A több mint béna elnevezés és a már-már nevetségesen semmitmondó, filléres borító két underground szinten ismertebb nevet is rejt. Egyikük Jeff Duncan gitáros, aki az amerikai power metalban verhetetlen Armored Saintben gitározgat, ha éppen tízévente úgy érzik, csinálniuk kell valamit, a másik pedig a szintén hat húron nyomuló Rowan Robertson, aki a '80-as évek legvégén mindössze 18 éves csodagyerekként csatlakozott Ronnie James Dióhoz, a közösen elkészített Lock Up The Wolves azonban minden lett, csak éppen elismert vagy sikeres nem. A DC4 alapvetően Duncané, aki a gitározás mellett az énekesi teendőket is viszi ebben a formációban, és két testvére, a basszusgitáros Matt és a dobos Shawn is érdekelt a vállalkozásban. A csapat 1997 óta aktív, bár ez a kifejezés nem fedi pontosan a valós lényeget, hiszen azóta mindössze egy EP-t, illetve két sorlemezt jelentettek meg, koncertezni pedig elsősorban szórványosan szoktak. Vagyis elsősorban hobbiprojektről van itt szó, amit érzésem szerint a kilenctől ötig tartó robot és a család mellett visznek a tagok.
Bevallom, nem hallottam az eddigi dolgaikat, de az Electric Ministryvel Jeffék nem okoznak túl nagy meglepetéseket: régi vágású, gitárcentrikus muzsika ez valahol félúton a hard rock és a heavy metal között. Néhol az embernek beugrik a stílusról az Armored Saint és a DIO is, hiszen a zenészek nem tudják és szerencsére nem is akarják levetkőzni a bőrüket a dalokban, de sajnos a színvonal elég messze van a fentiekétől. Ha egy szóval kellene érzékeltetnem, milyen is a DC4, leginkább talán a középszerű lehetne az: a zenekarnak egyszerűen nincs egyénisége, és a dalaikban sem rejlik az égvilágon semmi különös plusz. Az agyóncsócsált stílussal még nem is lenne baj, mert alapvetően kedvelem ezt a vonalat, de ez a tizenegy szerzemény tökéletesen példázza, hogy lehet valaki akármilyen jó gitáros, nem mindegy, mikor, hol és kivel ül neki nótákat írni. Egyszerűen nincs spiritusz az anyagban, és ezt nem is akarom túlelemezgetni.
Az elmúlt harminc évben unalomig rágott panelekből felépített dalok önmagukban sem túl izgalmasak, de a szürkeség elsődleges oka mégis inkább Jeff Duncan jellegtelen, seszínű hangjában keresendő. Természetesen nem lehet mindenki Ronnie James Dio vagy John Bush (hogy csak a tagokhoz közeli példáknál maradjunk...), ez tiszta sor, de amit Jeff produkál, az bizony akkor is kevés. Nem énekel rosszul vagy hamisan, de minden pillanatban érződik, hogy nem a vokálok jelentik számára az otthonos terepet: dallamai laposak, unalmasak, emellett pedig néhol még az előadásmódja is bántóan kimódoltnak, erőltetettnek tűnik.
Azzal nyilván nem árulok el nagy újdonságot, hogy a sok „oké, nem is rossz" és „ez pont olyan semmilyen, mint az előző" típusú téma fénypontjait a gitárszólók jelentik. Rowan Robertson szinte nyomtalanul szívódott fel a Lock Up The Wolves után, pedig röhejesen fiatal kora ellenére kimondottan jól játszott az albumon. Nyilván nem volt akkora egyéniség, mint Dio korábbi kollégái, de a lemez bukását igazságtalanság lenne az ő nyakába varrni. Nem tudom, a fiatalság, a teszetoszaság vagy a balszerencse számlájára írható-e, hogy semmire sem vitte később, és pont a legjobb éveiben volt teljesen észrevétlen, de ma már mindegy is: a lényeg, hogy továbbra is ízesen, érzéssel gitározik. Továbbra sem helyezném egy szintre mondjuk Vivian Campbell-lel, mégis Jeff-fel nyomott szólóik jelentik az Electric Ministry egyetlen olyan területét, amit igazán dicsérni tudok. De a szuperlatívuszok még itt sem indokoltak... Az old school rocktémák közé egyébként itt-ott modernebb, kissé Alice In Chains-ízű dallamok is furakodtak, ám összességében nem ez a vonal a domináns. A hangzásért a veterán Bill Metoyer felelt, ha pedig valakit ez netán lelkesítene, két dalban is vendégeskedik Dizzy Reed a Guns N' Rosesból, illetve az Armored Saint dobos, Gonzo Sandoval is nyomat némi extra ritmust itt-ott.
Simán el lehet hallgatni az Electric Ministryt, ha éppen úgy jön ki a lépés, de ha sosem találkozom a bandával, nem is hiányzott volna az élmény.
Hozzászólások