véletlen, ezt a témát ugyanis szinte egymagában Ozzy írta egy kis billentyűs hangszeren (ilyesmi korábban egyszer sem fordult elő), Wakeman pedig új dimenziókat adott neki kísértetiesen búgó Moogjával és a teátrális, akár musicalesnek is nevezhető középrésszel. A zárás pedig olyan, mintha valami horrorfilmhez írták volna. Nem egy tipikus Sabbath szerzemény, de síron túli hangulataival, bizarr dallamaival mégis tökéletesen passzol a banda lidérces világához.

A Living For Today az album talán legkevésbé ismert témája, ismét egy könnyedebb, rockosabb irányultságú darab határozottan pozitív, derűs kicsengéssel, ahol a riffes kezdést váltó akusztikus alapú részeknél Iommi még fuvolával is színesíti a hangzásképet. Ettől még persze a Sabbath nem ment át Jethro Tullba, de ez a fajta hangszerelési nyitottság az egész albumra jellemző, színesítő jelleggel a legkülönfélébb helyeken hallani billentyűket, effekteket és mindenféle nem tipikus rockhangszert, amelyek megszólaltatásából egyébként mind a négyen kivették a részüket. A legbizarrabb húzás persze mindenképpen a skótduda lett volna, amelyet Tony a záró Spiral Architectben tervezett használni. Miután azonban egy teljes napon át kísérleteztek a drága stúdióidő rovására azzal, hogy levegőt pumpáljanak a hangszerbe, majd kiszívják belőle a felesleget, és közben még rendeltetésszerűen meg is szólaltassák, végül feladták a próbálkozásokat. Mindez nem is baj, az akusztikus témázgatásból kibontakozó szám ugyanis így is tökéletes, a Sabbath egyik kevésbé nyilvánvaló csúcsalkotása, amiben akár tényleg tetten is érhetjük azokat a bizonyos progos törekvéseket, bár a banda ekkori munkamódszereinek ismeretében mindez aligha volt tudatos. A pumpálóan építkező riffre rátekeredő akusztikus és vonós díszítések, Bill Ward monumentális ütős megoldásai egyaránt magasra törnek, és túlnőnek az összes skatulyán, amelybe a Black Sabbathot valaha is bele akarták gyömöszölni a kocka gondolkodású kritikusok, a szöveg oroszlánrésze pedig állítólag Geezer álmában állt össze, méghozzá egy az egyben. Egy tökéletes album tökéletes fináléja, ami sok szempontból előrevetítette az ősfelállás utolsó, vitatottabb korszakát is.

A lemez végül 1973 decemberében jelent meg Európában, majd egy hónappal később az Egyesült Államokban, és – karrierjük során először – kimondottan pozitív sajtóvisszhangra talált, ami a zenekar tagjait is megdöbbentette. A zenei lapok többsége korábban szívből gyűlölte a Black Sabbathot, most azonban még a korábban róluk mindig a legvitriolosabb hangnemben nyilatkozó orgánumok is elismeréssel szóltak a produkcióról. A közönség soraiban ugyan akadtak zártabb gondolkodású rajongók, akik nem tudtak mit kezdeni a kísérletezősebb darabokkal, de a Sabbath Bloody Sabbath ettől még persze instant sikernek azonban igen: hazájukban a negyedik, Amerikában a tizenegyedik helyen nyitott, majd a tengerentúlon pár hét leforgása alatt bearanyozódott. A csapat minden korábbinál nagyobb tömegek előtt játszott Európában és Amerikában, legnagyobb szabású fellépésükre pedig április 6-án, a California Jam fesztiválon került sor, ahol több mint 200 ezer ember kísérte figyelemmel a színpadon zajló eseményeket, és rajtuk kívül többek között a Deep Purple, a The Eagles, az Earth Wind & Fire és az Emerson Lake & Palmer lépett fel.

A bandában korábban beindult folyamatok sajnos a jól sikerült album és a továbbra is dőlő pénz dacára sem bizonyultak megállíthatónak. Mint ekkorra nagyjából kiderült, egyáltalán nem sikerült kipihenniük magukat, a drogok továbbra is problémát jelentettek mindenki számára, ráadásul belecsúsztak egy roppant fárasztó és idegölő perbe is Patrick Meehannel, akivel az év elején muszáj volt kenyértörésre vinniük a dolgot. Iommi: „Patrickkel egyszerűen kezelhetetlenné vált a helyzet. Amikor ki kellett volna fizetni a számlákat, sosem lehetett elérni senkit egy csajt leszámítva, aki a telefonokat fogadta az irodában." Geezer: „Ha visszautazhatnék a kezdeti időszakba, egyetlen dolgot változtatnék meg: megállapodnék egy ügyvéddel és egy könyvelővel. Amikor aláírtuk az első szerződéseinket, tizennyolc-tizenkilenc évesek sem voltunk, és a világon semmit sem tudtunk a dolgok üzleti oldaláról. Fel sem merült bennünk, hogy mielőtt bármiben megállapodnánk másokkal, konzultálnunk kellene egy jogásszal, és eleve a szüleinknek kellett volna aláírni a papírokat helyettünk, mert még olyan fiatalok voltunk. Ők azonban elutasították ezt, így odahamisítottuk a szignóikat a szerződésekre. Ez valószínűleg a legostobább hiba volt, amit csak valaha is elkövettünk, később ugyanis ezeket a dokumentumokat a bíróság előtt sem használhattuk emiatt. A Meehannel való szakítás szörnyűnek bizonyult, mert iszonyatos pénzeket kellett kifizetnünk azért, hogy megszabadulhassunk tőle. És mindez simán megelőzhető lett volna, ha egy ügyvéddel elolvastatjuk, miket írunk alá. De nem tettük, mert lövésünk sem volt róla, mit csinálunk, sőt, meg sem fordult a fejünkben, hogy valaha is lemezeket adunk majd el, és komoly pénzeket kereshetünk. Egyedül zene érdekelt minket, csak azzal törődtünk, hogy ne kelljen kilenctől ötig melózni valami munkahelyen, hanem folyamatosan a hobbinknak élhessünk."

A banda új menedzsere, Don Arden keményen kézbe vette az ügyeket – és nem mellesleg lánya, az ekkor nagyjából 18 éves Sharon is jó személyes barátságba került a tagokkal, különösen Ozzyval, akivel később kapcsolatuk ugyebár több irányban is más fordulatot vett –, ám a Meehannel folytatott csatározások a háttérben tovább folytatódtak, és túlmutattak az ilyenkor szokásos csörtéken. Mindent elárul arról, milyen mértékben nyomta rá bélyegét a Sabbath tagok hangulatára a vita, hogy következő albumuk, az 1975 nyarán kiadott Sabotage címe is az ex-menedzser machinációira utalt. Az ellenségeskedés ráadásul egymás közötti problémáikat is felerősítette: Iommi egyre nyűgösebb lett, mert továbbra is úgy érezte, hogy mindent neki kell vinnie a zenekarban, Geezert idegesítette, hogy a szövegeket mindenki az énekesnek tulajdonítja, Ozzy élete ekkor már 24/7-es kokainmámorban zajlott, Bill pedig hordószámra vedelte a cidert, miközben mindenki egója és arca hatalmasra nőtt a többiekkel szemben. A drog- és alkoholproblémák ráadásul igencsak megnehezítették a kommunikációt a négyesfogaton belül, így nem véletlen, hogy a zenekar tagjai a mai napig úgy tekintenek a Sabbath Bloody Sabbathra, mint az őskorszak igazi záróakkordjára, és ez az album lett az eredeti négyes utolsó amerikai platinalemeze is a hőskorszakban. Ozzy: „Úgy gondolom, a Sabbath Bloody Sabbath volt az utolsó igazán nagyszerű lemezünk. Onnantól már csak lefelé vezetett az út."

Az énekes megállapítása helytálló: noha a magam részéről a következő három albumot is nagyon szeretem – igen, a Technical Ecstasy és a Never Say Die! gyakran köpködött kettősét is –, határozottan úgy gondolom, hogy az Iommi / Osbourne / Butler / Ward kvartett a Sabbath Bloody Sabbathon érte el kreativitása csúcsát. Az album úgy mutatott újat és tört cseppet sem nyilvánvaló, feltérképezetlen ösvényeket, hogy közben maradéktalanul hű maradt a korábban lefektetett alapokhoz, és ott volt rajta mindaz, ami annyira korszakalkotóvá tette a banda korábbi anyagait. Ha valamilyen tragédia folytán csak egyetlen Sabbath albumot hallgathatnék a hátralévő éveimben, biztosan ezt választanám.