Shock!

Ha erre az oldalra tévedtél, vélhetően nagyon jól tudod, kicsoda Duff McKagan, de ha esetleg mégsem, az idén 45 éves hórihorgas szőke fickó annak idején a Guns N' Roses basszusgitárosaként vált a világ egyik legismertebb rocksztárjává.

A klasszikus Guns tetszhalálba meredése után Duff 1998-ban unta meg Axl Rose keserves tökölődését, de kilépését követően pár évig ő sem nagyon találta a helyét, mindenfelé sürgött-forgott és próbálkozott, míg végül lehorgonyozott régi társai mellett a Velvet Revolverben, és ismét a listák csúcsára tört. A korábban reménytelen, kokainmániás alkoholistaként elhíresült basszer(/gitáros/dobos/énekes) 1994-ben kis híján meghalt egy hasnyálmirigy-összeomlás következtében, így jó ideje tiszta és józan életű családapa: az utóbbi másfél évtizedben mélyen beleásta magát a harcművészetekbe, elvégzett egy komoly üzleti sulit, és az amerikai Playboy internetes hasábjain is rendszeresen jelentkezik gazdasági témájú írásaival. Vagyis nem az a kifejezett egydimenziós figura...

A Velvet Revolver jelenleg énekeskeresés miatt éppen kényszerszünetet tart, Duff pedig természetesen most sem bírt túl sokáig egy helyben ülni, és újraélesztette egyik korábbi projectjét, a Loaded-ot. Ez a formáció teljesen más felállásban 2001-ben már kiadott egy semmibe elsikkadt lemezt Dark Days címmel. Mindig is tudni lehetett, hogy Duff szíve leginkább a punkos zenékért dobban meg, így aztán senki számára sem lehet meglepő, hogy az itt gitáros/énekesnént tevékenykedő főszereplő és társai a Sick 13 dalával is abban a fésületlen, nyers punk'n'rollban utaznak, ami olyannyira közel áll hozzá. Ha spontán, mindenféle felesleges sallangtól mentes, szemtelen rocknótákat akarsz hallani, amiken nem kell nagyon gondolkodni, viszont nem kevés kakaó és feeling szorult beléjük, nyugodtan próbálkozz a lemezzel, mert ha az ember ráakad a hangulatra, jól esik hallgatni őket, de nagyon különlegesnek semmiképpen sem nevezném a műsort.

Ami a konkrét dalokat illeti, nálam a remekül elcsípett refrént csatasorba állító, szakítós témájú Flatline, a némi klasszikus brit punk rock feelinggel is átitatott, szintén mérgező kórusú The Slide, a Jeff Rouse basszer énekelte Translucent és az együtténeklős refrénű No Shame a csúcspontok, de említhetném a tavalyi Wasted Heart EP-ről már ismerős Sleaze Factoryt (ez verzéiben érdekes módon kicsit az Izzy Stradlin-féle Guns nótákat idézi) és a fogós IOU-t is. A Wasted Heart lírája viszont másodjára sem lett érdekesebb, és a klipes No More-ból is csak az utolsó másfél perc működik igazán. Ugyanígy simán meglettem volna a bugyuta, fúvósokkal megspékelt power/pop/country Blind Date Girl nélkül is, és a kissé U2-s beütésű Mothers Day ballada sem túl erős, noha érzelemgazdagsága tagadhatatlan. A gond itt inkább Duff fésületlen antihangja, amit mindig is szerettem őszintesége és kifejező ereje miatt, egy ilyen típusú nótához viszont egyszerűen kevés. Még akkor is, ha egyébként önmagához képest rengeteget fejlődött.

Ha netán a klasszikus Guns N' Roses szellemiségére vadászol, nagyon egyértelmű áthallásokra ne számíts, bár közös pontok azért akadnak, és egyszer-kétszer garantáltan felkapod majd a fejedet egy-egy dallamra, gitárdíszítésre, apróságra, ami egészen olyan, mintha 18-20 évvel ezelőtt született volna a legendás műhelyben. Duff leghíresebb bandájának szikrázó zsenialitását viszont teljes egészében nélkülözi az anyag, vagyis óriási csodára semmiképpen se számíts. Kicsit a hangzás is lehetne gitárcentrikusabb, harapósabb.

A Loaded bizonyára vérbeli koncertbanda, a nyakamat merném tenni rá, hogy élőben lemarják a bőrt az ember arcáról, amire hamarosan Európában is alkalmuk nyílik majd a Mötley Crüe egyik nyitóbandájaként. A Sick semmiképpen sem kihagyhatatlan lemez, de őszinteségéhez, hitelességéhez nem férhet kétség. Ez itt száz százaléknyi Duff McKagan.