Shock!

Nem állítom, hogy különösebb izgalommal vártam volna a norvég Kampfar hatodik sorlemezére. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen egy húsz éves bandától, mely eleve egy nagyon szűk zenei mezsgyén mozog, túlzottan sok meglepetésre már aligha kell felkészülnünk. Nagyjából minden érdekelt elkönyvelhette már magában, hogy személyes preferenciái között hova helyezi a bergeni kvartettet, akik hosszú évek óta folytatnak minőségi hadicselekményeket a black/pagan/folk metal másodvonalában. Ehhez képest a bámulatos Beksiński- festménnyel a frontján hódító Djevelmaktból áradó ördögi erő az első pillanattól kezdve egy határozott mozdulattal a falhoz vágott, és azóta sem ereszt. Ahogy sokadszorra megy le a lemez, idült mosolyom pedig lassan, de biztosul állandósul az arcomon, igazából csak azon tamáskodom, vajon mi végre ez a hirtelen szerelem a Kampfar és köztem.

Az egészen bizonyos, hogy az album hangzásának döntő szerepe van a hódításban. E téren elegendő kell legyen Jonas Kjellgren és Peter Tägtgren nevét megemlítenem, hogy látatlanban is értse mindenki, miről beszélek. Ők ketten például a legutóbbi Hypocrisy albumon adták vitathatatlan bizonyságát annak, micsoda ördögi képességekkel bírnak a keverőpult mögött. Azt kell mondjam azonban, hogy a Djevelmakt megszólalása még az End Of Disclosure-höz képest is élményszámba megy, és ugyanez igaz az előd Mare-hez viszonyítva is, melyet ugyanez a produkciós stáb jegyez. Egyszerűen tökéletes, szédületes ez a sound, miközben egy pillanatig sem érezni, hogy adalékait patikamérlegen mérték ki – éppolyan tisztán bárdolatlan, mint maga a zene. Mindez azt is feltételezi, hogy a Kampfar legénysége egészen pontosan tisztában van a saját erősségeivel.

Több komoly törésvonal is található Per-Joar „Dolk" Spydevold csapatának pályáján, így egészen pedánsan elkülöníthető az a tagcserékkel is bőven illusztrált (ez idáig) három korszak, melyben hőseink alkottak. A Djevelmaktot három éve „felvezető" Mare – mint a legújabb éra debütalbuma – máris egy lendületbe jött, kreativitásban tobzódó brigádot mutatott, amely akkoriban éppen három tagot számlált. A Mare megjelenésének idején csatlakozott Ole Hartvigsen gitáros (aki Mithrin néven a szintén feketefémet művelő Emancerből is ismerős lehet) érkezésével azután Dolk most nyugodt szívvel koncentrálhat frontemberi tevékenységére, hiszen Ole hallhatóan tökéletesen magáévá tette a Kampfar védjegyzett komponálási stílusát. Sőt, visszafogottan, de határozottan tovább is fejlesztette azt, miközben még véletlenül sem bonyolódott vállalhatatlan kísérletezésbe.

A brigád legfőbb erőssége mindig az általuk megteremtett hangulat egységében és erejében rejlett, és a legnagyobb fegyvertény talán éppen az, hogy ezt a képességüket a mai napig egyértelműen birtokolják. Emellett különösebb üresjáratot sem lehet érzékelni a zenében, mely finom, az erőltetettséget hírből sem ismerő változatossággal ad ellenállhatatlan húzást a közel ötven percnyi szónikus tornádó alá. Dolk bestiális üvöltése és a kiváló, masszív ritmusszekció is remekül érvényesül, valójában egyetlen apró részletbe sem tudnék tartósan belekötni. A Djevelmakt hallatán a magától értetődő asszociációk (pl. az Enslaved korai korszaka) mellett a stílus olyan klasszikusai is eszembe jutnak, mint a Primordial felülmúlhatatlan Spirit The Earth Aflame albuma. Ez pedig már önmagában is azt jelenti számomra, hogy e lemezével a Kampfar a legfelsőbb ligában is helyet csinálhat magának.

Intenzitásában, hangulatában szinte tökéletes ez a produkció, mely egyben az év első komoly meglepetése is számomra. Már most kizártnak tartom, hogy a Djevelmakt az év végi listámról lemaradjon.