Shock!

Kábé semmit sem vártam az új Buckcherrytől, miután Josh Todd és társai képesek voltak a Head Like A Hole feldolgozásával felvezetni a Warpaintet. Igen, én is nagyon szeretem a Nine Inch Nails ars poetica slágerét, zseniális dal, de ezzel az erővel kábé a Born To Be Wildot is felvehették volna, az is csak egy-két fokkal lenne ennél elcsépeltebb húzás. Ha pedig még azt is hozzávesszük, hogy nem is sikerült igazán elcsípniük a dalt, még rosszabb fényt vet rájuk a dolog. Sajnos pont az a pattanásig feszült, pengeélen egyensúlyozó, majd a refrénnél robbanó feszültség tűnt el a nótából, ami miatt az eredeti annyira nagyot üt harminc évvel a megjelenése után is.

Tulajdonképpen egész kellemes meglepetés, hogy az album messze nem olyan problémás, mint ezek alapján sejteni lehetett. Persze nem is különösebben érdekfeszítő, de annyi bizonyos, hogy a csapat készített már ennél kevésbé izgalmas lemezeket is, és végső soron azokat is meg lehetett hallgatni. Szóval nincs tragédia, de azt azért borítékolom, hogy nem jön el ismét a fénykor, hiába dolgoztak ismét Mike Plotnikoff producerrel, aki annak idején a zenekar legnagyobb példányszámban elkelt anyagát, a 2006-os 15-t is jegyezte. Hozzáteszem: a Buckcherry legjobbja ráadásul nem is utóbbi album volt – Crazy Bitch ide vagy oda –, hanem sokkal inkább az első kettő. (Meg a Confessions, de az más miatt, nem is sorolnám most ide.)

A csapatban egyébként két új tag zenél a Keith Nelsont váltó Kevin Roentgen gitáros, illetve a Xavier Muriel helyére beült Sean Winchester dobos személyében, de a stílus természetesen nem változott. A Buckcherry mindig is ebben az ízig-vérig amcsi, nagypofájú rock'n'rollban érezte magát otthon, és az elején persze ők is vehemensebben tolták, de a dolog veleje azonos. Vagyis ha valaki egy hagyományőrző, a klasszikus Aerosmith, Guns N' Roses és társaik nyomdokain haladó rockalbumra vágyna, amin nem kell különösebben gondolkodni, választhatja éppen ezt is. Én a magam részéről mindig is rokonszenveztem a bandával, még a gyengébb lemezeiken is mindig akadt pár kitűnő darab, amikhez vissza-visszatértem, így elvagyok a Warpainttel is. Ahhoz viszont szemellenzős fanboynak kellene lennem, hogy azt állítsam: bármi olyasmit is hallok itt, ami különleges vagy akár csak különlegesen jó.

A legerősebb dal egyértelműen a nyitó címadó, ez tényleg kiváló formában mutatja a bandát, van benne kakaó, ragad a refrén, Josh úgy üvölt, ahogy azt szeretjük, és karcol a Slash-ízű szóló is. A Right Now is tipikus Buckcherry, a szövegmondós-kiabálós bridge lehetne erősebb, de a zsíros kórus itt is ül. Viszont a korrekt kezdés után már hullámzóbb a színvonal. A leállósabb, feelinges The Vaccuum vagy a kemény ritmusokkal operáló The Devil's In The Details például tökre bejön, és a No Regrets pop/punkos lazasága, countrys (!) szólója is csak elsőre furcsa, utána már működik. A két lassú nóta (Radio Song, The Hunger) viszont totál jellegtelen, a füstös, porszívós kezdésű Back Downból végül nem nagyon hoznak ki semmit, és akad még néhány ilyen „oké, elmegy" kategóriás rocktéma ezeken túl is: ide sorolom a Bentet, a The Alarmot és a Closert is. Utóbbi kettőt leginkább csak a refrének viszik el a hátukon.

A jó idő közeledtével el tudom képzelni, hogy ha néha olyanom lesz, megpörgetem majd ezt a lemezt, mert a Buckcherry ma is ösztönösen érzi ezt a zenei világot, autentikusan gördülnek a kezük alól a savas riffek, Josh Todd meg tényleg átütő erejű énekes, akit még a közepesebb darabokban is jó hallgatni. Hosszabb távon viszont akkor sem ezek a dalok jutnak majd róluk eszembe, hanem még mindig az a klip, amelyben egy kivarrt, szúnyogtestű, mániákus csávó azt üvöltözte a kamerába, hogy „I love the cocaine, I love the cocaine".