Harry Hess ugyan sosem vált szupersztárrá, de létezik egy hűséges réteg, amelyik a mai napig izgatottan lesi minden megnyilvánulását. Nem tagadom, én is közéjük tartozom, pedig a néhány éve feloszlott Harem Scarem nem éppen a csúcson hagyta abba, sőt, közmegegyezéses csodának igazából csak az első két albumuk számít (különösen az 1993-as Mood Swings).
Ezek azonban tényleg annyira jók voltak, hogy aki egyszer rájuk kattant, annál jó eséllyel életre szóló függőséget eredményeztek, és ezt semmi sem tudta ellensúlyozni. Sem az, hogy a zenekar a '90-es évek végén Rubber néven, modernebbnek csúfolt rádiórockkal próbált szerencsét, sem pedig az, hogy a visszatérő 2002-es Weight Of The Worldöt leszámítva ebben az évtizedben már nem tudtak igazán ütős albumot készíteni.
Ha eddig nem jöttél volna rá, a rettenetes tucat-AOR név a First Signal esetében Harry barátunkat takarja, de ebben az esetben érthető és védhető a használata, hiszen az énekes 2003-ban már kiadott egy lágyabb, poposabb szólólemezt szintén a Frontiersnél, a saját nevén. Itt ellenben amolyan visszatérősdi lehetett a cél, a kiadó legalábbis a régi Harem Scarem hívek nosztalgiájára építve próbálja megreklámozni az albumot, amiért nem is tudom őket igazán hibáztatni. Másra nem is nagyon alapozhatnának... Harry fő társa a bűnben ezúttal az a Dennis Ward, aki elsősorban a Pink Cream 69 basszusgitárosaként ismert, de az utóbbi években zenei agyként vagy producerként a fél melodikus színteret kisegítette valamilyen formában, és ugyan csak háttérvokálokon, de itt van a Harem Scarem első korszakának dobosa, Darren Smith is.
Stílusát tekintve a First Signal tényleg elég jól passzol a kanadai mesterek késői albumainak sorába, mert benne van az a dallamvilág, amit oly sokan sírnak vissza a '90-es évek első fele óta, de Harry a modernebb, maibb hangzásoknak sem intett teljesen búcsút. Arra most se számíts, hogy akár csak egy pillanatra is a Mood Swings zsenialitásával szembesülsz majd: ez egy korrekt rocklemez, de ennyi és nem több. Ha az utolsó Harem Scarem cuccokat kedvelted, vélhetően be fog jönni, főleg, hogy néhány momentum direktebben mutat a korai korszak felé, mint az Overload, a Human Nature vagy a Hope jelentős része. Amennyiben viszont idegesítettek a ködösebb, lazább amerikai rádiós zenék irányába tett kikacsintások, most sem fogod feltétel nélkül imádni a lemezt, ez a vonal ugyanis innen sem tűnt el nyomtalanul. Így aztán az albumon felváltva követik egymást a tényleg Harem Scarem-ízű dalok és a modernebb hangzásokkal is flörtölő – mondjuk ki bátran: poposabb – szerzemények.
A színvonal egyébként nem egységes, mert még a tényleg Harem Scarem-ízű dalok között is akadnak erősen középkategóriás villanások. Hiba, hogy a This City és a When You Believe kettős nyitása is ide tartozik: kétségtelenül bennük van az íz, ám sajnos egyik sem mutat túl az „oké, de ennyi" kategórián. Az első igazán kiugró téma az ötödikként érkező Goodbye To The Good Times, ahol ugyan lazább, funkosabb az alapritmus, Harry azonban végre igazán nekiereszti azokat az óriási hangszálakat, és gúzsba is köti az embert a dallamokkal. A csúcspontot emellett a címadó dal, a Feels Like Love ballada, a Yesterdays Rain és a záró Naked Desire jelentik, ezeket tényleg simán el tudnám képzelni valamelyik régi Harem Scarem lemezen is: bomba refrének, szikrázó gitárszólók, nagyívű, rafinált vokálok, valami ilyesmit kellett volna nyomni az egész albumon. Itt még a gitárhangzást és a játékot is igyekeztek közelíteni Pete Lesperance-éhez.
Apropó gitár: valahogy túl puhán és erőtlenül szól az egész lemez, simán lehetne karcosabb, dögösebb a hangzás. Harrytől nyilván nem várok panterás töménységet, de ismét csak a Mood Swingset tudom emlegetni, ami többek között éppen attól volt annyira zseniális, hogy szinte már-már metalosan robbanékony, húzós gitártémák adtak keretet az AOR-osan finom és kimunkált dallamoknak. De tény, hogy ahhoz nemcsak Harry, hanem Lesperance is kellett, és ugyebár később már Pete sem feltétlenül azt a vonalat favorizálta... Mindenesetre az említett dalok tényleg jól sikerültek, ez azonban – mint azt már említettem – sajnos nem igaz az album összes pillanatára. A Crazy klisés lírázgatását, az Into The Night rémesen semmitmondó töltelékét vagy a When November Falls amerikai mainstream rádiókra hangszerelt gitárpopját például simán el kellett volna felejteni.
A First Signalnak megvannak a maga momentumai, ám összességében ez azért távolról sem egy kihagyhatatlan album, hanem inkább igényes háttérzene, amit jól el lehet hallgatni munka közben vagy urambocsá' akár az autóban is. De igazából nem fontos és nem is kiemelkedő.
