Shock!

Az Arena tíz éves lett. Szép kor, illik jó lemezzel ünnepelni, és a csapat tartotta is magát ehhez hatodik stúdióalbumával (mely tényt a borítón is megerősítik a nem túlzottan elrejtett 10/6 felirattal, nehogy véletlenül elszámoljuk magunkat).

A koncepciót és a körítést most a viktoriánus korban kell keresni (a Smoke And Mirrors című dalban van szó egyébként arról, mit is jelent a lemez címe, mely egy 1800-as években használt színpadi trükk a színészek titokzatosnak tűnő eltűnésére és újra megjelenésére a színpadon). A kiadvány limitált változatában amúgy egy képregényszerűen illusztrált történet is található a lemez sztorijához kapcsolódva - Clive Nolan billentyűs ezúttal 1800-as évek legendás hőseivé változtatta a zenekar tagjait, őket láthatjuk a borítón és a kis füzetben is.

A hangzás az Arena utóbbi lemezeinek "karcosodási" folyamatát követi, tehát egyre több a súlyosan megszólaló torzított gitár, a helyenként előtörő erősebb ütemek. Persze finomkodás is maradt bőven, mégis friss, élő hangzású az egész lemez. A Bedlam Fayre egy lendületes nyitány, ahol kissé megcsavart témákat, lüktető ritmusokat kísér a hol szelíden megeffektezett, máskor több sávos kórusokat felvonultató énekdallam. A Smoke And Mirrors aztán megmutatja, milyen is egy igazi progresszív rock sláger 2005-ben. Tökéletes nóta, míves refrénnel.

Rob Snowden éneke már messze túlmutat a finomkodó progrock skatulyákon, az értelmes, szép szövegeket teljes átéléssel ülteti át a zene nyelvére, erre a már-már musicalekbe hajló The Shattered Room lehet kiváló példa. A dal egyébként a Jekyll és Hyde történet alapján azt boncolgatja, milyen lehet több személyiségnek egyetlen test birtoklásáért küzdenie. Clive Nolan billentyűvarázsló persze most sem hagyja állunkat pottyanatlanul, ráadásul parádés játékán kívül producerként és hangszerelőként is kiváló munkát végzett, elég csak a záró, tizenhárom perces Opera Fanatica nagyzenekari betétjeire, operás megoldásaira gondolni, amelyek nem véletlenül juttatják eszünkbe a Queen legendás korai korszakát. John Mitchell gitáros pedig már-már a progmetal határait súrolja olykor fifikás riffjeivel (mint például a kifejezetten súly Purgatory Road dalban), de aztán egy pillanat alatt képes a rá jellemző finom szólókkal elandalítani.

Az Arena tökéletes példa arra, hogy lehet úgy változni, frissen tartani egy zenekart, hogy közben nem vész el semmi az eredeti célokból és hangvételből sem.

Tíz viktoriánus pötty, nem kevesebb.