Kemény dió itthon az Ektomorf témája, nem nagyon lehet belefutni a neten olyan cikkbe, posztra, hírbe a zenekarról, amely alatt nem alakul ki viszonylag gyorsan parázs vita. Nehéz megítélni, miből tevődik össze, hogy ennyire megosztó a banda: nyilván a zene és a szövegvilág kockázatmentes, szimpla volta éppúgy benne van, mint a mintaképek máig egyértelmű hatása, meg persze az is, hogy aki Magyarországról elér valamit, annak egyből megjelennek az ellenzői, eladta magát, ez meg az segített, nagyképű seggfej lett, miért nem inkább XY / YX / én vetettem meg a lábamat külföldön is, amikor sokkal jobb vagyok, és a többi, és a többi. Meg persze azon trollokról se feledkezzünk meg, akik simán csak jó lehetőséget látnak egy-egy Ektomorf-vonatkozású írás alatt az ízes cigányozásra (más kérdés, becsomagolják-e ezt vagy sem). Szóval komplex témakör ez az egész, nem is akarok igazságot tenni benne – a zenekar sem foglalkozik különösebben ezekkel a hangokkal, mennek előre, és jól el is boldogulnak fő piacukon, Németországban.
Az Aggressor a magyarul elkövetett, illetve akusztikus anyagokat is számolva már a tizenharmadik lemez a sorban a bandától, és alapvetően most is ugyanazt a stílust képviseli, mint az eddigiek. Farkas Zotya tulajdonképpen a '90-es évek eleje óta ebben a groove-os, zúzós, durva muzsikában utazik, és nem akarom azt mondani, hogy mindig totálisan ugyanazt csinálja, mert ez nem lenne igaz, de kétségtelen, hogy a csapat nem tartozik a világ legváltozatosabb zenekarai közé. Ebből a szempontból az Aggressor is vérbeli Ektomorf-lemez: kíméletlen, faékre hajazóan bonyolult felépítésű, arcbamászó riffekkel és szövegekkel operáló muzsika, ami viszont éppen emiatt azonnal át is jön. Nincs zsákbamacska, nem kell rajta gondolkodni, nincs rajta mit elemezni, viszont ha összeáll náluk a kép, ezek a groove-ok ma is rendesen bemozdítják az embert.
Nem állítom, hogy fanatikusan követem a csapat minden lépését, de azért meg szoktam hallgatni a lemezeiket, és ebből a szempontból sem érzek különösebb kilengéseket náluk az utóbbi tizeniksz évben (a korai érához képest azért persze bőven volt honnan felfejlődniük). Mindegyiken akadnak állati jól elkapott dalok és középutasabb, átlagos zúzdák, most sincs ez másképp: a Corpsegrinder mesterrel megerősített Evil By Nature nyers, zsigerforgató brutalitása, irgalmatlan súlyú gitárhegyei, a klipes Holocaust tomboló agressziója vagy a Move On törzsi szaggatása most is odavág. És ugyan Zotya köztudottan nem szereti a cavalerázást, utóbbi dal kapcsán nem tudom megkerülni ezt, ha ugyanis Max énekelné, simán ott szerepelhetne akármelyik Soulfy-lemezen. Sőt, az utóbbi két Soulflynak mondjuk jót is tenne, ha ott szerepelne rajtuk, maradjunk ennyiben... De természetesen akadnak óvatosan kísérletezősebb darabok is, mint például az Emotionless World vagy a Scars is, ahol ugyan igen minimalista dallamok színesítik a szokásos brutalizálást, de így is jól működnek. Szintén nem nevezném Ekto-szinten tipikusnak a You're Not For Me hosszú, hipnotikus-effektezős lezárását, amely aztán szinte észrevétlenül úszik át a Memento kellemes, akusztikus-etnós outrójába.
A szokás szerint Tue Madsen által kreált hangzás most is ott van, a gitárok különösen erőteljesen robbannak, és ugyan én személy szerint jobban szeretem az ennél vaskosabb, testesebb dobhangzást, összességében ez is passzol ide. Zotya szövegírásban továbbra sem tör Neil Peart babérjaira, de végső soron Max Cavalera is ugyanabból a vékony közhelyszótárból dolgozik legalább a Chaos A.D. óta, szóval az ilyesmi bocsánatos bűn, a metal mögött nem is feltétlenül kell hiperkomplex gondolatiságnak meghúzódnia. A továbbra is nagyon szögletes, hunglish kiejtés viszont határozottan zavaró tud lenni néhol, ezen szerintem még akár ennyi év után sem lenne késő dolgozni egy kicsit.
Az Ektomorftól nem kell zenei forradalmat vagy filozófiát várni, de ha némi nyers erő és rombolás a vágyad, továbbra is lehet számítani rájuk. Akadnak dalok a lemezen, amelyek inkább csak besimulnak a többi közé, és talán sok is ez a 46 perc ebből a viszonylag egydimenziós muzsikából, de az Aggressor igazság szerint még így is meggyőzőbb, mint mondjuk az említett utolsó két Soulfly.
Hozzászólások
Amúgy a cavalerázás mellett lassan a sztetikekszezés t is lehetne velük kapcsolatosan emlegetni, legalábbis az Emotionless World eléggé Wayne stílusát idézi.
Egyébként nincs olyan nagy komoly gond a lemezzel, én előzetesen milliószor rosszabbra számítottam.
Szerintem ne vedd olyan komolyan ezeket a dalszövegeket.
Ami mellett viszont nem igazán tudok elmenni: Zotya 40 éves. És már nem számolom hanyadik lemez óta ugyanarról énekel, hogy kibasztak vele, hogy minden szar, hogy az adott személy így meg úgy használta ki, meg verte át, de ő kemény mint a kád széle és feláll meg minden. Most komolyan, ilyen nehéz normális arcokkal körbevennie magát? Nem hiszem el, hogy nem képes normális embereket találni a nagyvilágban. Tudom, hogy ez a zene és a szövegek nem egy agysebészet, és ez illik ehhez a fajta muzsikához, de ez volt az első lemez, aminél ez eszembe jutott.
Szóval, összességében, nekem 6/10.
nekem máig a Hangok az etalon mondjuk (ja meg a demók :)). nem, de komolyan