Shock!

Fogalmam sincs, milyen isteni szerencsének köszönhette a Room Of The Mad Robots, hogy éppen ők léphettek fel bemelegítő számként ezen a koncerten, de megérdemelték a lehetőséget. Legutóbb, a Crowbar előtt sajnos lecsúsztam róluk, így aztán kíváncsian vártam, mit villant az ötös, és ugyan ez a zene alapvetően kisebb helyre való, annyi itt is bárkinek lejöhetett a produkcióból, hogy a csapat pontosan tudja, mit csinál.

Nem éppen szokványos összeállításban nyomulnak, a klasszikus dob-gitár-basszusgitár-ének felállás mellett van még egy külön extra ütőhangszeresük is, de a zene ezen túlmenően is elég egyedi hazai viszonylatban.

A hatásaik persze kitapinthatók, van itt Pantera-féle modern metal, Down-ízű füstös súly, nem kevés Alice In Chains, Deftones, sőt, még némi Tool-féle borultság is, az összhatás azonban mindvégig meggyőző, sikerült az elemeket olyan egységbe forrasztaniuk, ami végül ebben a formában nem hasonlít senkire, főleg itthon nem. Jól is zenélnek a srácok, Csaba András basszusfutamaira például lehetetlen volt nem odafigyelni – nála sem volt véletlen az a Tool póló… –, de a nyáron csatasorba állított új énekes, Mári Péter is jól teljesített. Pontosan tudta, hogy ez az este nem róluk szól, így aztán mindenféle aránytévesztéstől mentesen vezényelte le a bulit, nem volt semmi felesleges bohóckodás, a nekik jutott szűk fél órát azonban maximálisan kihasználták. Remélem, hamarosan valamelyik klubban is alkalmam lesz megnézni őket.

Ozzy Osbourne szólóban talán az utolsó igazi nagyként érkezett meg Magyarországra annyi év után, miután 2003-ban olyan emlékezetes módon két meghirdetett arénás koncertje is elmaradt Budapesten. Oké, a Black Sabbath-tal már járt nálunk ’98-ban, de az mégis más tészta… Hét éve állítólag nagyon szépen fogytak a jegyek az emlékezetes quados baleset miatt végleg meghiúsult bulira, de nem vártam sold outot, és a tippem be is jött: Ozzyt félház fogadta az Arénában, a szervezők pedig a Dream Theater, a ZZ Top vagy a KISS esetéből már ismert lefüggönyözött lelátós megfejtéssel igyekeztek elkerülni az üres széksorok lehangoló látványát. Magyarázatokat keresni persze lehet, válság, a tévéshow miatt sokan elpártoltak tőle, nem volt itt Zakk Wylde, drágák voltak a jegyek, satöbbi-satöbbi, de szerintem nem érdemes agyalogni ilyeneken, főleg, hogy egy cseppet sem volt ciki a dolog. A koncert valamivel 21 óra előtt kezdődött, méghozzá meglepően a közepébe csapva: mintha csak mikrofonpróbát tartottak volna a színfalak mögül, nekem is csak néhány kiáltás után esett le, hogy itt bizony maga Ozzy kurjongat. Aztán hirtelen berohant a deszkákra a Madman, és már jött is a Bark At The Moon. Furcsa, de hatásos indítás volt, annyi szent, a kiemelt szektorban rendesen megőrült mindenki, és a hangulat végig a tetőfokon is maradt (hátrébb állítólag játszott némi halvérűség is).

Szögezzünk le valamit: Ozzyról látszólag teljesen jogosan az a kép él a többségben, hogy egy mozgás-, gondolkodás- és beszédképtelen roncs, az azonban biztos, hogy most igen jó formában van magához képest. Nem kizárólag a mikrofonállványt támasztotta, hanem végig mászkált, rohangászott, sőt, jellegzetes békaugrásaival sem spórolt. Emellett az is tisztán látszik a sokat megélt homlokzat alatt, hogy a mai napig a színpad, a rajongók szeretete élteti. Lehet, hogy Sharon jóváhagyása nélkül már azt sem döntheti el, kimegy-e a vécére vagy sem, frontemberként, showmanként azonban így, 62 évesen is verhetetlen: minden tekintet rá szegeződik, egyetlen intésére felemelkednek a kezek, már pusztán a jelenlétével elvarázsolja a közönséget. Ez az adottság még a rockszínpadokon is csupán kevesek sajátja, ilyen szinten meg főleg ritka… Kicsit tartottam is tőle, hogy később lankadni fog a lendület, de legnagyobb meglepetésemre nem így történt, Ozzy végig pörgött, mindent beleadott a műsorba, szokásához híven hatalmas elánnal slagozta a közönséget valami furcsán habos lével, és egy ponton a biztonság kedvéért még néhány vödörnyi extra vizet is az első sorok nyakába zúdított. Közben persze folyamatosan mentek a „Louder, you cunts!”-ok, „I can’t fuckin’ hear you!”-k is, vagyis minden elemet megkaptunk, amit oly régóta ismerhetünk a videókról, és ez így is van rendjén.

Ami az énekhangot illeti, gyakran hallani pletykákat arról, hogy valaki a színfalak mögül segíti Ozzyt, itt azonban biztosan nem énekelt helyette senki. A vokáloknál nyilván akadtak gépi mankók, és a billentyűs Adam Wakeman is gyakran besegített neki, de a dalokban végig őt hallottuk. Sharon alighanem személyesen herélné ki azt, aki drága pénzért cserébe ilyen hamisan játszik hangdublőrt… Persze aki arra számított, hogy hibátlan énekelőadást kap majd, alaposan eltévesztette a házszámot, hiszen Ozzy abban az értelemben soha nem számított jó énekesnek, mint ahogyan mondjuk Glenn Hughes az. Élőben hamis volt ’72-ben, hamis volt ’86-ban és hamis most is, ezen a téren nincs változás, de a produkció ezzel együtt él és lélegzik. Engem legalábbis egy pillanatig sem tudott zavarni, hogy folyamatosan melléénekelt, ez is ugyanúgy hozzátartozik a legendához, mint a mozgáskultúrája. Sokkal jobban idegesített volna, ha úgy agyoneffektezik a hangját, mint mondjuk az utóbbi lemezek némelyikén…

Ozzy egyik legfőbb ereje személyes karizmája mellett mindig is abban rejlett, hogy – nyilván Sharon segítségével – pályája összes szakaszában óriási zenészekkel vette körül magát, akik segítségével mindig meg tudott újulni. A rajongótábor zöme most is szívesebben látná mellette Zakk Wylde-ot, mint Gus G.-t, még csak azt sem állítom, hogy én nem járok ebben a cipőben, az azonban biztos, hogy a fiatal görög gitáros is nagyon kitett magáért. Sem játékát, sem fazonját tekintve nem olyan nagy karakter, mint Zakk, de ahogy folyamatosan a szélgéppel szemben állva, lobogó sörénnyel eregette a klasszikus riffeket és szólókat, az bizony abszolút meggyőző volt. Láthatóan tisztában is volt vele, hogy estéről estére emberek ezreit kell meggyőznie, nem vette félvállról a feladatot. A Sabbath daloknál mindenesetre Wakeman is előjött a billentyűk mögül gitárral a nyakában, hogy Tony Iommi témái a kellő erővel szólalhassanak meg. Rob „Blasko” Nicholson basszusgitárost és Tommy Clufetos dobost Rob Zombie-tól csente el Ozzy, rájuk sem lehetett panasz, pedig korábban ezeken a posztokon sem éppen névtelen figurák teljesítettek szolgálatot. Blasko a Black Rain lemez óta amúgy is különösen közel áll a szívemhez, hiszen kis túlzással legalább annyit tett hozzá ahhoz az anyaghoz finom játékával, mint mondjuk Zakk. Mélynövésű fazonjával, seggig érő fekete hajával a látványnak is jót tett. A hangzás elöl állva végig rendben volt, de az Arénában erősen helyfüggő is, hogy éppen mit hall az ember.

Ami magát a programot illeti, egy 40 éves pályafutás dalaiból nem lehet úgy válogatni, hogy azzal mindenki elégedett legyen. Ez eddig egy bazinagy közhely, az meg a kérdés ténybeli része, hogy más állomásokon előfordult ennél egy-két, sőt, néha három-négy dallal hosszabb program is ezen a turnén. Ozzy emellett nem is válogat arányosan, de ez sem újdonság: az Ozzmosisról, a Down To Earth-ről és a Black Rainről semmit sem játszottak az aktuális koncerteken, Budapesten azonban ezek mellett a Diary Of A Madmanről elő-előkapott Flying High Again és a No Rest For The Wickedről idén leporolt kuriózum, a nagyon várt Fire In The Sky is kimaradt. Mivel azonban a The Ultimate Sint nálunk is két dal képviselte (a sláger Shot In The Dark és a zseniális Killer Of Giants), elhatároztam, hogy semmi miatt nem fogok rinyálni. Habár az utóbbi bő másfél évtizedben az egész Osbourne tábor igyekezett úgy csinálni, mintha a ’86-os lemez meg sem jelent volna, nekem a No More Tears után ez az abszolút kedvencem Ozzytól, így aztán nem is csoda, hogy mindkét dal alatt centis libabőrök jöttek ki a karomon. Gus stílusa egyébként is közelebb áll Jake E. Lee-éhez, mint Zakk vagy Randy Rhoads játékához.

No, nem mintha a négy Blizzard Of Ozz-os témára (Mr. Crowley, I Don’t Know, Suicide Solution, Crazy Train) panaszkodni kellett volna, sőt, a Suicide Solutionben pedig még ezek közül is különösen gyilkos módon játszott. A gebasz mindössze annyi volt, hogy Ozzy valahogy mindig következetesen akkor kezdett bele a locsolósdiba, amikor Gus épp a Randy szólókhoz ért, így aztán a többség teljesen érthető módon elsősorban nem őt figyelte. Mindegy, a jelek szerint az énekes is elégedett az új emberrel, alaposan meg is ünnepeltette a közönséggel a banda bemutatásakor. A már Gusszal készült új albumról egyébként csak a Let Me Hear You Scream szólt második dalként – még a Life Won’t Wait-et sem szedték elő, pedig az épp most került klipesítésre –, Ozzy legsikeresebb szólólemezéről, a No More Tearsről pedig a Road To Nowhere, az I Don’t Want To Change The World és első ráadásként a hatalmas közönségénekléssel kísért Mama I’m Coming Home (a címadó sajnos nem).

Ozzy persze nem léphet fel anélkül, hogy ne játsszon pár Black Sabbath klasszikust. Ezek sorában a cseppet sem nyilvánvaló és óriási Fairies Wear Boots érkezett elsőként (egyes állomásokon Into The Void is volt), majd kicsit később az instru Rat Salad, felturbózva Gus és Tommy szólóival. Előbbi bemutatója teljesen rendben volt, sikerült ízlésesen és főleg valami ötletet is felvillantva bemutatkozni, nem ment át a dolog értelmetlen tekerésbe. A hejjegtetős dobszólókkal szemben azonban alapvetően a zéró tolerancia elvét vallom, és bármilyen feszes, izgalmasan játszó ütős is Clufetos, simán kibírtam volna a kis bemutatója nélkül. Annál azért szerencsére sokkal jobb volt, mint amibe az idei Rob Zombie lemez záródalában belebonyolódik… A Sabbath dalok közül utána jött még az Iron Man – az egész este legnagyobb közönségkórusával, majdnem mindenki óóó-zva nyomta a riffet Ozzyval és Gusszal –, aztán végső zárásként, a ráadás utolsó darabjaként az elmaradhatatlan Paranoid. És igen, jól látod, a War Pigs is kimaradt, ami tényleg meglepő, de mégis.

Több olyan véleményt is hallottam, melyekben hiányolták a komoly látványosságokat, ami egyfelől jogosnak tűnhet ilyen méreteknél, hiszen még a háttérvászon is egyszínű fekete volt. Nekem azonban show-nak bőven elég volt annak idején az Osbournes sorozat, és beértem erre az estére pusztán csak a zenével. Oké, egy kivetítő tényleg kellett volna, ezt aláírom, ettől eltekintve azonban teljesen elégedetten távoztam a koncert végén. Rám sütheted, hogy elfogult vagyok Ozzyval, talán igazad is van, de most minek kössek bele valami hülyeségbe mindenáron csak azért, hogy ne tűnjek lelkesnek? Igen, drága volt a jegy. Nem, tényleg nem volt artistashow és neonzöld tűzijátékkal kísért leszbibemutató, és felháborító módon valóban képesek voltak kihagyni a programból a One Up The B-Side-ot meg a Walk On Watert, pedig biztos akadt olyan is a hatezer néző között, akinek történetesen éppen ezek a kedvencei. Ozzy azonban akkor is Ozzy marad. Remélem, a Black Sabbath élén is látjuk még legalább egyszer Budapesten.

Fotó: Máté Éva