Amikor a Backyard Babiest a tényleg zseniális Total 13 lemez után kikiáltották az ezredforduló legjobb rock'n'roll bandájának, tiszta szívemből reménykedtem benne, hogy sikerül nekik a nagy mainstream áttörés, ami végül sajnos nem jött be, pedig nagyon-nagyon jót tett volna a világnak ez az izzadt, tetovált, ápolatlan, whiskeyvedelő bagázs.
A Total 13 után született lemezek aztán már magát a rajongótábort is megosztották - a polírozottabb jelleg ellenére én továbbra is erősen rokonszenveztem a stockholmi faszagyerekekkel, nótaírás tekintetében ugyanis azután sem nagyon akadt párjuk napjaink amúgy hála a jó égnek ismét erősödő varacskolós rock'n'roll mezőnyében. Mind a Making Enemies Is Good, mind a legutóbbi Stockholm Syndrome kiállták az idő próbáját, még ha nem is szaggatták úgy az istrángot, mint a Total 13.
A People Like People Like People Like Us-ról ismét eléggé eltérő előzetes véleményeket olvastam-hallottam. Vértelenségről, túlpolírozottságról szóltak a bírálatok, amit a hangok tulajdonosai rendszerint a produceri széket elmaró egykori Entombed dobos, jelenlegi Hellacopters főnök Nicke Andersson tevékenységének tudtak be. Nos, kár lenne tagadni, hogy az új lemezen némi rokonság tényleg érezhető az ősrockosabb újkori Hella anyagokkal, de ezen egyrészt kár agyalni, hiszen a két banda zenéje jóformán teljesen egy tőről fakad - sokan mintha elfelejtenék, hogy a Babies agya, a gitáros Dregen alapító tagja volt a Hellacoptersnek -, másrészt Nicke munkája nem ment a jellegzetes Backyard Babies sound rovására. Ugyanakkor tény: ez az eddigi legcsiszoltabb hangzású, "legaranyosabb" megszólalású albumuk, amit nyilván sokan felhúzott szemöldökkel hallgatnak majd, hiszen már az előzőekkel is az volt a bajuk, hogy nem olyan retkes, koszos, agresszív lemezek, mint a kettes számú volt.
Visszadurvulásról, újabb Total 13-ről tehát nem számolhatok be, éppen ellenkezőleg tovább finomodtak, de rögtön a nyitó People Like People Like People Like Us igazi BB sláger a maga összekeverhetetlen tempójával és Nicke Borg védjegyszerű dallamaival. Röviden szólva lehet, hogy cizelláltabb és itt-ott retrósabb is a mai Backyard, mint bármikor azelőtt, de jó nótákért még mindig nem kell a szomszédba menniük. Beszéljünk akár a marós refrénű Dysfunction Professionalről, a tipikus nyávogó gitárdallamokkal felvértezett We Go A Long Way Backről, az akusztikus alapú Roadsról, a csuklóból darált Blitzkrieg Loveshockról vagy az ars poetica-szerű Things To Do Before We Die zárásról, én bizony nem nagyon hallok itt még csak közepesebb szerzeményt sem. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a tábor egy jelentős része örökre lemond majd róluk, mondván, hogy végérvényesen kiveszett belőlük az a vadállati vehemencia, amivel régen a hangszerekre vetették magukat.
A Backyard Babiest nem kell túlelemezni, ez itt megint csak pőre, egyszerű, feszes rock'n'roll zene, ahogyan csak ők tudják - riffek, refrének, dallamok, szövegek, hangulat, megint minden együtt van. Ha valaki durvábbat, radikálisabbat szeretne, az inkább az új Hardcore Superstarral próbálkozzon, de utána azért ne hanyagolja el a People Like People Like People Like Us-t sem, mert hosszabb távon be fog érni. Ezek a modortalan, bunkó svédek ugyan tényleg lájtosabban adják elő magukat, mint azelőtt bármikor, de még mindig nagyon tudják, mitől döglik a légy, ami a dalszerzést illeti.
