Shock!

Úgy 10-12 évvel ezelőtt sokan sokat adtak volna azért, ha a Cradle Of Filth nem képes elmenetelni idáig, a csapat azonban rendíthetetlenül nyomult előre a saját útján, és olyan pozíciót harcolt ki magának az évek során, ami korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna egy hozzájuk hasonló alakulat számára.

Nem megdöbbentő belegondolni, hogy egy black metal színtérről indult zenekar az elmúlt egy-másfél évtized legsikeresebb brit metal bandájává tudott fejlődni? Dehogynem... Az idő tehát egyértelműen Dani Filth-éket igazolta, úgyhogy ne is menjünk most bele a milliószor lerágott, nevetséges és mára okafogyottá is vált „ki hiteles és ki nem" témába. Bár az azért említésre méltó, hogy az áttörést meghozó 1996-os Dusk And Her Embrace idején még rengeteg olyan arc istenítette őket gyermeki lelkesedéssel, akik aztán később ugyanilyen vehemenciával dobálták rájuk a trágyát...

Gondoljon az ember bármit a Cradle Of Filth-ről, egy dolog egészen biztos: a bandának még annak ellenére is összekeverhetetlen hangzása van, hogy gyakorlatilag megalakulása óta a legkülönfélébb muzsikusok átjáróházaként működik. Ha csakis a '90-es évek elején született kriptahangzású, kétkvintes norvég viccdemókat és a klasszikus Darkthrone lemezeket tekintjük black metalnak, akkor persze Daniék valami egészen másban utaznak. A fémzenék lassan 40 éves történelmének majd' minden fejezetéből merítő, vastagon hömpölygő sound máig őrzi magában a gyökereket, de hát éppen azért is jött be ennyi embernek a banda, mert ezernyi irányba tapogatóztak. Így aztán létrejött egy extrém, szélsőséges, dekadens elegy, ami még vadsága mellett is könnyen értelmezhető, kommerszebb dolgokat kedvelők számára is simán befogadható. A jéghideg profizmussal működtetett, zseniálisan alájuk dolgozó marketing- és merchandise-gépezet mellett szerintem csupán ennyi Daniék titka, nem több.

Sosem tartottam magam a csapat rajongójának, habár ismerem a lemezeiket, a 2000-es Midiant elég sokat is hallgattam a maga idejében. Az azóta született dolgaik valahogy elmentek mellettem, a Godspeed On The Devil's Thunder azonban most megtalált magának. Nem tudom igazán értelmesen megfogalmazni, miben más vagy miben erősebb ez a sorrendben nyolcadik lemez, mint az előző, elég direktre vett Thornography vagy az azelőtti Nymphetamine, netán a nagykiadós, az én ízlésemnek túlságosan tömény Damnation And A Day. Az viszont egészen biztos, hogy a Midian óta egyik Cradle albumot sem hallgattam olyan jó érzéssel, mint ezt, és ennek őszintén tudok örülni.

Ha ismered a zenekart – márpedig ha feltévedtél erre az oldalra, vélhetően van róluk legalább valami halvány fogalmad –, sok újdonságra ne számíts a hírhedt középkori alkimista mészáros, Gilles de Rais életével foglalkozó konceptlemeztől. Itt vannak a black, thrash és tradicionális heavy metal sajátosságokat egyaránt felvonultató riffek, az éteri, kísérteties billentyűfutamok, szintis-szimfonikus szőnyegezések, miközben blastbeates, szélvész tempók váltják egymást lassabb, súlyosabb őrlésekkel, atmoszférikus leállásokkal, darkos-gótos elemekkel. A forgószél szemében pedig ott tombol a perverz törpe, aki változatosabban hozza magát, mint valaha. Az évek során amúgy is elég jól kidolgozták a megfelelő módszereket Dani elmetszett torkú, sivító károgásának ellensúlyozására, ami jót tesz az összképnek, mert valljuk be, Mr. Davey előadása 72 percen át csak önmagában azért elég fárasztó lenne.

A Cradle Of Filth lemezekre mindig is jellemző volt a filmzeneszerűen utaztató, egységesen hömpölygő hangulat, ami természetesen ezúttal sem szenvedett csorbát, vagyis a Godspeed On The Devil's Thunder még hosszúsága ellenére is egyvégtében hallgatva működik igazán. A dalok ettől még persze külön-külön is erősek. A legfogósabb, leggyorsabban fülbemászó közülük egyértelműen a The Death Of Love a maga remekül kimunkált, ütős riffjeivel és Sarah Jezebel Diva azonnal ragadós dallamaival. Mondanom sem kell, szinte már-már kommersz ez a 7 perc felé kúszó, rendkívül hangulatos darab, de elég tökéletes keresztmetszetet ad arról, mit is képvisel a zenekar. Kiemelkedő még a lemezt egy sötét nagyzenekari intro után indító Shat Out Of Hell (csak ezt a röhejes címet tudnám feledni...), a tipikusabb, de nagyon ütős klipnóta Tragic Kingdom vagy a Honey And Sulphur, benne egy olyan óriási klasszikus thrash/power gitártémával, amiben egyszerre éled újjá a klasszikus Metallica és a Metal Church szellemisége. A hangzásért Andy Sneap felelt, így mondani sem kell, csúcsminőségben szól minden hangszer. Különösen a gitársound ütős, ez talán ezen a lemezen a legjobb az összes eddigi Cradle album közül.

Daniék már maguk mögött hagyták pályájuk legsikeresebb éveit, ezekkel együtt azonban sok probléma is a múlt részévé vált, azaz mostanra a Cradle Of Filth esetében is mindenki félreteheti az előítéleteit, hogy csak és kizárólag a zenére koncentráljon. Az pedig nagyon rendben van. Talán nem az évtized albuma a Godspeed On The Devil's Thunder, de nem férhet hozzá kétség, hogy egy nagyon alaposan kidolgozott, egyéni és végig szórakoztató metal lemez – méghozzá minden egyéb jelző vagy ideológia nélkül.