Shock!

Alanis felnőtt. Persze ezt már elmondtam előző lemezével kapcsolatban is, de most itt egy újabb bizonyíték. Pontosan tíz évvel azután, hogy napvilágot látott a Jagged Little Pill névre keresztelt debütáló korongja. Akkor egy szemtelenül fiatal dalszerző, egy még kissé karcosan vagány, vagy épp az akkori divatok szerint indie-grunge felhőbe burkolózott előadó kissé nyers, hol feleselő, hol borongós dalait hallhattuk, és ez így is volt jó, Neki, meg Nekünk, Akkor és Ott.

Az eltelt idő mindenkit megváltoztatott. Egy évtized telt el, és mind a ketten felnőttünk, talán belenyugodtunk egy csomó dologba, az arcunkon a gúnyos cinizmus csendes beletörődéssé szelídült, a csuklónyiszatoló gondolatok helyett is csupán csendes melankólia fog el minket a szürke napok végén - de megtapasztaltuk azt is, milyen az igazi optimizmus, anélkül, hogy mindenáron bele akarjunk kötni abba, nekünk most tényleg jó-e.

Úgy tűnhet, nagyon poétikusan fogalmazok, pedig erről szól az egész lemez. Zenéje, hangszerelése, a finom változtatások, az ének stílusgazdagsága mind erről mesél. A letisztulásról, a kiteljesedésről. Arról, ahogy tíz év elmúltával visszanézünk akkori önmagunkra, és arra amiben akkoriban annyira hittünk. Visszanézünk, és csendesen elmosolyodunk, és rájövünk, még mindig ugyanazok vagyunk, csak talán egy kicsit többek. Már értjük az akkor feltett miértekre adott válaszokat, már látjuk, amit akkor saját magunk elől takartunk el.

A finom, akusztikus hangszerelésű dalok könnyedek, mégsem mentek át szirupos hepiskedésbe, és persze nem is arról van szó, hogy Alanis a tíz évvel ezelőtti dalok lebutításával akarna újabb pénzeket kaszálni. Minden dal érzéssel, okosan lett átdolgozva, és bár a köztük eredetileg meglévő különbségek kissé összemosódnak az akusztikus hangszerelés miatt, az album így lesz szép és egész. Egy órácskára leülünk, egy kis meghitt kamaraszínház színpadáról pár dal erejéig meghallgatjuk a nyugalom és a számvetés dalait.

Egyértelmű azok fanyalgása is, akik esetleg nem fogják szeretni ezt a lemezt, hiszen a vagányul odamondós You Oughta Know vagy a Hand In My Pocket tényleg elveszíti AZT az erejét ami az évtizedes változatok erőssége volt, de ezeket a dalokat (is) nyitott fülekkel és szívvel kell hallgatni, akkor érthető és érezhető meg, miért most, miért így. Még a helyenként felbukkanó vonósnégyes vagy zongora sincs "agresszíven" az előtérbe tolva, itt minden a Dalokról szól.

Akárki akármit mond, ez egy klasszikus lemez klasszikus folytatása. Ritka, hogy egy rókáról másodszor lehúzott bőr ugyanolyan szép legyen mint az előző, pedig itt most erről van szó. Nagy tízes, és irány az autóhifi.