Shock!

A belga Evil Invaderst eddig leginkább az aranyos zenekarok táborába soroltam: messze nem volt rossz, amit csináltak, de igazából kiemelkedő sem, viszont lelkesen, fiatalos lendülettel nyomták a manapság hiánycikknek számító speed metalt. Ráadásul Joe bajusza is vicces, meg amúgy is belgák, onnan meg azért ritkán jön számottevő zenekar. Szóval szerettem ugyan őket és maximális szimpátiával figyeltem ténykedésüket, viszont nem rohantam azonnal beszerezni mindent, ami épp megjelent tőlük. Mostantól viszont lehet, hogy mindez gyökeresen változni fog, hiszen a stílszerűen bolondok napján megjelent Shattering Reflection egyértelmű és igen komoly szintlépést jelent.

Hatalmas közhely, hogy a zenekarok életében a harmadik lemez gyakran mérföldkő, és ez bizony az Evil Invaders esetében sincs másként. Kétségtelen ugyanis, hogy a négyes erre az anyagra forrt ki, vagy ha úgy jobban tetszik, érett be igazán. A dalok egyértelműen jobbak, karakteresebbek, mint eddig bármikor, és néhány, korábban kissé zavaró vadhajtást is sikerült jó érzékkel visszanyesegetni.

Joe jellegzetes, és talán nem is kevéssé megosztó hangja persze egyből felismerhető most is, de sokkal ízlésesebben hozza magát ezúttal, azaz végre vannak mélyebb énektémák is, és nem feltétlenül sikoltozik szét minden egyes tracket. Mikor először hallottam a Shattering Reflectiont, kapásból az ugrott be, hogy az énektémák egy az egyben azt a különleges és roppant feelinges vokalizálást idézik, amit David Bower hozott a Hell visszatérés utáni két nagylemezén.

A Shattering Reflection piszok erősen indul: a galoppozó, léggitározásra ingerlő, és 2:30-nál egy egyértelmű Jon Oliva easter egget is elsütő Hissing In Crescendo után érkező Die For Me és In Deepest Black egyértelműen a valaha írt legjobb Evil Invaders-dalok közé tartoznak: fogósak, emlékezetesek és slágeresek, azaz olyan jó értelemben vett heavy metal himnuszok, amik vélhetően a zenekar fennállásának végéig kirobbanthatatlanok lesznek a koncertprogramból. Akadnak persze brutálisabb, speedesebb témák is, mint az Etrenal Darkness és a Sledgehammer Justice, amik szintén rendben vannak, de számomra a lemez igazi erejét a már említett, lazább darabok adják, amik kétségtelenül remekül állnak a srácoknak. És igazából a gitáros Max által énekelt, masszív Bathory- meg Venom-feelinget árasztó, ősmetál My World is király, bár Joe jellegzetes éneklése nélkül és a némileg eltérő zenei világ miatt látatlanban meg nem mondtam volna, hogy ezt is ők nyomják, ahogy a Metallica egyes cuccaira emlékeztető, instru Aeonról sem. Viszont ezek is marha jók, akárcsak a záró The Circle, így pedig a negyvenperces játékidő szinte észrevétlenül suhan tova.

A fejlődés tehát egyértelmű, a némileg módosított irányvonallal pedig úgy színesítettek a palettán, hogy mégis hűek maradtak önmagukhoz, így a Shattering Reflection számomra az év egyik legkellemesebb meglepetése. Fehér tornacsukát elő, farmermellényt fel, és indulás a lemezboltba!