Shock!

Fussuk le rögtön a kötelező köröket: a Black Sabbath mindnyájunk legnagyobb kedvence, a metalzene alfája és omegája, a legkisebb közös többszörös, a legnagyobb közös osztó, és mindennek az ellentettje is. Sokkal több puszta zenekarnál vagy épp kulturális jelenségnél, ugyanolyan ezerféle gondolatot, történést és érzést magába sűrítő szimbólum, mint Elvis, Hendrix, a Beatles vagy épp a Sex Pistols – kinek-kinek szájíze szerint. Ahogy egyik legjobb barátom mondta egyszer: számára Tony Iommi ott van a 20. század három legfontosabb személyisége között, aki kisujjból pöcköli félre Mahatma Gandhit, Nelson Mandelát, vagy épp Kalkuttai Teréz anyát. (Sosem mertem tőle megkérdezni, hogy ki a másik kettő, de őt ismerve nem lepődtem volna meg azon, ha Ozzy Osbourne-t és Geezer Butlert nevezte volna meg.) Ami azonban a legfontosabb: a Sabbath-hoz mindenkinek zsákszámra fűződik emléke, sztorija, mesélnivaló története. Így aztán azt is mondhatnánk: a Black Sabbath kicsit mi magunk vagyunk.

Jómagam például tisztán emlékszem, hogy a Bajza Utcai Óvoda szépreményű nagycsoportosaként mekkora sokkot okozott számomra, amikor édesapám féltve őrzött bakelitlemezei között bányászva rábukkantam egy korongra, amelynek borítóján egy vízimalom előtt állva egy rendkívül ijesztő, hosszú fekete hajú alak rémisztgette a szerencsétlen gyermekeket, akik arra vetemedtek, hogy a képébe bámuljanak. Nem tűrhettem a gyalázatot: fekete filctollat ragadva összefirkáltam szegény apám nyilván jó pénzért szerzett jugoszláv kalózkiadását. A szülői szeretet szép példájaként nem juttatott azonnal a gyámhatóság kezére, csak annyit mondott: „Remélem, később azért jobban fogod értékelni!" Ennek jegyében jó pár év elteltével nem esett nehezemre szép lassan belezúgni az összes ozzys Sabbath lemezbe, így aztán ha megkérdeznéd, melyik a kedvencem, azt mondanám: mind. És csak ha töltött fegyvert halántékomhoz szorítva fenyegetőznél, tudnám elhaló hangon kinyögni, hogy akkor legyen a Master Of Reality.

Elcsépelt közhely, hogy minden a Sabbathtól ered, és ez minden bizonnyal – mint minden közhely – többnyire igaz is, de ezer százalék, hogy az a megfoghatatlan, meghatározhatatlan, alaktalan valami, amit stonernek hívunk, tényleg nem létezne a Master Of Reality lemez nélkül. Matt Pike mondta egyszer: „Hogy szeretjük-e a Black Sabbathot? Hülye vagy?!? A Sleep egyértelműen a Sabbathra vezethető vissza. Közelebbről a Master Of Reality lemezre, még közelebbről az Into The Voidra. Ez így elég konkrét már neked?" De tényleg, hogyan is lehetne megkérdőjelezni az ősatyai szerepet, ha figyelembe vesszük, hogy konkrétan zenekart neveztek el magáról az album címéről (Masters Of Reality), egyes dalokról (Orchid, Into The Void, After Forever), és a lemez voltaképpeni hat tényleges dalát csapatok százai dolgozták fel? Köztük kimondottan neves előadók is, ráadásul jócskán túlmutatva a stoner/doom színtéren. Csak fél szemmel tekintsük végig a listát: a Sweet Leafet átértelmezte a Godsmack, a Stuck Mojo, de az Ugly Kid Joe és a Six Feet Under (!) is, az After Forever ugye a Biohazardé lett, a Children Of The Grave meg a White Zombié (és a Moodé). A Lord Of This Worldöt kitűnően nyomta a Helmet, a C.O.C. meg még jobban, a Solitude-ot a Cathedral tette magáévá, az Into The Void pedig különösen népszerűnek bizonyult, hiszen a már említett Sleepen kívül feldolgozta az Exhorder, a Kyuss, a Melvins, a Soundgarden, a Monster Magnet és az Orange Goblin is. Impozáns névsor, és ez bizony csak a jéghegy csúcsa.

De nem is emiatt imádom annyira a Master Of Realityt, hanem azért, mert a korai Sabbath kaleidoszkóp-szerű, legváltozatosabb alkotása, amit ebből a szempontból mindig a Vol. 4 ikertestvérének tekintettem. 35 perce egy varázsdoboz, mindig más arcát mutatja, attól függően, hol nézel bele. Ha akarom, vidám darab, ami a szabadságról mesél (Sweet Leaf), ha akarom, kimondottan komoly és intelligens (After Forever). Ha innen nézem, olyan totálisan emberi dolgokról vall szomorúan, mint az egyedüllét (Solitude) és a háború, a béke, a forradalom témaköre (Children Of The Grave), ha onnan, akkor kozmikus magányról valló sci-fi (Into The Void). Tartalmaz dalt régi jó barátjukhoz, a Sátánhoz címezve (Lord Of This World), de beszél a kereszténységről is (After Forever). A Lord Of This World és az Into The Void keménységével szemben az Orchid akusztikussága, a Solitude lágysága és az Embryo szétcsúszottsága áll. Ha akarom, olyan, mint egy szőrpamacs, vagy paróka, vagy egyujjas kifordított bunda kesztyű, vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt....

És a Valóság Mestere az ártatlanság elvesztésének korongja is. Ami az első két lemez idején még fiatal srácok könnyed játékának hathatott, őrült száguldásnak egy fékevesztett vonaton, itt kezd igazán komollyá válni. A Paranoid sikerét és a hetek alatt eladott félmillió példányt már nem lehetett félvállról venni, és ekkoriban érkezett el az az idő is, amikorra kifogytak a korábbról magukkal cipelt dalokból, dalvázlatokból. Akkoriban érvényesülő hihetetlen kreativitásukat jól jellemzi, hogy mire a Paranoid kifutotta volna magát, és alig estek túl az első amerikai körúton, már készen is állt az újabb nagylemez tartalma, miáltal az első és a harmadik lemez megjelenése között mindösszesen alig másfél év telt el. Azt, hogy ez már egy másik liga, az is jelezte, hogy a srácok ezúttal nem néhány órára vagy napra vonultak stúdióba, hanem kemény három hónapra kibérelték számukra a londoni Island stúdiót. (A producer ismét és utolszor Rodger Bain maradt.) Más kérdés, hogy a felvételekkel így is végeztek bő tíz nap alatt, mert minek annyit tökölni.

A stúdiózáshoz ráadásul nagy csomó pénzt is kaptak, amit persze nagyrészt drogokra költöttek. „Akkoriban főleg füvön, pián és hideg pizzán éltünk. Meg persze haskán. Rengeteg hasist vettünk magunkhoz. Ezekben az időkben kezdtünk igazán megőrülni, ami később csak egyre rosszabb lett. Gyönyörű évek voltak", vallotta később Ozzy, és Geezer is hasonlóan nyilatkozott: „Nyugtatók, serkentők, barbiturátok és hasis. Új ötletekkel telve mentünk színpadra, amiknek a nagy részét aztán el is felejtettük, mire lejöttünk onnan." Ez azonban még nem a Vol. 4 kokaintól porzó, éjsötét világa: a Master Of Reality nagyrészt könnyedebb húrokat penget, és tele van mosolyra késztető dolgokkal. Például rögtön ahogy kezdődik: Tony Iommi hatalmas köhögésével nyit a Sweet Leaf, és ebben jelentkezik először Ozzy - később védjegyévé váló – „Alright now!" kiáltása is. Iommi: „Miközben egy akusztikus gitárrészt játszottam fel az egyik dalhoz, Ozzy odahozott nekem egy rohadt nagy spanglit. Majd megfulladtam tőle, szétköhögtem az agyam. Mivel felvettük, végül ezt használtuk a Sweet Leaf bevezetőjeként." Minden idők legnagyobb fűhimnusza akkora gitárriffel nyit, ami leviszi a fejünket is, a hangzást ma leginkább fuzzosnak mondanánk, ami annak volt köszönhető, hogy Tony mester erre a lemezre három félhanggal lejjebb hangolta gitárját, hogy sérült és műanyaggal kipótolt ujjaival könnyebben tudjon játszani a húrokon. Geezer sem akart lemaradni, így ő is lejjebb hangolt, ami által egy olyan varacsk hangzáskép jött létre, ami még tőlük is meglepő volt. A dal középrészében pedig igazán remek jammelés hallható, amit a főmotívum visszatérte zár le, Ozzy tipikus „Come on now!"-i közepette.

Az After Forever zeneileg szintén viszonylag könnyedebb, szellősebb darab, megint csak imádnivaló gitártémákkal és röfögő basszussal, miközben Ozzy Geezer valaha írt legkomolyabb sorait énekli a középrészben meglepően szaggatottá váló ritmusra. (Ez a staccato jellegű riffelés még a Helmetre is jócskán hathatott.) A Sabbath mindig a Sátánról írt dalairól híresült el, itt azonban igencsak komolyan feszegetik a kereszténység alapvető morális és vallási kérdéseit, mindenféle nagy szó helyett szimplán a lényegre való rákérdezéssel. És mennyire különös már olyan sorokat hallani tőlük, mint „Láttam az igazságot, láttam a fényt, és megváltoztam." Magukat sosem tartották különösebben művelt embernek, így aztán nem is várták el, hogy az intellektusuk miatt magasztalják őket, ám Geezer egy későbbi interjúban elismerte: kicsit mindig is fájt neki, hogy sem a kritikusok, sem a közönség (de megkockáztatom, zenésztársai sem igazán) nem vette észre, szövegei az idők során mennyit komolyodtak, és a sok okkultizmus mellett mindig is érdekelték a morális-etikai problémák is. Csak hát a Sátánt jobban el lehetett adni...

Az Embryo fél perces kifacsart gitártémája (tiszta hülye vagyok, de nekem erről mindig valami torz népzenei motívum jut eszembe) vezet át minket a (számomra) leghatalmasabb Fekete Szombat dalhoz, a Children Of The Grave-hez. A dal visszafojtottabban nem is kezdhetne, majd amikor a pattogó ritmus robban, igazi eufóriát jelent a hallgatónak. Bill Ward ebben a dalban messze túlnő saját magán, eszement pörgetései, különféle ütőhangszerei egészen olyan hatást keltenek, mintha a sűrű eső dobolna a bádogtetőn. A csapatnak persze pont ez volt a célja, ez ugyanis az erőszakmentes, ám viharos változások dala, a holnap gyermekeié, akik nem akarnak a sír gyermekeivé is válni egyben. Ne feledjük, 1971-et írunk ekkor, még bőven érezteti hatását a hippi mozgalom, és ez alól még a flower powerrel teljességgel sosem szimpatizáló sötét banda sem tudja kivonni magát. A dalt amúgy maga Ozzy is igen sokra tartja, ahogy az Én, Ozzyban írja: „Úgy gondoltam és gondolom a mai napig, hogy ez a legütősebb szám, amit valaha felvettünk." Ez a dal számomra ráadásul mindig kimondhatatlanul különleges lesz, ugyanis ifjúkorom egy igencsak szeszszagú éjszakáján összeültünk néhány haverral, és nagy vidáman arról kezdtünk értekezni, ki milyen dalt szeretne a temetésén hallani. Jöttek persze a hülyeségek: Always Look On The Bright Side Of Life, Ha jó a kedved, tapsolj nagyokat, meg Shiny Happy People. De aztán kiegyeztünk abban, hogy legyen mondjuk a Children Of The Grave, az tényleg korrekt választás lenne. Azóta egyik régi beszélgetőpartnerem valóban elhunyt, és amikor a temetésén felhangzott valami giccses búcsúdal, egyből belém nyilallt, hogy na nem, nem ennek kellene szólnia, ez kurvára nem így volt megbeszélve! Aztán hazamentem, és vagy húszszor lepörgettem egymás után...

Na, de evezzünk vidámabb vizekre: az Orchid újabb átvezető gitártéma, mindössze másfél perc, azonban csodaszép, ráadásul a csapat első tisztán akusztikus felvétele, amiben már ott vibrál a Laguna Sunrise fülledt levegője. A Lord Of This World hagyományosabb Sabbath szerzemény, úgy zeneileg, mint szövegében, lassan vonuló riffje sebeket éget a fülbe, és ebből az egy dalból egyenesen levezethető kábé a stoner színtér fele. Ozzy ismét a Gonoszról és az ő elvakult követőiről danol betépett Mikiegér-hangján, a csapat pedig középtájt megint jammel egy egészségeset. Az utolsó előttiként érkező Solitude igazi meglepetés volt a bandától: csilingelő szépségű, sípot és fuvolát is alkalmazó darab, olyan, mint a porcelán. (Érdekesség: mind a zongorát, mind a fúvós hangszereket a tényleg csak szuperlatívuszokkal jellemezhető tehetséggel bíró Iommi szólaltatta meg.) Ozzy pedig itt valami csodát művelt a torkával: nyoma sincs a beszívott jellegű fejhangnak, itt bizony olyannyira tiszta éneket hallunk, mint szinte sehol máshol karrierje során. Magyarázhatta is minden második interjúban, hogy ez tényleg ő, nem pedig Bill Ward, mint ahogyan azt sok rajongó mind a mai napig hiszi. (Holott Bill első énekes száma csak a Technical Ecstasyn jön el.) Végül az Into The Void (eredeti címén: Spanish Sid) sludge-osan röfögő-tántorgó-örvénylő-begyorsuló-visszadöccenő kavalkádja zár valamivel több mint hat percben. A kozmikus megsemmisülés felé rohanó világot elénk táró sci-fi téma ez, amit a legjobb értelemben vett underground slágeresség jellemez, nem csoda, hogy kábé miden magára valamit is adó stoner banda feldolgozta.

A faék egyszerűségű, szimpla felirattal ellátott borítójú lemez (aminek megvan a miértje is: az első széria egy box set részeként jelent meg, poszterekkel, egyéb képekkel, így aztán a borítóval már nem akartak sokat pöcsölni) 1971. július 21-én történt kiadását követően persze menetrend szerint érkeztek a szokásosan jó kritikák. Egyik legfőbb hódolójuk például azt írta, hogy ők a Titanic házi zenekara az Armageddon napján. (Komolyan, ezek az emberek mi az istent akartak hallani?!?) Geezerék persze már rutinból szartak rájuk, és az őrült módjára száguldó szerelvényről már nem volt leszállás: a nagylemez még úgy is az ötödik helyig jutott a brit albumlistán, és a nyolcadikig lett a Billboard Top 200-on az Egyesült Államokban, hogy mindösszesen egyetlen felvezető single készült hozzá, mégpedig az After Foreverre, és az sem tört fel egyetlen listára sem. (B-oldalán meglepő módon még az előző lemezes Fairies Wear Boots figyelt.) Az a bizonyos nyolcadik hely egyébiránt a legjobb eredményük lett Amerikában (bár biztosnak tűnik, hogy már csak napokig őrzi ezt a rekordját), ahol ráadásul az anyag már a megjelenése napján aranylemez státuszt ért el az előrendeléseknek köszönhetően, azóta pedig több mint 2 millió példányban kelt gazdára csak az Egyesült Államokban, miáltal kétszeres platinalemez lett.

Az addig tényleg másodpercekre meg nem pihenő banda a végkimerülés határán úgy döntött, első ízben szusszan egy kicsit. Ebben nem csak mind kaotikusabb és kontrollálhatatlanabb életvitelük, hanem az is markáns szerepet játszott, hogy Ozzy életében két alapvető változás következett be: egyrészt lánya született (még nem Sharontól), másrészt pedig a Mountain gitárosának, Leslie Westnek köszönhetően földi pályafutása során először megízlelte a kokaint, amit mintha neki találtak volna ki. A kokaint, ami saját dicshimnuszát majd a Vol. 4 Snowblindjában kapja meg, de az már egy merőben másik történet, amelyben sunyi módon megjelennek a későbbi szétválás csírái is. A Master Of Reality azonban még a csúcsra vezető út utolsó lépcsőfoka, egy lemez, amely komplett stílusirányzatot hozott létre, és meg is határozza azt mind a mai napig. Soha nem születik ennél jobb stoner lemez – még úgy sem, hogy ő maga valójában nem is az.