Shock!

Nemrégiben, az Accept és Phil Campbell koncertje kapcsán hazajáró lelkekről írtam, és tulajdonképpen azt a bevezetőt akár át is lehetne másolni ide. A The Dead Daisies ugyanis szűk egy évvel legutóbbi koncertje után ismét Budapesten játszott, meg sem tudom mondani, immáron hányadszorra. És bár koncertjeik olyan drasztikusan azért sosem különböznek egymástól, kétségtelenül igazi, hogy egytől-egyig hibátlan, pozitív energiával feltöltő rock′n′roll élményt nyújtanak, ezért továbbra is van rájuk igény. Meg lesz jövőre is, ha (amikor) megint jönnek. Bónuszként most egy kifejezetten erős csomag főzenekaraként érkeztek, hiszen előttük a White Lionnal anno rocksztárságig emelkedett Mike Tramp és a Freak Of Nature-ben anno vele már egyszer társult Marcus Nand által alkotott duó, illetve az Alice Cooper lányát, Calicót, meg Chuck Garricet is soraiban tudó Beasto Blanco nyitott.

Ez így egy minden szempontból izgalmas, erős pakk, legalábbis papíron, Mike Tramp ugyanis a neve alatt futó produkcióval két perc alatt hazavágta a lelkesedésemet, sőt, elérte, hogy a szekunder szégyenérzet miatt majdnem kimeneküljek a sátorból. Tavaly, a The Quireboysban szebb napokat is látott Spike produkciója kapcsán volt oka minden szemtanúnak a feszengésre, most pedig Trampék „koncertje" miatt, ami tényleg iskolapéldája volt annak, hogyan kell lealacsonyítani, illetve fillérekért kiárusítani valakinek a saját zenei örökségét. Nem néztem utána a formációnak a buli előtt, így arra gondoltam, egyfajta akusztikus koncertet adnak majd, ahol Tramp éneke alá két hathúrossal szolgáltatják a muzsikát. Ehhez képest volt „ritmusszekció" is: háromforintos, gépről érkező zenei alapok, tényleg olyan primitív szinten, amilyen harminc éve is elérhető volt a legolcsóbb Casio gyerekszintik alapbeállításai között. Aztán persze a negyedik szám után ez is beszart, Trampék meg vakarták a fejüket a színpadon, hogyan leheljenek életet a technikába. Innentől viszont legalább értelmezhető volt a dolog, ugyanis amíg Nand a színpad szélén guggolva molyolt a cuccon, addig Tramp spontán, egy szál gitárral belekezdett a Knockin' On Heaven's Doorba, majd a Rockin' In The Free Worldbe, én meg ekkor már végképp nem értettem, miért nem ilyen az egész buli. A két figurának voltak korábban teljes zenekaros fellépései is, és oké, hogy sokba kerül utaztatni mindenkit, de fel nem foghatom, minek kell ilyen igénytelen gépi alapokkal a legszarabb bazári giccs színvonalára silányítani az előadást. Mivel a cucc betegségeit nem sikerült meggyógyítani, így rövidített, összesen öt White Lion-dalt felvonultató programot játszottak, de ebből élvezhetőnek kizárólag a legutolsó, kíséretmentes When The Children Cry balladát nevezném.

Bár a Beasto Blanco kapcsán elméletileg Calico Cooper a húzónév, egy perc alatt kiderült, hogy ez itt Chuck Garric bandája, ahol Ms. Cooper igazából másodhegedűs, illetve sokszor inkább háttérvokalista, táncos és színpadi előadó, mint frontember. A basszusgitározás mellett a szólóének többségéért is Chuck felelt, míg a Machine Girl művésznéven futó, öltözékében a Mad Max világát egy neandervölgyi ősasszony megjelenésével ötvöző Calico főként alávokálozott, illetve hozta azt a teátrális színpadi előadásmódot, amit nyilvánvalóan otthonról tanult el. És tulajdonképpen a hangterjedelmét is a fatertól örökölte, azaz ő sem sokoktávos hangszálakrobata, de igazából jól sáfárkodik azzal, amije van. Kisebb hátrányt jelentett viszont, hogy Garric erős, reszelős orgánuma mellett Calicót kicsit talán túl halkra keverték, így sokszor beleveszett a masszába. De aztán a buli közepén elővezetett apu-feldolgozás, a Feed My Frankenstein alatt nagyjából helyreálltak az arányok, megérkeztek az addig jobbára hiányolt gitárok és Calico énekét is feljebb tolták. Az ezt követő két számot aztán úgy osztották fel, hogy a Machine Girlt többnyire Calico énekelte szólóban, a Honey-t meg Chuck tök egyedül. Alapvetően túl sok izgalmat nem rejt ez a modernebb köntösbe öltöztetett, popos megközelítésű metálzene, de aki szereti mondjuk Rob Zombie dolgait vagy Alice-től a Brutal Planet/Dragontown-korszakot, annak érdekes lehet. Koncerten pedig kifejezetten szórakoztatóak.

Doug Aldrich rákos megbetegedése miatt, ha remélhetőleg csak rövid időre is, de egyelőre igazoltan távol van, így a The Dead Daisiesbe az a Reb Beach ugrott be, aki amellett, hogy a Wingerben tett le nagyon komoly dolgokat az asztalra, sokáig együtt is muzsikált Douggal a Whitesnake-ben. Szóval jött egy újabb Whitesnake-arc, de egyúttal távozott is egy másik, hiszen a tavalyi buli óta már megint nincs Brian Tichy és megint van Tommy Clufetos. Egy kiváló dobos újra ment, egy másik meg (vissza)jött, hogy Corabi szavaival élve, alaposan „megbüntesse" a cuccot. Aki pedig látta már Clufetost dobolni, pontosan érti is, mire gondolt a jó öreg John, Tommy széles mozdulatokkal elővezetett, kicsit szögletes stílusa ugyanis szintén megehetősen erőteljes és látványos. Szóval ismét csak egy felforgatott felállású Daisies játszott a színpadon, de ahogy esetükben egy-egy tagváltás sosem okozott fennakadást, úgy a színvonal most sem csökkent szemernyit sem. Reb és Tommy is topligás, sokat látott veteránok, akik láthatóan remekül be is illeszkedtek, így nem volt más dolgunk, mint hogy újra csak remekül szórakozzunk, míg a halott százszorszépek nekünk muzsikálnak.

Legutóbb egy karrierösszegző best of műsorral érkeztek, azóta viszont kijött a Light 'Em Up lemez, ami egy átvariált szettet eredményezett, hiszen értelemszerűen erről 4 tétel (I'm Gonna Ride, I Wanna Be Your Bitch és címadó, illetve a The Angelstől feldolgozott Take A Long Line) is bekerült, amivel párhuzamosan a Corabi nélküli korszakok dalai kissé megfogyatkoztak. Ahogy lemezen, úgy élőben is remekül működtek a friss nóták, a közönség pedig természetesen abszolút vette a lapot megint, ahogy az már csak lenni szokott. Az előzenekarok műsora alatt még eléggé foghíjas volt a nézőszám, ám mire a Daisies kezdett, ha szellősen is, de félig azért megtelt a sátor. A megjelentek pedig a szokásos Daisies-sztenderdek mentén (zenei gegekkel fűszerezett zenekari bemutatás, dobszóló és persze egy rakat feldolgozás Creedence-től a Beatlesig) levezényelt, ismét csak magas minőségű, bő százperces örömzenélését asszisztálhattak végig. Ha voltál egyszer Daisesen, tulajdonképpen mindent láttál már tőlük, de az is biztos, hogy újra és újra látni akarod majd.

Fotó: Barba Negra