Shock!

David „Junior” Ellefson volt az egyetlen ember, aki a Megadeth alapításától kezdve egészen a 2002-es bizarr feloszlásig meg bírt maradni Dave Mustaine zenekarában. Végül aztán ő is összerúgta a port a főnökkel, és csúnya huzavona kerekedett az egyes nézeteltérésekből, amit persze a sajtó is alaposan dokumentált.

Kezdjük a legaktuálisabbal, ami ezekben a napokban a világ minden metal rajongóját a legjobban érdekli! Eddig három Sonisphere fesztiválon játszott együtt a nagy négyes, és még ugyanennyi van hátra. Hogyan látod belülről ezeket a bulikat, minden a tervek szerint halad?

Eddig az összes fesztivál óriási volt, minden a legnagyobb rendben zajlott. Érdekes persze belegondolni, hogy mondjuk 20 évvel ezelőtt mennyivel közelebb állt egymáshoz a négy csapat stílusa, mint manapság… Az azóta eltelt években mindannyian kialakítottunk magunknak egy olyan zenei világot, ami senki másra nem jellemző, amellett, hogy természetesen mindannyian ugyanonnan érkeztünk. Szóval nekünk is nagy buli ez az egész, és úgy látom, a srácok a Metallicából baromira élvezik, hogy velünk lógnak. Tudod, ők egy kicsit kiszakadtak ebből a világból azzal, hogy a hihetetlen sikereik révén a mainstream részévé váltak, és most valahogy jól esik nekik a másik három csapattal úton lenni csak úgy, old school módon. Szerintem marha kényelmesen érzik magukat velünk.

Hogy kell elképzelni a backstage-et ezeken a bulikon? Nagy csoportokban ültök, és mindenki megállás nélkül ontja a régi sztorikat?

(mosolyog) Pontosan ez a helyzet. Éppen tegnap történt, hogy a nagy négyes dobosai együtt lógtak: ott volt Shawn Drover, Charlie Benante, Dave Lombardo és persze Lars Ulrich is, meg Sean Kinney az Alice In Chainsből. És amikor előkerült egy fényképezőgép, szóltak Seannak, hogy legyen kedves odébb menni egy kicsit, mert csak négyükről akartak fotót csinálni! (nevet) Pedig az Alice In Chains is hatalmas banda, de hát érted, akkor sem tartozik a nagy négyeshez… És ez csak egy sztori a sok közül, tényleg remek a hangulat. Az első koncert előtt tartottunk egy nagy közös vacsorát, ahol mi, basszusgitárosok is ösztönösen kerestük egymás társaságát: Tom Araya, Frank Bello, Robert Trujillo és én automatikusan az asztal azonos részére ültünk le, és nem is foglalkoztunk James Hetfielddel vagy a többiekkel! (nevet) Ennyi év után persze valahol furcsa is kicsit ez az egész, de az a lényeg, hogy mindannyian együtt lógunk a bulikon, és remekül érezzük magunkat.

Igaz, hogy a háttérben már egy amerikai, majd világkörüli Big Four turné előkészületei zajlanak?

Mindenképpen szeretném, ha így alakulnának a dolgok, de most egyelőre annak örülünk, hogy ezek a bulik összejöttek. Valamennyire nyilván van a mostani fesztiváloknak egyfajta tesztjellegük is, kiderül, vajon működik-e a dolog vagy sem. Éppen ezért jó, hogy Kelet-Európában került sor a koncertekre, ezek a területek ugyanis nem tartoznak a legfrekventáltabb régiók közé ebből a szempontból. A siker azonban elsöprő és hatalmas, az érdeklődés és a reakciók pedig mindenütt hihetetlenek, szóval nem látok okot arra, miért ne folytatnánk a dolgot.

Minden este megnézed a másik három bandát?

A Slayert még nem sikerült látnom, de ennek egyedül annyi az oka, hogy rengeteg háttér- és médiamelót csinálok, mint ahogy például most is itt interjúzom veled. (mosolyog) Az a kevés, amit elcsíptem belőlük, óriási volt, de ugyanez áll a Metallicára és az Anthraxre is. És persze említsük meg a többi fellépő csapatot is, hiszen ezek a fesztiválok nem kizárólag a nagy négyesről szólnak, ott van még például az Alice In Chains is… Tegnap pedig a Stone Sourt akartam megnézni, mert kedvelem őket, de egyszerűen nem jutott rá időm.

Tavasz óta vagy ismét a Megadeth tagja, és egyből mélyvízbe kerültél, hiszen a Rust In Peace megjelenésének 20. évfordulója alkalmából rendezett turné után most ezeken a fesztiválokon játszotok. Nehéz volt felvenni a tempót ezeken a kiemelt bulikon, vagy teljesen természetesen jött minden magától?

Teljesen természetesen jött minden magától, hiszen a dalokat jól ismerem, benne vannak a kezemben, és mindig is az életem fontos részét képezték. Igazán könnyű volt ismét belerázódni a dologba, főleg, hogy a többiek is remek formában vannak. Dave például jobban játszik most, mint tíz évvel ezelőtt, de Shawn Drover és Chris Broderick is fantasztikus zenészek. Értjük egymást, minden remekül klappol a színpadon.

Dave pár napja valami olyasmit nyilatkozott, hogy két év múlva akár a Countdown To Extinction lemez tiszteletére is összehozhattok egy ilyen jubileumi turnét. Ez pusztán csak eszébe jutott akkor és ott, vagy valami konkrét tervről van szó?

Tudod, hogy van ez… Hamarosan minden régebbi lemezünk 25, 20 vagy 15 éves lesz, nemcsak a Rust In Peace és a Countdown, de a Peace Sells, aztán utána a Youthanasia, majd a Cryptic Writings kapcsán is újabb évfordulót ünnepelhetünk. Vagyis a következő mondjuk hét évben simán csinálhatunk bármelyik kapcsán egy ehhez hasonló tematikus turnét. Ez most persze nem azt jelenti, hogy feltétlenül így is lesz, de a lehetőség adott. Ezek az albumok mind elértek egy bizonyos kort, és ez a mostani Rust In Peace turné akár egyfajta kezdőpontnak is tekinthető.

Mint azt nyilván te is tudod, a Megadeth rajongók többsége számára a Rust In Peace kiemelt jelentőséggel bír. Amikor készítettétek, éreztétek, hogy valami különösen maradandón dolgoztok, vagy egyszerűen csak úgy tekintettetek rá, mint a következő albumra a sorban?

Az utóbbi. Egyáltalán nem gondoltuk, hogy az lesz belőle, ami végül lett… Sőt, tudod mit? Amikor a Countdown To Extinctiont készítettük, sokkal inkább tudatában voltunk annak, hogy az az album nagy lesz. Ez persze nem kizárólag a lemezen múlott: benne volt az időzítés, a hangulat, mindaz, ami akkoriban a világban történt, az, hogy tudtunk támaszkodni az MTV-re, és így tovább. Az elejétől fogva tisztában voltunk vele, hogy azzal az albummal hatalmasat léphetünk előre, mert jók a lehetőségeink, és alaposan fel is tüzelt minket ez a tudat, miközben születtek az újabb és újabb ötletek. Ugyanez valahol még a Youthanasiára is jellemző volt, ott is körüllengte az egész munkát valami speciális légkör. Azok igen erős évek voltak számunkra a mainstreamben. No, visszatérve a Rust In Peace-re, ott egyáltalán nem éreztünk semmi hasonlót! (nevet) El kellett telni hozzá egy kis időnek, mire észrevettük, hogy a rajongók teljesen odavannak a lemezért, nekünk addig simán csak az egyik volt a többi közül. Éppen ezért annyira jó, hogy mégis ilyen különleges albummá tudott válni.

És mi a helyzet a Megadeth két ellentmondásos lemezével, a Riskkel és a The World Needs A Heróval?

Azt hiszem, a Risk remek Dave Mustaine szólóalbum lehetett volna. Nagyon keményen dolgozott rajta, és szerepelt is ott néhány óriási dal. Nem Megadeth néven kellett volna megjelentetni, és akkor egyből mindenki máshogy áll hozzá… A The World Needs A Herónak pedig megvoltak a maga pillanatai, akadtak rajta erős nóták – például a Dread & The Fugitive Mind –, de összességében nem állt össze, mert az akkori felállás egyszerűen nem bizonyult elég erősnek. Nem volt meg közöttünk az a kölcsönhatás, ami révén kihozhattuk volna a maximumot az ötletekből. Persze nem tagadom meg ezeket az albumokat, hiszen mindkettőnek fontos szerepe volt abban, hogy a Megadeth utána el tudott jutni a következő szintre.

A nélküled készített három lemezről mit gondolsz?

Mindhármon fedeztem fel olyan riffeket, ötleteket, amiknek az alapjai még akkor készültek el, amikor én is a bandában voltam. Talán éppen az Endgame-en szerepel a legtöbb olyan rész, amiket még én is játszottam régebbi demókon, de aztán végül nem fejeztük be őket a Cryptic Writings lemezhez. Sőt, most, hogy így belegondolok, néhány ötlet talán még a Youthanasia korszakból is megmaradt… Meg persze olyanok is, amiket a The World Needs A Hero turnén játszogattunk, mindegyikre jól emlékszem. Mit is mondhatnék? Örültem, hogy Dave felhasználta ezeket a témákat, mert jó témák voltak. Jó dalokat is csinált belőlük.

Említetted, hogy a 2001-es felállás nem volt az igazi. Mi a helyzet a mostanival?

A mostani nagyon is működőképes, és igazából ez volt az egyik legfontosabb szempont, amikor visszatértem a zenekarba. Tudod, az csak az érem egyik oldala, hogy Dave és én letisztáztuk egymással a dolgainkat, mert egy ilyen szituációban alapvetően mindent meg lehet oldani, csupán munka kérdése az egész. Az üzleti oldal, az utazás, a turnézás és az összes többi tényező mind-mind kezelhető némi odafigyeléssel, kivéve azt, hogy kisül-e valami értelmes abból, ha négy embert összezárnak egy szobában a hangszereikkel, vagy sem. Érzed-e egyből, hogy „bazmeg, ez az!”, ha játszani kezdtek? (nevet) Mondanom sem kell, pont ez a legfontosabb…

Előrebocsátom, hogy szerintem tökéletes ez a mostani felállás, de azért nyilván Dave-et és téged is mindenki Marty Friedmanről és Nick Menzáról kérdez…

Igen, ez valóban így van.

Mikor beszéltél velük utoljára?

Martyval nagyjából évente váltunk egymással e-mailt, leginkább arról, ki hogy van. A Megadeth-ről vagy a közös múltunkról sosem esik szó.

Miért?

Mert van egy olyan érzésem, hogy nem igazán szeretne beszélni erről a témáról. Annak idején ő hagyta el a bandát: tele lett a Megadeth-tel, felkészült arra, hogy továbblépjen, és tovább is lépett, hogy azt csinálhassa, amit ma csinál. Ha arra vagy kíváncsi, ez azt jelenti-e, hogy soha többé nem fog eljátszani egyetlen Megadeth dalt sem akár velünk, akár másokkal, nos… Úgy gondolom, eljön majd az idő, amikor már ő is élvezné ezt. Lehet, hogy csak egy estéről, egy vendégszereplésről lesz szó – én személy szerint ezt tartanám a legjobbnak –, de úgy gondolom, valamikor a jövőben összejöhet valami hasonló. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy a Megadeth Martyra vár vagy ilyesmi, semmiképp sem. Mindannyian remekül érezzük magunkat a bőrünkben, egységes a csapat.

És mi a helyzet Nickkel?

Azt hiszem, Nicket komolyan lesújtja, hogy nincs itt velünk, de sem az egészségi állapota, sem a hozzáállása nem teszi ezt lehetővé. Annak idején is eljutottunk vele arra a pontra, hogy le kellett cserélnünk egy hasonlóan óriási dobosra, Jimmy DeGrassóra… Szóval Nick borzasztóan szeretett volna csatlakozni hozzánk, ebben egészen biztos vagyok, de ehhez sajnos nemcsak felkészültnek, hanem teljesen egészségesnek és megbízhatónak is kell lenni. Shawn nem bulizik, felnőtt módon, tiszta fejjel gondolkodik, remekül megtalálja a hangot Dave-vel, és pontosan tudja, hogyan dolgozik a Megadeth. Emellett pedig nemcsak remek dobos, hanem jó gitáros és dalszerző is egyben, amit már az Eidolonban is bizonyított. Vagyis van mit hozzátennie a Megadeth-hez, és fontos alkotórészévé is vált a zenekarnak.

Vagyis ez most már tényleg a Megadeth utolsó felállása?

(elvigyorodik) Azért nem tudok válaszolni erre, mert semmit sem érdemes kizárni, és soha nem szabad semmire azt mondani, hogy soha. Ki tudja, lehet, hogy már a jövő héten feloszlunk! Vagy újabb 25 év múlva Shawn azt mondja, hogy „bassza meg, elegem van a turnézásból!” (nevet) Nézd, ez a felállás tökéletesen együtt van. Jól szólunk, jól érezzük magunkat, remekül tudunk közösen dolgozni. Dave is és én is leszoktunk már arról, hogy túlságosan előre tervezzünk… Inkább mindig megpróbáljuk a lehető legnagyobb mértékben kiélvezni az adott pillanatot ahelyett, hogy állandóan a jövőn agyaljunk, az ugyanis mindig veszélyes terep.

Mi minden idők legjobb három lemeze?

A KISS-től az Alive! mindenképpen. Aztán ott a Bachman – Turner Overdrive-től a Not Fragile, ami a mai napig szétrobbantja az agyamat, kibaszott hatalmas lemez! A harmadik pedig talán az Iron Maidentől a Killers.

Mi az élet értelme?

Először is az, hogy megtaláld magadnak azt az elfoglaltságot, amit a legjobban élvezel, utána pedig csináld is ezt, mert egészen biztos, hogy ebben leszel a legjobb. Így tudsz a leginkább nyomot hagyni magad után a világban. Sokan egész életükben nem találják meg ezt, mert mindig csak azon agyalnak, hogy „uramisten, ki kell fizetnem a számláimat, meg kell csinálom ezt, meg kell csinálnom azt, meg kell csinálnom amazt”, és eközben elszalad mellettük az egész élet lényege, az, amiért itt vagyunk ezen a bolygón. Én szerencsés vagyok, hiszen van egy 11 éves gyerekem, egyébként pedig azt csinálhatom, amihez a legjobban értek: minden este felmehetek a színpadra, és pengethetem a basszusgitárt!

További fotók:
Megadeth