Shock!

A győri Devoid semmiképpen sem tekinthető kezdő bandának, ám abból a szempontból még az út elején járnak, hogy meggyőződésem: sokan csak a következő időszakban kapják majd fel rájuk a fejüket. A csapat kétségtelenül meg is érdemli a figyelmet, mert a debütáló Fake Gleamet mindössze egy évvel követő Dusk alapján nemcsak kakaó akad bennük bőven, hanem további tartalékok is. Persze kérdéses, hogy Magyarországon meddig lehet eljutni ilyen típusú underground muzsikával, főleg ezekben a bizonytalan időkben, de remélhetőleg lesz bennük kitartás, mert a zene sokaknak tetszene.

A csapat elsősorban hardcore-hatású modern metálként határozza meg magát, ami nagyjából stimmel. Ha párhuzamokkal kellene érzékeltetnem a lényeget – márpedig alighanem kellene, hiszen aránylag ismeretlen névről beszélünk –, elsősorban mindenféle modern-extrém-groove-satöbbi metálbanda nevével dobálózhatnék, de ugyanígy van bennük egy adagnyi abból az irányból is, amit jó húsz éve, még a Killswitch-generáció áttörése előtt volt szokás metalcore-nak nevezni: ez az a koffeintúladagolt, direkt, parasztlengős stílus, amit a Hatebreed vagy a Stampin' Ground is képviselt. Utóbbi benyomást erősíti, hogy pár fagyosabb, melodikusabb gitárdallamról határozottan beugrik a Slayer is. Viszont akár a Hatebreed, akár a Meshuggah, akár a The Black Dahlia Murder, akár a Pantera köszön vissza egy-egy riff, átkötés, breakdown hallatán, összességében nem tudnék egyetlen külföldi nevet sem kiemelni meghatározó nyomvonalként, és ez mindenképpen jó.

A roppant profi külcsínnel operáló, igen erőteljesen megdörrenő Dusk mindössze tíz dalt rejt 28 percben, és ezzel is elég sokat elárultam a bandáról. A Devoid nem egy rizsázós alakulat, rögtön a nyitó Superior Arrogance-szel megvadult szürkemarhacsordaként tapossák ki a hallgató belét, és utána is végig ezen a magas szinten pörög a lemez intenzitása. Maguk a tempók korántsem egysíkúak, de még a doomos-groove-os, meglassultabb témáikat is végig áthatja valami nyomasztó, sötét, roppant agresszív és baljós hangulat. Nehezen megfogható dologról beszélünk, de annyi bizonyos, hogy az album elsősorban ennek köszönhetően hallgattatja magát, szerintem elsősorban ez a saját és sajátos atmoszféra lehet a zenekar további előrelépésének kulcsa akár itthon, akár külföldön.

A lemez kicsengése és pusztító intenzitása tehát mindenképp pozitív, ugyanakkor a Dusk hallatán még azt kell mondanom, hogy elsősorban az anyag sűrűsége, kivételes erőszakossága hagy mély nyomokat az emberben, nem pedig maguk az egyes dalok. Akad pár elsőre is kiemelkedő momentum – a slayeres futamokkal ékesített Just One Bullet vagy a kimértebb, sötét, borult Worms In The Stomach mindenképp ilyen –, de definitív dalát, slágerét, himnuszát, ex librisét még nem írta meg a csapat, pedig meggyőződésem, hogy képesek lennének rá. Viszont hallhatóan tele vannak ötletekkel, és Waldmann Szilárd brutális üvöltözését is muszáj kiemelni, mert hazai szinten abszolút kiemelkedő teljesítményt nyújt ezen az ordítós vonalon. Akadnak szépen elcsípett gitárszólók is a dalokban, szóval mindenképpen pozitív az összkép.

Abszolút rokonszenves mind a zenekar, mind a lemez, de egyelőre még nem mondanám, hogy nincs hová továbbfejlődni. Más oldalról közelítve: az albumot fűtő tűz hallatán egészen biztosra veszem, hogy a következő még jobban sikerül majd, amennyiben egyszerre sikerül még kerekebb, még ragadósabb dalokat írniuk, és megőrizniük ezt az elsöprő dühöt és intenzitást is. A nemzetközi összehasonlításban is objektívnek gondolt heteshez képest, amolyan biztató jelleggel plusz fél pontot mindenképp megszavazok nekik, mert sokat várok tőlük a jövőben. De egyébként már így is simán beférnének valamelyik, a stílusban érdekelt kisebb kinti kiadó portfóliójába.