A Black Label Society tavalyi Hangover Music albumán sokan meglepődtek, pedig a szőke szépfiúból kisgyermekek rémévé vált Zakk Wylde nem először villantotta fel nyugodtabb, lágyabb oldalát (ugye nemcsak a BLS lemezeken kaptak helyet finomabb pillanatok, de ott volt a Book Of Shadows még 1996-ban, ami szintén egy pihentető, akusztikus jellegű dolog volt).
Mindenesetre Zakk kiélni látszik lírai énjét, mert egy év sem telt el, és ismét előrukkolt egy új Black Label stúdióanyaggal, amely immáron a hatodik a sorban (ha a koncertlemezt is ideszámítjuk, a hetedik). Az Ozzy szárnyai alatt nevelkedett gitárosra tehát nem mondhatjuk, hogy túlságosan lusta lenne.
A tavalyi lírázás után itt ismét a hagyományos BLS stílust kapjuk az arcunkba: tuskó, sörszagú, véreres szemű, harsány és lényegretörő parasztlengő-metalt, ami persze nem lesz mindenkinek szimpatikus - ugyanúgy, ahogy például a gitáros interjúi sem kifejezetten a széplelkeknek készülnek-, aki viszont az eddigieket szerette, az túl nagyot most sem tévedhet. Most is itt vannak a jellegzetes gőzmozdony-riffek, a lélegzetelállító szólók azokkal a védjegyszerű nyújtásokkal, elfacsart hangokkal, Craig Nunenmacher (ex-Crowbar) utánozhatatlanul laza dobolása is mindenképpen kiemelendő, és persze ismét sikerült összehozni néhány igazán kiugró számot. A nyitó, szájgitáros Fire It Up helyből ilyen, de ugyanígy óriási a C.O.C.-ízű riffet csatasorba állító What's In You (bárcsak hasonlóan dögös lenne a következő Pepper & Co. lemez is!), a klipesített Suicide Messiah (csont Ozzy énekdallamokkal), a nagyon ragadós You Must Be Blind vagy az abszolút kedvenc Say What You Will. Akadnak persze zongorás-akusztikus lírai pillanatok is, Zakk mindig erős volt az ilyesmiben: az In This River ehhez képest nekem annyira nem jött be, a nagyon ozzys Dirt On The Grave viszont annál inkább.
Sokan az énekhang miatt nem tudtak megbarátkozni a korai BLS produkciókkal, és tény, hogy az utóbbi években ezen a téren volt a legérezhetőbb a fejlődés. Zakk persze most sem egy slágerlistás torok, de ez az "Ozzy találkozik Layne Staley-vel és Phil Anselmóval"-típusú hang mind a tesztoszteronnal teli rocknótákban, mind a balladisztikusabb pillanatokban kiválóan érvényesül. Énekstílusa talán még ozzysabb, mint legutóbb, néhol már-már tényleg megtévesztő a hasonlóság. Aki esetleg nem hallott volna még BLS-t, de az Ozzy lemezek alapján kíváncsi rá, azt azért ennek ellenére is óvatosságra inteném: hiába emblematikus Zakk gitárjátéka és hiába adja elő magát sokszor énekben is úgy, mint mestere, a Black Label Society továbbra is jóval fésületlenebb, nyersebb zenét játszik. A legjobb témákat ugyanakkor egy kis fantáziával most sem nehéz odaképzelni a Madman következő albumára, amihez persze az is kellene, hogy a mindenható Sharon Osbourne ne csak a felvételeknél engedje Zakket hites férjura közelébe, mint legutóbb, hanem a dalszerzési periódus során is. Egyszerűen fel nem foghatom, miért fázik ettől annyira, mert Zakk a Mafiával is csak azt bizonyítja, hogy rajta aztán igazán nem múlna semmi. Annyi észrevételem azért mindenképpen lenne, hogy ezúttal viszonylagos stagnálást érzek: amíg az első négy BLS lemezen fokozatos építkezés ment végbe, addig most ilyesmiről nem számolhatok be, a Mafia tulajdonképpen megelégszik annyival, hogy a 2 évvel ezelőtti Blessed Hellride lemez ikertestvére legyen. Ez ugyanakkor nem baj, hiszen az az album Zakk barátunk legjobbja volt a Black Label Society név alatt, ez az új pedig most szépen felsorakozik mellé.
Szóval mindenképpen jöjjön az a júniusi Wigwam buli - ugye jön? -, jövőre meg a menetrendszerű új BLS anyag, de lassan szeretnék már egy Ozzy lemezt is, ahol ismét nagyobb teret engednek Zakknek.
