Shock!

Mondják, hogy a kor nem érdem, állapot csupán. A sors fintorral vegyes kegyelmi állapota Leonard Cohent – néhány nappal 80. születésnapját követően – újfent vadonatúj dalok kiadására sarkallja. Kellett ehhez egy alkalmazott árulása és persze a főhős hallatlan bátorsága, hogy végérvényesnek szánt elvonulása után visszamerészkedjen egy olyan zenei közegbe, melyből jobban már ki sem lóghatna. A közel háromórás koncertjeit menetrendszerűen követő, égbekiáltó vastaps láthatóan meghozta az önbizalmat és az ihletet a friss témákhoz, így a jó Leonard ma is egyike a kurrens előadóknak, aki mellesleg közel ötven éves pályafutásának dalaiból válogathat. Azt, hogy mire nem érdemes itt számítani, azt az új lemez nyitó nótájában siet leszögezni: „I always liked it slow, I never liked it fast / With you it's got to go, with me it's got to last..."

Leonard mindig is szeretett a banalitás határát súroló, kifejező címeket adni a lemezeinek. A Ten New Songsszal e téren aligha lehet vitatkozni, és a két évvel ezelőtti Old Ideas is valószínűleg az volt, aminek nevezte magát. Az egyes dalok már-már legendásan kaotikus pályát futnak be a kanadai dalszerző műhelyében – nem ritka, ha egy témát évtizeden túl is formál –, az éppen elkészült és lemezre került szerzemények pedig olykor az inkoherencia jeleit mutatják. Ékes példája ennek a legutóbbi album, ami összhatásában inkább volt egy best-of az utóbbi évek terméséből, mint egy kompakt produkció. Az új lemez sem hordoz tért ölelő koncepciót, szép kibontását láthatjuk ellenben a legutóbbi lemezen megkezdett kooperációnak a nem kevésbé legendás státuszú Patrick Leonard producerrel (neve elsősorban Madonna kapcsán lehet közismert), akivel az itt szereplő tételek zömét közösen jegyzi, így válhat a végeredmény is egységesebbé, a dalok hipnotikus hatása pedig még kifejezőbbé.

Leonard világát a Popular Problems persze nem forgatja ki alapjaiból: a híres bariton recitativóra épülő, rengeteg női vokállal felhabosított, minimalista hangszerelésű dalok az egészen korai évektől kezdve a coheni repertoár magját képezik – ami ezen felül a zenében megtörténik, az tényleg csak a ráadás. Nem akarom persze ezzel degradálni például a koncertzenekar új tagja, a moldáv hegedűszseni, Alexandru Bublitchi által itt hozzáadott értéket, de attól még örvendetes tény, hogy a kiszínezetlen dalok is egyenértékű erővel lennének képesek hatni. A mondanivaló velejét úgyis a költőből lett zenész döbbenetesen lényeglátó dalszövegei hordozzák, amelyek egy mindent megélt aggastyán önmagából is bátran viccet csináló, cseppet sem komolytalan, de még véletlenül sem komolykodó előadásmódjában beszélnek az élet legalapvetőbb kérdéseiről. Mindezt úgy, ahogy ő megélte: „In places deep with roots entwined / I live the life I left behind".

Végezetül, amikor a hallottakat értékelem, ez valóban az a ritka eset, amikor a kritikus mond köszönetet – az év egyik legfajsúlyosabb alkotásához van itt szerencsénk. Mivel pedig a történetet a hírek szerint nemsokára keretbe zárja a folytatás, Unpopular Solutions címmel, a forrás kiapadásától továbbra sem kell tartanunk.