Shock!

Nagy divat manapság megköpködni Zakk Wylde bandájának utolsó néhány lemezét, mondván, hogy a metal gitározás történetének egyik legnagyobb egyénisége kaptafára dolgozik, már minden patronját többször elsütötte, túlságosan is beozzysodott, slágereket akar írni, és különben is, már a szólói sem a régiek, bezzeg az első két Black Label Society album még mennyire ütős volt!

Nos, ehhez képest annak idején az első két lemezt sem fogadta éppen osztatlan lelkesedés. Sőt, az okosoknak akkoriban pont az volt a bajuk, hogy Zakk túl töményen nyomja, kellene mellé egy karakteres énekes, egy egyenrangú partner, aki beleteszi a dalokba, amikre ő egyedül képtelen, és különben is, az Ozzy albumokon még mennyivel jobban szólózott! Kábé ennyit is erről az egészről. Semmi sem elég jó, és a régi ugyebár mindig jobb volt. Még akkor is, ha annak idején épp azon fanyalogtunk, ami felett most könnyes szemmel nosztalgiázunk...

Mindezzel csak annyit akartam mondani, hogy Zakk Wylde igazából sosem változtatott lényegesen a Black Label Society stílusán, csak folyamatosan csiszolódott a zene a korai idők morózus, tüskés brutalitásához képest. Ebből a szempontból a 2002-es 1919 Eternal jelentette a vízválasztót, azóta tulajdonképpen azonos a recept, legfeljebb az arányok és a hangsúlyok változnak az egyes albumokon. Mivel imádom Zakk őserejű játékát, gitárhangzását, sőt, a hangját is, nálam minden eddigi albuma működött, és működik ez az új is. Az azonban nem képezheti vita tárgyát, hogy – az akusztikus Hangover Musicot nem számítva – gyakorlatilag ötödszörre kapjuk meg tőle ugyanazt a műsort a 1919 Eternal óta, vagyis újdonságot most se várj. Még akkor se, ha egyébként a hosszú szünet, az Ozzyval történt szakítás és a sörösrekeszre nyomott könnyes búcsúcsók miatt esetleg arra számítottál volna, hogy kicsit igazít a Black Label Society fazonján.

Már első hallásra is nyilvánvaló volt, hogy a gitáros háza táján ezúttal is minden a szokásos, így aztán megpróbáltam kritikusan viszonyulni az Order Of The Blackhez, de a végén mégsem ment. Ez van... Lehet túlzásnak minősíteni Zakk vadbarom, alkoholista redneck imázsát (az is volt, nem csoda, hogy pár év alatt az agyára ment), el lehet megint mondani csukott szemmel, tarkón összefont kézzel, hogy „de hát mennyivel jobban gitározott 1988-ban és 1991-ben", az új dalok azonban akkor is baromi jól sikerültek. A Crazy Horse, az Overlord, a Black Sunday vagy a Southern Dissolution egyaránt vérbeli Black Label Society szerzemények, minden bennük van, amitől Wylde bandája csak valaha is jó volt. A klipesített Parade Of The Dead elején és végén, vagy a Godspeed Hellbound kezdésénél előkapott csont No Rest For The Wicked-korszakos riffek hallatán pedig lehet, hogy még azok is visszatalálnak Zakkhez, akik egyébként nem voltak vevők az utóbbi lemezeire... A gitáros nem hazudtolta meg magát, így kellően változatos is az album, tehát nemcsak riffelős, energiától szétfeszülő metal'n'roll bombákat kapunk az arcunkba, hanem remek lírai nótákat is. Zakk mindig is jó volt az ilyesmiben, hallgasd csak meg az ezúttal talán legmegnyerőbbre sikeredett zongorás Darkest Dayst. Énekelni pedig mintha megint egy fokkal jobban énekelne, mint legutóbb...

A gitáros nehéz helyzetből startolt rá erre az albumra, de az Order Of The Black hallatán nekem nincsenek további kérdéseim. Magasabb pontszámot csak azért nem adok, mert ismét ugyanazt kaptuk tőle, mint az utóbbi alkalmakkor mindig, a dalok azonban önmagukért beszélnek. Ráadásul töltelék ezúttal jóformán nem is akad közöttük.