Shock!

Magyarországon fehér hollónál is ritkább az olyan koncert, amire az összes jegy elfogy, de a több éves szünet után visszatérő Mr. Biget ez a megtiszteltetés érte. Igaz, hogy Billy Sheehanék – Japánnal ellentétben – errefelé nem brutális méretű stadionokban zsebelik be a sokéves szünet során kiéheztetett rajongók elismeréseit, de egy agyig telt klubnál nem létezik jobb koncertközeg, így itt alighanem mindenki elégedett volt a dolgok alakulásával.

Nekem nem hiányzott az előzenekar sem: ugyan magamtól pár évvel későbbre tippeltem volna a zenekar visszatérését, de ha már előbb érkezett el az örömteli könnyes összeölelkezés, baromira nem is voltam kíváncsi semmi másra ezen az estén, csakis a legvirtuózabb hajbandára. Persze tisztában vagyok vele, hogy a Mr. Big sokak számára csupán egy öngyújtócsattogtató lírai slágert, rosszabb esetben egy tábortüzes Cat Stevens-feldolgozást jelent, de aki ellátogatott a Népligetbe ezen az estén, az borítékolhatóan tudta, hogy a To Be With You és a Wild World elég keveset mutattak meg annak idején a zenekar lényegéből. Erre utalt többek között az is, hogy a Dieselben csak úgy hemzsegtek az ismert és kevésbé ismert muzsikusok…

A négyes akkora elképesztő elánnal robbant a színpadra, hogy azt hittem, lerepül az épületről a tető. A Daddy, Brother, Lover, Little Boyt olyan ritkán hallott őrjöngés fogadta, ami talán még a zenészeket is meglepte egy kicsit, de így legalább az első pillanattól kezdve óriási hangulat uralkodott a teremben. A szólónál természetesen a fúrókat is beizzították, amikor pedig az ember ezen a ponton végignézett a négy muzsikuson, tényleg nehéz volt bármit is kinyögni. Vajon mit kerestek külön utakon ennyi ideig, amikor ordít róluk, hogy együtt érzik magukat a legjobban? A lendület a nyugisabb Take Cover (mekkora dal!) alatt sem lanyhult, az AOR-ista Green-Tinted Sixties Mind himnuszról és a bluesos Alive And Kickin’-ről nem is beszélve. Mint ebből is látszik, mivel új lemez – még – nincs, a négyes természetesen egy lehetséges best of programot játszott, a tökéletes múltidézéshez pedig nagyban hozzájárult, hogy a Mr. Big tagjai is erősen kortalanok. A kölyökfejét döbbenetesen konzerváló, nonszensz módon fiatalos Eric Martin ránézésre voltaképpen semmit sem öregedett, pedig jövőre már 50 éves lesz, de a rövid hajtól eltekintve a fülhallgatóban gitározó Paul Gilbert és a két markánsabb, karakteresebb arc, Sheehan és Pat Torpey is ugyanúgy néznek ki, mint tizenegynéhány évvel ezelőtt. Ahogy pedig zenélnek, nos, arra továbbra sincsenek szavak…

A Mr. Big zsenialitása éppen abban rejlett, hogy emberfeletti képzettségük ellenére mindig is dalokban gondolkodtak, élőben pedig még jobban kidomborulnak a boszorkányos megoldások. Néha persze szándékoltan el is eresztették a kezüket, de ha máshol nem is, náluk azért mindenképpen belefér az ilyesmi… Ráadásul szüntelenül bohóckodtak, ugratták egymást, tényleg üvöltött róluk, hogy mennyire élvezik az egész koncertet. A frissen kiadott Next Time Aroundot és az Argenttől feldolgozott Hold Your Head Upot érezhetően kevesen ismerték, de még így sem okoztak törést a programban, az első líraiként elővezetett Just Take My Heart pedig igazi csúcspont volt, lúdbőrzött a karom attól, ahogy a három hangszeres lemezminőségben tolta a vokálokat Eric alá a refrénben. És itt – mondjuk a Totóval vagy a Whitesnake-kel ellentétben – fel sem merült, hogy a dolog nagyrésze playbackről megy…

Paul, Billy és Pat énektehetségéről a groove-os Temperamental után következő, korábban előttem is ismeretlen feldolgozásnótában, az It’s For You-ban is meggyőződhettünk, ezt ugyanis hárman nyomták, és valami olyan tökéletes módon váltogatták egymás között a sorokat, hogy szabályosan földbe gyökerezett a lábam. Olyannyira elementárisan hatott a dolog, hogy utána még szájat húzogatni is elfelejtettem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy dobszóló következik… Persze félre a tréfát, mert Torpey itt is kitett magáért, szó sem volt hejjegtetős, sörlocsolós parasztvakításról, és szerencsére nem is húzta túl sokáig a dolgot. A Price You Gotta Payt egy kis technikai gikszer miatt pár taktus után újrakezdték, de egyik abszolút kedvenc Mr. Big dalomként még így is az este egyik fénypontja tudott maradni. Nem állítom, hogy a Wild World helyett nem hallottam volna szívesebben az Anything For You-t vagy a Nothing But Love-ot, de tisztában vagyok vele, hogy ezt nem lehet kihagyni. Igazából nem is volt vele gond, Billy amúgy is mindenhol domináns basszusfutamai kellemesen simogatták az ember fülét.

Az első lemezről előkapott Take A Walk után először Paul Gilbert állt be középre, hogy megvillantsa tudását. Ahogy telnek az évek, úgy fázom egyre jobban a koncerteken a hosszas gitárszólóktól, ezzel azonban semmi gond nem volt, Paul barátunk ugyanis üres skálázás és lélektelen, hokizós tappingelés helyett elindította valahonnan a dolgokat, és szerencsére el is jutott velük valahová. Amikor pedig már épp kezdett volna átcsapni a műsor öncélúba, remek időzítéssel bejött Billy, és együtt villantottak néhány percen keresztül lelazulva, derűsen, elképesztő technikával, ám mindvégig a jóízlés keretei között maradva. Mire az ember azt hitte, ezt már nem lehet fokozni, Martin és Torpey is megjelent a színen, hogy négyen egyszerre játsszanak a kétnyakú basszusgitáron és gitáron…

Bármilyen impozánsak is voltak az eddigiek, nekem nagyjából elég lett volna ennyi szóló egy estére, így azt már kevésbé tudtam díjazni, amikor az elementáris The Whole World’s Gonna Know – Rock & Roll Over duó után még Sheehan is előrejött basszusgitárt bűvölni többnyire eszement tempóban. Ez még persze mindig jobb, mintha Joey DeMaio csinálná ugyanezt hasonló időtartamú papolással egybekötve, úgyhogy inkább nem szólok semmit. Pláne, hogy az Addicted To That Rush extra koffeingazdag élő változata mindenért kárpótolt. Plusz futamokból, idézetekből ugyan ide is jutott bőven – egy plusz szólókör itt, egy Wind Me Up refrén amott –, de a rendes műsort ennél stílusosabban aligha zárhatták volna le. A ráadás eléggé adta magát: jött a kötelező To Be With You, amit magamtól otthon meg nem hallgatnék az iszonyatos túljátszottság miatt, de itt többszáz ember kórusával megerősítve azért kellemes volt, aztán minden idők legvadabb Mr. Big dala, a Colorado Bulldog következett, méghozzá lélegzetelállító energiával eldöngetve.

A legvégén még egyszer visszatértek, Paul beült a dobok mögé, Torpey fogta a basszusgitárt, Eric meg a gitárt, és jött a Smoke On The Water Billy énekével, épp olyan színvonalon, ahogy az ilyen arcoktól elvárható. A legmeglepőbb talán Sheehan remek hangja volt, de aztán megmutatta, hogy hat húron sem jön zavarba, a szólóra ugyanis átvette a gitárt Erictől, hogy Pat is énekelhessen egy kicsit – szintén teljesen jól… Biztos tudták volna még variálni a felállást, de a Shyboyra azért mindenki visszakeveredett a saját posztjára, és ez az ősi Talas nóta már tényleg csak hab volt a tortán.
Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy megalázóan jók voltak. Új Mr. Big lemezt és utána újabb Európa-turnét kérek, méghozzá olyan hamar, amennyire csak lehet!