Shock!

1992 elején mindent elborított a grunge, kisöpörte a porondról a tömegtermelésbe fulladt hajmetal-színtér képviselőit, és a felszínen innentől kezdve jó ideig csak az alternatív (vagy annak titulált) zenekarok rúghattak labdába. Nyilvánvaló volt, hogy a metal aranykora végérvényesen befejeződött, ez azonban – sok ekkori vélekedéssel ellentétben – távolról sem jelentette a műfaj halálát. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben annál az albumnál, amely e sorsdöntő év február 25-éjén jelent meg, és alapjaiban változtatta meg a súlyos muzsikák arculatát. A mai napon húsz éves a Vulgar Display Of Power, a metal történetének egyik legkerekebb és legfontosabb remekműve, amelynek hatása 2012-ben is tisztán érezhető.

A Pantera a Cowboys From Hell lemezzel az áttörés küszöbére került. A zenekar összesen 261 koncertet adott az album turnéján: Amerikában az Exodusszal és a Suicidal Tendencies-zel, Európában a Judas Priesttel és az Annihilatorrel futották le a legnagyobb nyilvánosságot kapott köröket. Élő teljesítményük letaglózta a közönséget, táboruk rohamosan nőtt.

Amikor a banda 1991. szeptember 28-án egymillió ember előtt játszott a moszkvai Monsters Of Rock fesztiválon az AC/DC, a Metallica és a The Black Crowes társaságában, már javában dolgoztak a folytatáson. Érezhetően izzott körülöttük a levegő, ők pedig pontosan tisztában voltak ezzel. Más talán lecsap a lehetőségre, és a nyilvánvalóbb utat választja, a Pantera azonban nem így tett: a frissen elkészült dalok durvábbak, agresszívebbek voltak, mint addig bármi, amit csináltak. Phil Anselmo: „Roppant éhesek és fiatalok voltunk: beszakítottuk a padlót, átsétáltunk a falakon. De szükség is volt erre. Dallas környékén mi voltunk a legnagyobb metal banda, ám amikor 1989-ben leszerződtünk az Atlantichez, ismét kis hal lettünk a hatalmas óceánban. Minden este pusztítanunk kellett, és pusztítottunk is. A Cowboys From Hell dalai nagyrészt 1988-ban, 1989-ben íródtak, nem egyet másfél éve játszottunk élőben, mire eljutottunk a felvételükig, és az agyunk akkor már kissé máshol járt: még súlyosabb, még durvább zenében gondolkodtunk. A legutolsóként megszületett Cowboys dal a Primal Concrete Sledge volt, ami amolyan hídként is felfogható már a Vulgar Display Of Powerhez. Mindez természetes fejlődés volt: gyakorlatilag a Cowboys turné végéről sétáltunk be a stúdióba, és mindaz, amit láttunk, tapasztaltunk a nagyvilágban, új mércét állított elénk." Rex Brown: „Egyre súlyosabbak és súlyosabbak, feszesebbek és feszesebbek akartunk lenni. És senki sem ért a nyomunkba."

A csapat ezúttal is az Abott-tesók apjának texasi Pantego stúdiójában vette fel a zeneanyagot, ami már csak a Pantera folyamatos koncertezése miatt is nagyrészt a turnén, illetve a stúdióban állt össze. Az ismét csatasorba állított producer, Terry Date és a négy zenész már ekkor tudta, hogy kezeik alól valami egészen különleges fog kikerülni, és szándékosan törekedtek is arra, hogy szétfeszítsék saját kereteiket. Date és Dimebag (ekkoriban még Diamond) különösen sokat molyoltak a gitárhangzáson, aminek aztán meg is lett az eredménye, hiszen amit végül rögzítettek, máig etalonnak számít. Ennek ellenére a Pantera mindent ízléssel csinált, és csak a megfelelő mértékben adagolta az összetevőket a végső gyúelegyhez. Darrell: „Az volt a cél, hogy olyan valóságos legyen a lemez, amennyire csak lehetséges. Ez az oka például annak is, hogy nem toltunk ritmusgitárokat minden egyes szóló alá. Ez a korai Van Halen albumokon is így volt. Nagyon nagyra értékelem Eddie-ben, hogy nem pakolt tele mindent kibaszott ritmusgitárokkal, hanem élni, lélegezni hagyta a dalokat. Ez az élő érzet a Pantera lényege. Mindig, amikor dalokat írunk, átgondoljuk, hogy el tudjuk-e képzelni az adott résznél a közönséget. Aztán jön valami zakatolás, mi meg egymásra nézünk: Jézus! Itt el fogják hajítani az agyukat, ha bejön ez a téma! Az unalmas zenékbe belefáradt hallgatóknak és azoknak zenélünk, akik kurva jó koncertekre vágynak. A legtöbb mai zene ugyanis sajnos baromi steril." Anselmo: „Mindig volt egy szint, amit túl akartunk lépni. Dimebag soha nem elégedett volna meg azzal, hogy egy legyen a sok Slayert utánzó gitáros közül. Mindig odafigyelt a zeneiségre, hihetetlen ízekkel játszott, és büszke is volt erre. Mindez a dalszerzést is jellemezte. A Vulgar ebből a szempontból különösen jó példa, ugyanis nagyon fogósak, himnikusak a dalok. Tudatosan törekedtünk is erre. Azért írtuk a zenét, hogy megmozgassuk az embereket. Nem bírtuk nézni, hogy egy helyben ácsorognak: nem akartunk nekik esélyt hagyni. Tudtam, hogy sokan nem azért jönnek el egy rockkoncertre, hogy betöressék az orrukat, hanem csak nézni szerették volna a zenekart... Én viszont soha nem engedtem meg nekik ezt."

A lemez címét a banda az Ördögűzőből kölcsönözte, ahol az egyik párbeszédben hangzik el a kifejezés. Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen markáns cím mellé nem lehet akármilyen borítót tenni. A koncepció természetesen magától a csapattól érkezett. Anselmo: „Megmondtuk a kiadónak, hogy valami durvát akarunk a borítóra, például hogy valakit alaposan pofánvernek. Aztán leszállították nekünk az első változatot, rajta egy kesztyűs bokszolóval... No, mi ennél valami utcaibbat képzeltünk el. A végső verzió már oké volt. A kiadó egyik emberétől tudtuk meg, hogy a képen szereplő arc ütésenként tíz dolcsit kapott, de kábé harmincszor vágták pofán, mire sikerült elkészíteni a megfelelő képet. A végén teljesen fekete volt már a képe..."

A Pantera alapos munkát végzett a stúdióban, a melóban nem ismertek tréfát, de természetesen a felvételek végeztével minden éjjel hatalmas partizások zajlottak a helyi bárokban a rájuk jellemző féktelen módon. Mindent elárul a hangulatról, hogy egy agyahagyott éjszakán még Terry Date bérelt autóját is sikerült tropára törniük, de a számlát végül a kiadó tételeihez csapták... Miután a lemez elkészült, nem ülhettek sokáig az anyagon: a Slave To The Grind lemezzel koncertező Skid Row nyitóbandának hívta őket amerikai arénaturnéjára, amely 1992 legelején vette kezdetét. A zenekar underground arca, Anselmo eleinte kissé ódzkodott a dologtól, de egy ilyen ajánlatra egyszerűen nem lehetett nemet mondani. A Pantera így ismét a színpadokon találta magát, és azonnal elválaszthatatlan cimborákká váltak a New Jersey-i sztárcsapat tagjaival. Az Atlantic eközben február végére tűzte ki a Vulgar Display Of Power megjelenését. Egy ilyen sikeres körútnál jobb alapozást el sem lehetett képzelni az anyaghoz. Sebastian Bach: „Pontosan tudtuk, hogy a Pantera azonnal hatalmas lesz, amint a szélesebb tömegek ráéreznek az erejükre, így úgy döntöttük, elvisszük őket életük első arénaturnéjára. Úgy emlékszem az első koncertre, mintha csak tegnap lett volna: újév napja volt New Orleansben, és egy kör alakú arénában léptünk fel. Aznap este tapasztaltam meg először a Pantera élő produkcióját, és mivel elsősorban metal rajongó vagyok, megvalósult álom volt minden nap a színpad széléről nézni őket, ahogy estéről estére, városról városra válnak egyre hatalmasabbá." Az elkészült lemeztől a kiadó emberei is elájultak, és maga a csapat is hihetetlenül elégedett volt vele. Vinnie Paul: „New Yorkban, a Masterdiskben zajlott le a maszterelés. Akkoriban az összes nótát egyszerre kellett maszterelni, aztán kaptunk egy szalagot a teljes anyaggal, amit végig lehetett hallgatni. Eleinte akadt pár extra ötletünk, de aztán rájöttünk, hogy tökéletes, amit hallunk. Emlékszem, Dime ott ült egy kanapén, és végig kiabált közben. Mindig kérdeztem tőle, hogy jól van-e, de csak annyit hajtogatott: tökéletes, tökéletes, ez az, amit mindig el akartam készíteni, amiről a kezdetek óta álmodom, kibaszott tökéletes..."

A február 25-én kiadott Vulgar Display Of Power továbblépett a Cowboys From Hell vonalától: a tizenegy dal egy céltudatosabb, durvább, még feszesebb Panterát mutatott. A mai napig sokan vitáznak azon, pontosan mi is lehetett a zenekar titka. Én továbbra is csak azt tudom mondani, hogy a tökéletesre csiszolt dalok és a mérgező élő fellépések lelkét az a groove jelentette, ami korábban soha egyetlen hasonlóan súlyos bandában sem öltött még testet ilyen tökéletesen. Az csak egy dolog, hogy a zene letaglózó természetességgel elegyítette a thrashes, crossoveres durva vonalat a csapat igazi gyökereit jelentő tradicionálisabb heavy metal elemeivel, mert a Pantera igazi fegyvere továbbra is az a bizonyos sajátos lüktetés volt, amit a két tesó és Rex elsősorban a korai Van Halen albumokról, illetve a tősgyökeres déli muzsikákból szívott magába. Maga Dimebag egyébként inkább az utóbbiakat emelte ki ebből a szempontból: „Texasban eszméletlen sok zseniális blues gitáros zenél, mi pedig rengeteget jártunk a koncertjeikre. A mamám Lynyrd Skynyrd szalagjait is jóval azelőtt hallgattam már, hogy egyáltalán tudtam volna, mi fán terem a Van Halen, a Black Sabbath vagy a KISS. Az élet nem kizárólag 150 százalék metalból áll... Imádom a rock'n'rollt, a bluest, a King's X-et, Merle Haggardot, David Allen Coe-t, és még sorolhatnám. Rengeteg más zenekar úgy gondolja, hogy prédikálni kell a más stílusú zenék ellen, és csakis így maradhatsz hiteles, én azonban amolyan hitlerista szarságnak tartom ezt az egészet. Akkor zárjátok be a kibaszott füleiteket, sötét agyú barmok, és ne hallgassatok semmit... Én akkor is jammelni fogok mindenféle zenén. Annyi mindent lehet még csinálni a zenében azon kívül, hogy olyasmit írsz, ami jól pofánver... Oké, nekem is az a kedvencem, ami jól pofánver, de fontos a változatosság."

A tempóiban is sokrétű, szikár és száraz hangzású lemez egyik fő jellemzője, hogy egyetlen pillanatra sem csökken rajta a feszültség, ráadásul tökéletes az anyag dinamikai felépítése is. Manapság persze anakronisztikusan hangozhat mindez, hiszen sokan egyáltalán nem hallgatnak egész lemezeket, pedig pont a Vulgar Display Of Power az egyik legjobb példája annak, miért is lenne érdemes. A Mouth For War elsöprő rifforgiája eleve perfekt, ahogy pedig a végén felpörgetik, arról az ember azt hinné, nem lehet fokozni – nos, ők képesek voltak rá. Aki a fantasztikusan elcsípett szaggatott témán nyugvó A New Levelre vagy pláne a minden idők egyik legismertebb metalriffjére épülő Walkra nem mozdul be, az reménytelen eset. És a lemez legdurvább témája, a thrashesen fűrészelő Fucking Hostile csak ezután következik... Dime: „Amikor a papám először meghallotta a Fucking Hostile-t, teljesen kiakadt! Azt mondta: fiam, az emberek azt fogják hinni, hibás a lemez, és visszaviszik majd a boltba!" Jellemző módon még a brutalitást rövid időre oldó This Love melodikus verzéi is csak azt szolgálják, hogy a kíméletlen refrén még hatásosabban robbanhasson be. De még az is csak megágyaz a dal második felét uraló ultrabrutális zúzdának...

A lemezről vitathatatlanul a fenti első öt nóta a legismertebb, de a többi is simán állja velük a versenyt, legyen szó akár a kapkodós, csuklógyilkos témákat és a védjegyszerű staccato riffeket váltogató Rise-ról, a döngölős, ám nagyon fogós refrént csatasorba állító No Good (Attack The Radical)-ról, a Regular People (Conceit)-ről – amiben az album egyik leggyilkosabb riffszörnyetegét szabadítja el a négyesfogat – vagy a szólisztikus gitáralapokra épülő, kíméletlen kétlábdobos támadásokkal sokkoló By Demons Be Drivenről. És nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fogós mindegyik: ha volt másik része a titoknak a groove mellett, hát ez volt az. A Pantera olyan nótákat írt, amiket még minden töménységük ellenére sem lehetett kiirtani az agyból, és ebből a szempontból az sem számított, hogy Anselmo ezen az anyagon sokkal agresszívebben, üvöltősebben hozta magát, mint a Cowboyson, a magasabb fekvések pedig nyomtalanul eltűntek. Még talán a Live In A Hole adja meg magát a legnehezebben az itt szereplő szerzemények közül, de ez is tele van őrületes témákkal, váltásokkal. A záró Hollow pedig ismét úgy kezdődik, mintha hagyományos líra lenne nagyívűen zokogó gitárokkal, a végén azonban ez is brutál zakatolásba torkollik, tökéletesen zárva le az albumot.

Dime-ot nyilván itt sem lehet eleget dicsérni, mint ahogy Vinnie Pault sem: mellettük ritkán emelik ki Rex basszusalapjait, pedig ő is rengeteget tesz hozzá az összképhez a maga futamaival (ez egyébként a későbbi lemezeken még arcbamászóbb lett). A lemez fő erénye mégis a dalcentrikusság. Ha létezik album, ahol egy deka felesleges zsír sincs a nótákon, hát ez az. És visszatekintve semmi meglepő nincs abban, hogy a lemez egyetlen csapásra meghülyítette a teljes metal színteret, a Vulgar Display Of Power ugyanis mindennél ékesebben mutatta meg, hogy a '90-es években is lehet modern felfogású, korszerű metalt játszani. Olyat, ami érdekes, és nem a '80-as évek kliséinek felmelegítéséből áll. Amikor megjelent, már minden a Nirvana Nevermindjától volt hangos, a tradicionális rock/metal felett pedig mindenki kongatta a vészharangot. Aki meghallgatta ezt a lemezt, azonnal rájöhetett, hogy semmi sem vész el, csak átalakul.

A zenekart a Skid Row turnén érte a hír, hogy az album az amerikai Top 50-ben (egész pontosan a Billboard 44. helyén) nyitott. Bach: „Amikor a lemez belépett a listákra, épp Vancouverben koncerteztünk. Phil bejött az öltözőnkbe, és így szólt: hé, Bierk, bőrkanapét akarok, teljes fényt, teljes színpadot, soundchecket... Felsorolt egy komplett listát arról, mi mindent akarnak most, hogy elértek egy új szintet. Hihetetlen jelenet volt, mindannyian halálra röhögtük magunkat, de a lényeg igazából elhangzott. A Pantera kibaszott nagy bandává vált, és innentől csakis előre és felfelé vezetett az útjuk." Mindezt a Megadeth is megtapasztalta, akik szintén elvitték előzenekarnak a Panterát a Countdown To Extinction európai turnéjára: habár Dave Mustaine-ék ekkoriban értek karrierjük zenitjére, a texasi négyes alaposan megszorongatta őket minden egyes este. Dime: „A Skid Row turnén a Vulgar Display Of Power még nagyon friss volt, és az emberek inkább csak figyelgettek minket. Amikor a Megadeth-tel átmentünk Európába, már teljesen más volt a helyzet: mindenki ismerte a lemezt, és hihetetlen tombolás ment a bulikon." Ezen a turnén született egyébként a Pantera turnék későbbi elengedhetetlen kelléke, a Blacktooth Grin koktél is, amelynek nevét a Megadeth Sweating Bullets dala ihlette (sima brutálra kevert whiskey-kóláról van amúgy szó Crown Royal vagy Seagram 7 whiskey-vel – netán mindkettővel). Anselmo: „Az összes akkori turnén rengeteg piálás ment, rengeteg szex ment, rengeteg részeg szex ment... Épp nem volt stabil partnerem, így aztán akadtak egészen hihetetlen pillanatok, amikor belecsöppentem valami szituációba, körbenéztem, felnyújtottam a karjaimat és azt mondtam: bassza meg, én vagyok a világ királya! És miközben mindenki más a csajokat hajkurászta, Dime éppen robotöltözéket gyártott magának kartonpapírból, netán szekrényekben rejtőzött el, hogy onnan kiugorva ijesztgesse az embereket..."

A csapat önálló amerikai turnéja 1992 második felében indult a White Zombie társaságában, és hamar kiderült, hogy az előzőleg lekötött két-háromezres csarnokok kicsik lesznek a koncerteknek, a Pantera iránt ugyanis hihetetlen érdeklődés mutatkozott. És nemcsak a közönség ölelte keblére a bandát, mert ekkor már tényleg nem lehetett olyan zenészinterjút olvasni Brian Maytől Ozzy Osbourne-on át egészen Steve Vai-ig, ahol ne őket emlegették volna a jövő nagy bandájaként.

A Vulgar Display Of Power összesen 77 héten át szerepelt a Billboard 200-as listáján, és megjelenése után egy évvel aranylemez lett az Egyesült Államokban - mindenféle mainstream rádiós támogatás nélkül, kizárólag a koncertek erejére támaszkodva. A Walk még a brit kislemezlista Top 40-jébe is bekerült (a 35. helyre), pedig a Pantera videóit legfeljebb a Headbanger's Ballban lehetett látni az MTV-n. Mire a csapat 1993 második felében ismét stúdióba vonult, már az egész rockvilág komoly Pantera lázban égett. Nem csoda, hogy az 1994 elején kiadott új album, a Far Beyond Driven már a Billboard-lista élén kezdte meg világhódító útját.

Nehéz így, húsz évvel a Vulgar Display Of Power megjelenése után a Pantera örökségéről beszélni, mert jól tudjuk, hogy itt – sok más esettel ellentétben – sajnos nincs remény az újrakezdésre. Azon ma már aligha vitázik bárki is, hogy a csapat a '90-es években ugyanazt a szerepet töltötte be a metalban, amit a '70-es években a Black Sabbath, a '80-as években pedig a Metallica: százezrek rockzenéről alkotott képét formálták át totálisan. Nem lenne értelme tagadni, hogy én magam is ide tartozom: tizennégy éves voltam, amikor megismertem az anyagot, és egyetlen felületes belehallgatás alapján ösztönösen tudtam, hogy ki KELL fizetnem kétezer-egynéhányszáz forintot a CD-ért, aminek a borítóján irgalmatlanul pofánvernek egy embert. Aztán otthon beraktam a korongot, és miután egyszer végigment, már soha többé nem tudtam úgy zenét hallgatni, mint azelőtt. Utána pedig nagyjából egy nap leforgása alatt minden ilyesmire fogékony ismerősömet megfertőztem a Panterával: a lemezben egyszerűen minden benne volt, ami csak kellett akkor és ott, és minden generációnak szüksége van a maga zenekaraira. A Black Sabbathot már akkor is imádtam, de az eredendően mégis csak apáinké volt, a Metallica meg a fekete album sikereit követően körülbelül a világon mindenkié. A Pantera az enyém volt – és éppen ezért 2004. december 8-a után már én is pontosan megértettem azokat, akik annak idején rokonukként gyászolták meg John Lennont.

Két évtized után kockázatok nélkül jelenthetjük ki, hogy a Vulgar Display Of Power volt a '90-es évek Master Of Puppets-a és Reign In Bloodja, a brutál vonal ekkori alfája és omegája, amit aztán zenekarok százai igyekeztek lemásolni, de egyiküknek sem sikerült még csak a közelébe sem érnie. A mai napig ez a Pantera legsikeresebb kiadványa, csak az Egyesült Államokban több mint 2 millió példányban kelt el, és aki nem hallotta, az nem értheti meg, mi miért történt utána a műfajban. Nem véletlenül nem találni manapság gyakorlatilag egyetlen olyan horzsolóbb vonalon mozgó csapatot sem, ahol ne lehetne kimutatni a hatását.

„Találtunk egy rést a zeneiparban, amit tökéletesen betölthettünk", mondta utóbb Rex. „A Metallica épp akkor adta ki a fekete lemezt, ami már nem volt olyan súlyos, mi pedig szépen átsiklottunk a lyukakon. A saját dolgunkat csináltuk, és úgy váltunk albumról albumra súlyosabbá, hogy közben folyamatosan fejlődtünk. Ez szembement az általános recepttel, hiszen a többség ugyebár lemezről lemezre lazábbra veszi a figurát, és elkezd slágereket gyártani, hogy minél többet keressen. Mi ennek pont az ellenkezőjét csináltuk, és az előnyünkre is fordítottuk. Tizenhét éves voltam, amikor megalakítottuk a Panterát, ami aztán iszonyatos, keserű véget ért. Hogy is fogalmazzak? Hmm... Biztos, hogy egyike voltunk azon zenekaroknak, amelyek földrengést idéztek elő a színtéren, ha nem egyenesen mi voltunk a csúcsa mindennek a '90-es években. Messze meg akartuk haladni az álmainkat, és sikerült. Aztán elegünk lett egymásból, és onnantól elkezdett a dolog lefelé haladni. Mindenkinek el kellett volna mennie rehabra, vagy nem tudom. De most már nem lehet mit tenni." Phil: „A Pantera egyszeri alkalom volt az életemben. Dimebag, Rex és Vinnie voltak a legjobb zenészek, akiket életemben láttam. Bármilyen stílusban otthon voltak, bármit azonnal eljátszottak, akár egy hawaii esküvői himnuszt is, amit korábban soha az életben nem hallottak... Csak át kellett gondolniuk, aztán belecsaptak valami olyanba, amit csak Hawaii-on hallhatsz. Varázslatos idők voltak azok, és tudom, hogy ha a Pantera ma is együtt lenne, akkor sem élhetnénk meg újra azokat a napokat. A lehető legegészségesebb környezet volt ilyen típusú profizmussal, szilárd munkamorállal körülvéve élni és dolgozni. A Pantera örök. Nem tudom, mennyi időm van még hátra ebben a világban, és azt sem, hogyan emlékszik majd rám a világ, ha már nem leszek, de azt tudom, hogy a Pantera öröksége tovább él majd."

Csak az lehet itt is a zárszó, mint a Reign In Bloodnál: ha nem hallottad a Vulgar Display Of Powert, semmit sem hallottál.