Shock!

Igazán meglepő lett volna, ha pont Max Cavalera nem rukkol elő a világjárvány miatti leállás alatt egy újabb formációval. Közhelyszámba megy, hogy a Soulfly örökmozgó frontembere valósággal fossa a lemezeket, lassan az is ugyanilyen elkoptatott megállapítás, hogy ezek többsége igen feledhető, de Maxet a jelek szerint nem nagyon érdekli újabb és újabb alkotásainak vegyes fogadtatása: lassan másfél évtizede ráállt erre a modellre, és nem tágít tőle. A friss gyermek neve Go Ahead And Die, és Max kisebbik fia, Igor Amadeus Cavalera énekes/gitáros/basszer, illetve Zach Coleman dobos (Khemmis, Black Curse) tagok benne még.

A nyilatkozatok tanúsága szerint a trió valójában nem is annyira Max, hanem ifjabbik Igor agyszüleménye, de mindannyian tudjuk, mi itt az ábra, a végeredmény ismeretében pedig pláne nem férhet hozzá kétség, kinek a nevére lehet és kell felfűzni ezt az egészet ahhoz, hogy életképes legyen. Mert, mondanom sem kell, ha nem lenne itt egy fénykorán rég túlesett, de azért mégis legendás figura, pusztán a zene alapján ez a banda az életben nem jutott volna el a Nuclear Blast-szerződésig, és jó eséllyel én sem hallottam volna róluk. E tekintetben tehát sajnos a Go Ahead And Die sem szakít Max gyengébb szériájával: totálisan feledhető anyagról beszélhetünk, amit végső soron meg lehet hallgatni, de sokkal jobb zenéket is talál az ember mind a harminc évvel ezelőtti, mind a mai felhozatalban, ha valami szögegyenes, agresszív durvulatra vágyna.

Nem véletlenül hozom fel pont a harminc évvel ezelőtti időszakot, hiszen maga a banda sem tesz másképp: az előzetes nyilatkozatokban a '80-as évek végének metál/punk/hardcore-hibridjeit emlegették párhuzamként, meg bedobáltak pár mindig jól hangzó, patinás nevet a Celtic Frosttól egészen a Discharge-ig. Stílusilag egyébként javarészt állnak ezek az összehasonlítások, de ha valaki a felállás, a név meg a borító alapján inkább valami crust/punk-alapú zúzdára számítana, téved. Utóbbi irány inkább csak színesítésként, illetve az általános tufaságot tekintve van jelen, sokkal inkább a lepusztult, dzsunga halálmetál-riffelés viszi a prímet, tehát valóban a Celtic Frost lehetett a fő kiindulópont a megszólalást és a megközelítést tekintve is. Csak éppen az eredeti minden mélysége nélkül... Sőt, sokszor a legdominánsabban Frost-hatású floridai banda, az Obituary is beugrik a koponyarepesztő gitártémákról – pontosabban a korai Obituary egy lebutított, feelingtől és ízektől mentes változata, sokkal gyengébb dalokkal. Rosszul néz ki leírva? Nos, hallgatni sem sokkal kellemesebb.

Elkezdhetném szanaszét elemezgetni a lemezt, de a világon semmi értelmét nem látom ennél a zenénél: a lényeg, hogy Max, ifjabbik Igor és Coleman ránk szabadított háromnegyed órányi, mindenféle változatosságot vagy különösebb invenciót nélkülöző zúzdát, és nagyjából ennyiben ki is merül a műsor. Semmi bajom a fölös energiák lecsapolására alkotott muzsikákkal, simán lehet zseniális egy-egy efféle anyag is, itt azonban szó szerint nulla pluszt érzek a végeredményben: egymás után érkeznek a hol gyors, hol középtempós, hol vonszolós, primitíven megfogalmazott, koszos riffek, a némileg megfakult hangú Max és alapból sem túl bivaly torkú fiacskája vállvetve üvöltözik rájuk, aztán körülbelül tíz perc után már unja az ember, amit hall. Akadnak persze jobb témák – az El Cuco lopakodó riffje például ül, mint ahogy a névadó nóta sejtelmes, sötét kezdése is sokkal többet ígér a belőle kibontott fantáziátlan betonozásnál –, de mondjuk a Prophets Pray mondókaszerű szavalásánál és hasonszőrű társainál inkább csak a fejemet csóválom.

Kábé mintha maguknak az alkotóknak sem lett volna fontos ez a lemez: elkészült, felvették, letudták, piacra került, aztán hadd szóljanak a nagy nyilatkozatok, hogy milyen dühös, meg milyen beteg, meg mennyire Celtic Frost. Nos, nem az. Nyilván egy ilyen szintű produkció nem hallgathatatlan, de szó szerint senki sem fog tudni mondani egyetlen értelmes indokot sem arra, miért kellene még egyszer elvesztegetnem az életemből értékes 44 percet a Go Ahead And Die-ra, miután megírtam ezt a recenziót. Az eddigi hallgatások nekem egy életre elegendőnek bizonyultak, köszönöm. Nem mondanám, hogy szar, azt viszont simán, hogy felesleges, érdektelen, ötlettelen és dögunalmas.