Shock!

Egyszerre tűnik baromi könnyűnek és baromi nehéznek értelmeset írni az új Dream Theater-lemezről. A New York-i csapatról eszmét cserélve az ember minduntalan azon kapja magát, hogy panelekben beszél. A fanatikus rajongótábor tényleg szanaszét csócsálta az elmúlt bő két évtizedben a zenekar vélt vagy valós hiányosságait, illetve erényeit – nagyon sok újdonságot már sem a borult hívek, sem a fanyalgók papagájkórusa nem fog tudni hozzátenni a témában összegyűlt kilométernyi cikkrengeteghez és kommentfolyamhoz. Mike Portnoy visszatérése talán egy fokkal egyszerűsít a tábor nagy dilemmáin, de nem oldja fel azokat.

Miért is mondom ezt? Mert egyfelől Mike tizenhárom év után történt újonnani csatlakozásával kétségtelenül változott a banda. De most őszintén, meglepett bárkit is, hogy a Parasomnia már csak Portnoy szereplése miatt is jobban közelít a 2010 előtti albumokhoz, mint bármi, amit nélküle csináltak? Bár pontosság és technika tekintetében kettejük közül egyértelműen Mike Mangininek áll a zászló, napnál világosabb, hogy az eredeti Mike sokkal jellegzetesebben, egyénibben dobol, ezáltal nem is olyan kicsit más húzást ad a zenének. Itt pedig természetesen elég rendesen terepet is adtak neki a kibontakozáshoz. Némi túlzással tulajdonképpen már a kissé túlhúzott atmo-hangjátékból fanfárszerű intróvá fejlődő In The Arms Of Morpheus is Portnoy „hahó, visszajöttem!" beköszönése: miközben lefutja a maga összekeverhetetlen köreit a dobszerkón, a többiek örömzenélve alájátszanak. Hosszú idő után visszatért tehát valami olyan íz a muzsikába, ami bevallva-bevallatlanul minden Dream Theater-rajongónak hiányzott. Nekem is.

Viszont ezzel együtt is dőreség ennyi év után azt várni egy ilyen korú csapattól, hogy Images And Words- és Awake-, vagy ha már a jelen felállásról beszélünk, Scenes From A Memory-szintű kinyilatkoztatásokat tegyen. Magyarán szólva, a 21. századi Dream Theater táborát kínzó feladványok a Parasomnián is fennállnak, és ahogy nézegetem a különböző kritikákat, véleményeket, olyan szélsőségesek az álláspontok megint, mintha mindenki más lemezt hallgatna. Kiegyezhetünk benne, hogy ha most nem jutott nyugvópontra ez a dolog, már sosem fog...

A magam részéről nem vártam semmi nagyon extrát, csak egy olyan Dream-lemezt, amit időnként szívesen elindítok, és az ismerkedés e korai fázisában azt kell mondanom: ezt összességében megkaptam. A tavaly tavaszi diszkgráfiás összegzésünkben nem csináltam titkot belőle, hogy nem kedvelem különösebben a Mangini-érás albumokat, ugyanakkor az említett fenntartások korábbról datálódnak. A megjelenés után pár nappal, de aránylag sok hallgatáson túl egyvalamit egyértelműen ki merek jelenteni: bár a két Sons Of Apollo-album kreatívabb formában járta ezt a jellegzetes progmetálos vidéket, a Parasomnia így is a legerősebb Dream Theater-lemez az utolsó Portnoyjal készült mű, a Black Clouds And Silver Linings óta. A többi meg majd idővel elválik...

Mivel nem számítottam előzetesen semmi konkrétra, mondhatjuk, hogy meglepett: a terebélyes diszkográfiából egyértelműen a 2000-es évek elejének albumait idézi leginkább a lemez. A Train Of Thought direkt metálossága például minduntalan bevillan a Parasomnia hallatán, akkor dolgoztak ennyire homogén módon zorall, súlyos megközelítéssel. Mindez persze bőven árnyalható, eleve eltelt közben több mint húsz év, de az összhatás nekem így is leginkább az akkori időkre hajaz. Aztán természetesen simán lehet, hogy neked tök más jut majd róla eszedbe. Lásd fentebb... Szintén már első pár hallgatásra fülbe ötlik, hogy kifejezetten sok, egyenesen az első, korai korszakot idéző nyúlós-elegáns, direktben hard rockos riff bukkan fel a dalokban a metálos zúzdák között. A magam részéről ennek is nagyon tudok örülni, főleg, hogy az ilyesmi elég rég volt jellemző rájuk ebben a mennyiségben.

Hogy lehetne-e itt-ott húzni a dalokból? Természetesen bőven lehetne. El tudnék-e képzelni itt-ott színesebb, izgalmasabb, nagyívűbb énekdallamokat James LaBrie-től? Naná, hogy el tudnék, sőt, szükség is lenne rájuk, de ez már így marad, elfogadtam. Nem megy neki több sem torokból, sem fantáziából, drámai problémákról ugyanakkor nem beszélhetünk, így is lazán hallgatható a végeredmény. Főleg, hogy a másik neuralgikus pont, Jordan Rudess ezúttal elég rendesen visszafogja magát hála a jó istennek. Pár csillagharcos megmozdulása persze akad, de ennyi belefér, sőt, elvárható – ellenben sok szép zongorás és hammondos megoldással színesíti, sőt, szolgálja ki a dalokat. Utóbbi már önmagában eredmény tőle, és mivel a magam részéről az elmúlt két évtizedben kifejezett ellenérzésekkel szemlélem a billentyűs teljesítményét, szerintem az anyag javára is válik, hogy többnyire a háttérben marad.

Kell néhány hallgatás, mire kinyílik az album, de a dalok is karakteresebbek most, mint az utóbbi jó néhány lemezen. Vagy fogalmazzak úgy, hogy több karakteresebb akad köztük, mint amennyi a manginis anyagok átlaga volt? Végső soron mindegy, de ebben egészen biztosan perdöntő szerepet játszik Portnoy ittléte, a zenének adott eltérő lüktetés. Nagyon nagy slágerek, Take The Time-ok, Lie-ok, Home-ok, sőt, még As I Amek sincsenek, de a Night Terrorral például helyből nem nehéz összehaverkodni, még ha a középrészt kissé hosszadalmasra is veszik. Bármilyen kényelmes-kímélős is LaBrie refrénje, így is gyorsan ragad. Ugyanígy szépen beül a fülbe egy idő után az A Broken Man is a maga zongorás refrénjével, a kiváló szólóbetétet felvezető bluesos témázgatás pedig kifejezetten óriási, szép régi emlékeket idéz. De említhetem a Midnight Messiah-t is, ahol klasszikus hard rock riffelésből csapnak át archaikusan metallicás döngölésbe, és a begyorsulva zakatoló kórus szintén elsőre megmarad a fejben.

Az egybefüggő, melodikusabb Are We Dreaming? / Bend The Clock kettősben is akadnak finomságok, bár itt megint lehetne húzni egy-két percet. Érdekes viszont, hogy a két leghosszabb darabnál ezúttal nem annyira érzem ezt: a 11 perc fölötti Dead Asleep kimondottan az egyik legerősebb darab az anyagon, és óriási humorérzékről tesznek benne tanúbizonyságot, hogy a John Petrucci gyilkos szólóját felvezető doomos, gonoszan őrlő riffnek mindössze annyi a szerepe, amennyi. Más komplett dalt írt volna belőle, annyira odavág... A The Shadow Man Incident finálé meg a húsz percet közelíti, de jelen fázisban ezzel is úgy vagyok, hogy még bontogatom a hagymahéjakat, és egyelőre nem fáraszt. Jól is szól az album, az A View From The Top Of The Worldnél hangmérnökként berántott Andy Sneap nem nőtt rá a Dreamre a maga védjegyszerű megoldásaival, de kimozdította őket a korábbi holtpontról ezen a téren. A borítót viszont hiába követte el Hugh Syme, megint marhára megúszósnak és klisésnek érzem – mintha valami fantáziátlan AI-izé lenne, a mesterhez kevésbé méltó.

A pontszámom talán szintén klisés, a stábon belül egymás között is mindig megy a cseszegetés a semmitmondó erősnyolcasok miatt, de ez most tényleg az a lemez, amire ennyi az adekvát. Nem hibátlan, de szerethető album lett a Parasomnia – ebben a csapatban nincs ma már több, és ez itt most, mindent összevetve szerintem épp elég tőlük.